Kalózkaland – 12. A végső leszámolás

Jeremy döbbenten nézett az érkezőkre, majd rögtön így kiáltott az őrök felé:
– Kapjátok el őket!!!

Az őrök rohanni kezdtek feléjük feltartott karddal, de mielőtt még odaértek volna hozzájuk, Cassandra felemelte varázsbotját, intett egyet vele, mire a két őr felemelkedett a levegőbe, a falnak csapódtak és ájultan estek össze. Jeremy feldúltan rántotta ki kardját; immár egyedül volt, nem állt mellette senki.
– Hol vannak a katonáim?! – kérdezte felháborodva.

– Azokra gondolsz, akik ájultan fetrengenek az ebédlőben? – kérdezte az ekkor érkező Clarisa.
– Te…? – kérdezte döbbenten Jeremy. – Kár volt megbízni benned!
– Mi is megbíztunk benned! – kiáltott dühösen William, majd ő is kirántotta kardját és előre lépett.

Jeremy a fiú láttán gonoszul elvigyorodott.
– Lehet, hogy egyedül maradtam, de olyan fegyver birtokában vagyok, amivel legyőzhetetlen vagyok! – kiáltott ördögien. – Szóval jobban jársz, ha egyből fel is adod!
– Ne reménykedj! – kiáltott William. – Semmiért nem hagynám ki a bosszút! Azt a kardot apámtól loptad el!

– No lám csak – vigyorgott Jeremy -, nem is vagy te olyan ostoba, mint amilyennek látszol! De még így is rengeteg dolog van, amiről nem tudsz…
– Mire célzol? – kérdezte dühösen William.
– Tudod-e, hogy halt meg az apád? – kérdezte gonosz mosollyal Jeremy.
– Tizenöt évvel ezelőtt a csatában, amit Crafthole ellen vívtunk – szólt összeszűkült szemekkel William.

– És azt is tudod, ki ölte meg? – kérdezte még ördögibb mosollyal.
William nem válaszolt, feszülten várta Jeremy válaszát, közben támadásra készen szegezte kardját a férfinek.
– Hát akkor eljött az ideje, hogy elmeséljem neked… – szólt Jeremy.

– Apád mindig is azt hitte, legyőzhetetlen ennek a kardnak a tulajdonában… nem is tudta, mekkorát tévedett. Abban a tizenöt évvel ezelőtti csatában eltervezte, hogy végleg leszámol Crafthole-lal, de egy dologgal nem számolt…

– …hogy hátból támadják meg! Persze nem sejtette, hogy a saját katonái közül fogja valaki megölni…

– …ez volt hát a veszte a nagy Edward királynak, olyan elvakult volt a magabiztosságtól, hogy azt hitte senki nem tudja legyőzni, de én bebizonyítottam, hogy tévedett! – nevetett Jeremy kárörvendően.
William keze remegett az indulattól, majd a következő pillanatban rátámadt Jeremyre, aki nem késlekedett visszavágni. Teljesen elvakította a gyűlölet, csak egy dolog járt a fejében: megölni Jeremyt, az árulót, apja gyilkosát. Jeremy eleinte magabiztosan helytállt a harcban, kárörvendően nézte a fiú dühöngését, de miután William fáradhatatlanul küzdött, egyre jobban kezdett kétségbeesni.

Végül egy óvatlan pillanatban William kiütötte kezéből a kardot, és Jeremy térdre rogyott. William kardja hegye egyenesen Jeremy szívére mutatott.
– Úgy sem tudod megtenni… – mosolygott Jeremy. William keze még mindig remegett, de egyelőre nem sújtott le vele. – Nem vagy elég bátor hozzá – mondta gúnyosan a férfi.
– Fogalmad sincs arról, mit jelent a bátorság – mondta remegő hangon William, majd végleg lesújtott kardjával.

William kardja egyenesen Jeremy szívébe fúródott – legalább is oda, ahol a szívének kellett volna lennie. A férfi kitágult szemekkel nézett még utoljára William szemeibe, majd holtan esett össze.

William kihúzta a férfi mellkasából a kardot, majd odalépett a földön heverő Excaliburhoz. Felvette a földről, majd a magasba emelte. Különös vibrálást érzett a kardból, úgy érezte, hogy a kard a helyére került. Ekkor crafthole-i katonák egy egész csapata rontott be a trónterembe, de mikor meglátták, mi van William kezében, megtorpantak.

Mindenki tudta, hogy ha most William bárkit megsebesítene azzal a karddal, az egyből szörnyet halna. Így hát senki nem mert rátámadni, de a fiú sem akart rájuk támadni, helyette inkább így szólt:
– Én nem akarok veletek háborúzni – fordult az ellenséges katonákhoz. – Elegem van az örökké tartó értelmetlen ellenségeskedésből, inkább össze kellene fognunk! És erre sincs többé szükség –szólt, azzal a kezében lévő Excaliburt kihajította az ablakon, ami a tengerbe veszett.
A crafthole-i katonák először megdöbbenve néztek Williamre, majd sorban meghajoltak előtte, és eltették kardjukat.

– Nagyon büszke vagyok rád, fiam – szólt a trónterembe lépő Isabella királynő.
William mit sem törődve a jelenlévőkkel, odarohant anyjához és átölelte.

– Anyám! Jól vagy? – kérdezte aggódva William.
– Hát persze, most már jól vagyok – mosolygott fiára a nő.
Miután Isabella kiszabadult fia öleléséből, a crafthole-iakhoz fordult.
– Crafthole-i katonák, remélem ti is egyetértetek velünk abban, hogy itt az ideje békét kötnünk – szólt a királyné, mire a katonák helyeslően fejet hajtottak előtte.

– Nagyon jó voltál – szólt elismerően Misty.
– Igen, mi is büszkék vagyunk rád – szólt Cassandra is.
– És apád is büszke lenne rád – mondta mosolyogva Rosemary.
William hálásan nézett vissza rájuk.
– Nélkületek nem ment volna, úgyhogy köszönöm a segítséget – mondta William.

William Misty felé fordult, de nem is tudta, pontosan mit is akar mondani neki.
– Khm… mi a másik szobában leszünk, ha kellenénk – kacsintott Cassandra, majd Rosemary és Isabella társaságában átment a szomszédos szobába, magára hagyva a két fiatalt.

William kissé zavartan nézett a lány szemeibe.
– Hát, furcsa egy kaland volt ez – szólt a fiú, mivel értelmesebb hirtelen nem jutott eszébe. – Azt akartam kérdezni, hogy… szóval lenne-e kedved esetleg…

De mielőtt még kimondhatta volna, Misty hirtelen megcsókolta a fiút. William először meglepődött, de aztán átkarolta  a lány derekát és magához húzta.

– De aranyosan hallgattattál el – mosolygott William a lányra.
– Még meg sem köszöntem, hogy megmentetted az életem – szólt a lány. – Sosem fogom tudni eléggé meghálálni…
– Már megtetted  – szólt sokatmondóan, majd ismét egy gyengéd csókot lehelt a lány ajkaira.