Kettős játszma – 16. Hanna

Másnap az első utam Hannához vezetett. Kétszer csöngettem Hannáék házának ajtaján, mire ajtót nyitottak nekem. Az ajtóban édesanyja állt, szokásához híven elegánsabban a kelleténél, hiszen nem dolgozott. A férje jól keresett, és semmi nem indokolta, hogy Hanna anyja dolgozzon. Ha más nem az unalom, de egy egész napos fodrásszal, vagy vásárlással mindig elütötte az időt.

– Jó napot, Mrs. Louvell – köszöntem félhangosan. – Hanna itthon van?
Hanna édesanyja végigmért, végül az arcomon állapodott meg a tekintetével.
– Zoey? – kérdezte meglepetten.
– Igen, igen, megváltoztam, hurrá! Hanna itthon van? – kérdeztem türelmetlenül, mire bólintott.

A házba lépve azonnal megcsapott a tömör fenyőbútorok, a parfüm és a gazdagság illata. Soha nem szerettem ide járni. Hanna az egyik legjobb környéken lakott, ahol egymást érték a pazar villák. Neki mindig mindene megvolt. Igaz, ő ezzel sosem vágott fel, vagy bizonygatta, hogy ő gazdag. Ő csak egyszerűen Hanna volt.

– Szia! – köszöntem Hannának, amikor beléptem egy koppantás után a szobájába, ami inkább tükrözte a családja életszínvonalát, mint Hanna stílusát. Leszámítva a posztereket a falon.
– Szia Zoey – köszönt, de nem nézett rám. A számítógépet bámulta, és néha leütött egy billentyűt.
– Zavarlak? – kérdeztem aztán, mire felém fordult a székkel.

– Nem – mondta végül egy sóhajtás kíséretében. – Mit szeretnél?
Hanna hangja arról árulkodott, nem várt engem. Tudtam, hogy bejelentés nélkül jöttem, de azt éreztette velem, hogy csak akkor jövök, ha akarok valamit, vagy szükségem van rá.
– Beszélgetni – válaszoltam. – A legjobb barátommal.
– És ez lennék én? – kérdezte, miközben felállt a székből, és elém sétált.

– Hanna, ez…
– Az utóbbi időben, erre mintha csak én emlékeznék – vágott a szavamba.
– Ez nem igaz – ráztam meg a fejem. – Tudom, hogy mostanában egy kicsit kevesebb időt töltöttünk együtt, de attól még a barátod vagyok.
– Jól van – mondta aztán. – És miről szeretnél beszélgetni?

– Rólad… Loganről… Miért nem mondtad el, hogy lefeküdtél vele? – kérdeztem halkan.
– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte döbbenten, miközben engem bámult.
– Logan mondta… – feleltem, mire döbbenete még nagyobb mélységekbe zuhant.
– Mióta beszélgetsz te vele egyáltalán? – kérdezte.
– Most nem ez a lényeg – feleltem. – Miért nem te mondtad el? Azt hittem, mint legjobb barátod az ilyesmiről értesülni fogok.

Hanna nem válaszolt, csak nézett rám. Aztán odasétált az ágyához és leült rá.
– Senkinek nem mondtam el – mondta végül egy sóhajtás után. – Mert nem vagyok kifejezetten büszke a dologra.
– Megbántad? – kérdeztem, mire felvonta a vállait.
– Még nem tudom – felelte.

– Régóta ismerem őt – mondta Hanna, miközben mellé ültem az ágyra. – Talán már túlságosan is. Mi soha nem beszéltünk kettőnkről. Arról, hogy mi van köztünk. Tudod, sosem mondta, hogy szeret engem.
– Akkor miért mentél bele a dologba? – kérdeztem, de nem válaszolt. – Szerelmes vagy belé?

– Azon az estén határozottan úgy éreztem. Most? Már én sem tudom – mondta.
Szörnyű volt hallgatni Hanna szavait. Pláne, hogy tudtam, Logan mit érez. Semmit. De ezt nem mondhattam el Hannának. Nem törhettem őt ennél is jobban össze.

– Sajnálom – mondtam végül.
– Felesleges – felelte.
– Nem, Hanna nem az. Szeretném, ha tudnád, hogy bármi történik is veled, vagy velem, bármennyire is megváltozunk mi, vagy a körülmények, te mindig számíthatsz rám. Te vagy a legjobb barátom, és ezen soha semmi és senki nem változtathat.