Kettős játszma – 2. Kell egy ruha

Aznap reggel korán ébredtem. Még a nap sem jött föl a város felett, és én már fent voltam. Próbáltam visszaaludni, de nem sikerült. Tudtam, hogy Hanna már ébren van. Ő mindig későn feküdt le, és korán ébredt. Nem értettem, hogyan elég neki néhány óra alvás. Kikecmeregtem az ágyból, és a telefonhoz ballagtam.

Hanna már a második csörgésre felvette.
– Szia, Zoey – szólt a vonal másik oldaláról. – Kidobott az ágy? – nevetett fel.
– Mondhatni – helyeseltem. – Hanna, szombat van. Eljönnél velem vásárolni?
– Tessék?! Te? Vásárolni? – hüledezett.
– Ne játszd túl – ráztam meg a fejem, bár ő azt nem láthatta. – Amúgy is azt ígérted, hogy a ruha a te dolgod. Vagyis ott kell lenned, mikor megveszem.
– Nem felejtettem el. Egy húsz perc múlva ott vagyok – mondta, majd le is rakta. Én elszaladtam lezuhanyozni, és felöltöztem.

Éppen beágyaztam, amikor Hanna lépett be a szobám ajtaján.
– Szia, Zoey – köszönt, mikor meglátott. – Anyukád engedett be.
– Sejtettem – mondtam neki, mire elvigyorodott.

– A boltok még nincsenek ám nyitva – mondta Hanna, mire bólintottam.
– Tudom. De nem akartam egyedül lenni.
– Mint általában – nevetett fel Hanna.
Eldőltem az ágyamon, és figyeltem, ahogy Hanna kutakodni kezd a szobámban. Nem zavart, hisz nem volt titkolni valóm.

Hanna éppen a könyvespolcomon matatott, amikor felkiáltott.
– Hát ez meg mi?
A hangjától összerezzentem. Odapillantottam rá, és a tenyerébe megláttam egy kis fehér dobozt. Jól ismertem azt a tartót, tudtam, mi van benne.
– Zoey, mi ez? – kérdezte Hanna, de hallottam a hangjából, hogy pontosan tudja.
– A kontaktlencsém – feleltem halkan.
– És mégis miért nem hordod? Mond, miért jobb az a szemüveg?
– Nem szeretem a kontaktlencsét, mert… – nem tudtam befejezni a mondatot.
– Mert? Mert akkor nem takarná el a szemüveg az arcodat?
Rosszul esett, hogy kimondta azt, amit én nem mertem. Az önbizalmam így is mélyponton volt.

– Ígérd meg, hogy egyszer használni fogod – kérte tőlem, én pedig nem ellenkezhettem. – Ígérd meg!
– Rendben – sóhajtottam. – De nem ma – mondtam, majd kikaptam a kezéből a dobozkát, és visszatettem a polcra. – Induljunk, jó?
– Felőlem – vonta fel a vállát, majd kimentünk a házból.

A házunk a város szélén volt, ezért kellett sétálnunk egy kicsit, hogy beérjünk a városközpontba. Hanna szerint volt egy üzlet a plázában, ahol tökéletes ruhát fogunk találni nekem. Én ebben kételkedtem. A tökéletes ruha általában tökéletlenül drága. Igaz, hogy Hanna megígérte nekem, hogy megveszi, de nem akarom, hogy fölösleges költségekbe verje magát. Habár neki ez sohasem probléma. Az apja ugyanis a polgármester személyi tanácsadója, akit igazán jól megfizetnek.

Az üzletben, ahová megérkeztünk, még sohasem jártam. Tele volt a legújabb divatnak megfelelő ruhadarabokkal.
– Gyere Zoey, keressünk neked valami ruhát – húzott maga után egy kupac ruha felé.
– Azért lesz beleszólásom, ugye? – kérdeztem bizonytalanul.
– Ne számíts rá – kacsintott rám Hanna, majd elkezdte szemügyre venni a színesebbnél színesebb ruhákat.

– Szerinted, legyen ujja, vagy ne? – kérdezte tőlem, de mielőtt felelhettem volna, válaszolt saját magának. – Á, fölösleges. Inkább keresünk hozzá majd egy bolerót, vagy valamit.
Már legalább tizedére játszotta ezt el velem. Fölöslegesnek éreztem magam, és esetlennek az üzletben. Hanna ezzel szemben úgy mozgott ott, mintha már számtalanszor járt volna ott. És ezt el is tudtam képzelni.

Amikor Hanna választott egy ruhát, elvittem, és felpróbáltam. Először mindet visszatettem a pultra, mert egyik sem tetszett, de aztán Hanna rám parancsolt, hogy legalább egyet próbáljak fel, mert így fölösleges az egész keresgélés. Végül bevont a keresésbe, és az első ruhát, ami tetszett is, elvittem, és felpróbáltam. Csakhogy akármennyire is tetszett a ruha, és akármennyire is tetszett az ára, ő mindegyiket leszólta.

– Túl hosszú, és olyan, mint egy tóga!

– Temetésre készülsz, vagy bálba?

– Ezt még a nagyanyám sem venné fel!

Olyan dühös lettem, amikor minden ruhát leszólt, hogy odamentem a legközelebb álló állványhoz, és lekaptam róla a legszínesebb, legcsillogóbb, legdrágább ruhát, és durcásan bevágtattam a próbafülkébe.

– Tökéletes!