Kalózkaland – 1. Újabb áldozatok

1782. Seaville királyság

– Felség, azonnal beszélnünk kell! – kiáltott rémülten a trón elé boruló férfi.
A királynő már egyből tudta, hogy valami baj történt, de azért feszülten így szólt:
– Mi történt, Alduin?
– Egy újabb haláleset – mondta megrendülten. – A főtéren!
A királynőnek több sem kellett, azon nyomban felpattant és katonái kíséretében elhagyta a palotát.

– Hogy történt? – kérdezte a királynő, bár már erre is sejtette a választ, ugyanis nem először látott ilyesmit.
– Ugyanúgy, mint a többi – felelt sokatmondóan Alduin. – Minden rendben volt, épp az egyik toronyőrrel beszélt, aztán hirtelen összeesett és nem mozdult többé.

– Szóval most sem tudják, ki az elkövető?
– Sajnálatos módon nem, felség. Több, mint húsz szemtanú állítja, hogy senki nem bántalmazta, ráadásul teljesen egészségesnek tűnt előtte.
– Akkor ez csakis egyet jelenthet – szólt titokzatosan Isabella -, hogy a rejtélyes gyilkos ismét visszatért.
A rejtélyes gyilkos körülbelül tizenöt éve tűnt fel először, amikor is a királynő születésnapi lakomáján esett össze élettelenül az egyik vendég. Hatalmas botrány kerekedett belőle, mivel mindenki úgy gondolta, hogy azt a mérget eredetileg a királynak szánták. Akkor az egész ország a király szakácsára, Pierre-re gyanakodott, akit végül halálra is ítéltek, de később kiderült, teljesen ártatlan volt, mivel pár hónap múlva újra megtörtént ugyanaz az eset egy másik emberrel. Soha senkire nem tudták rábizonyítani a gyilkosságot, és azóta sem derült ki, ki a tettes. Úgy hat évvel ezelőtt aztán hirtelen abbamaradtak a rejtélyes gyilkosságok, ezért mindenki azt hitte, a gyilkos meghalt vagy elmenekült. Azonban pár hete ismét meghalt egy ember ugyanezzel a módszerrel, és azóta elölről kezdődött minden. A királynő tanácstalanul állt az esetek mögött, és bár az első rejtélyes gyilkosság óta egyik sem veszélyeztette közvetlenül a saját életét, a dolog nem hagyta nyugodni.

– Lehetetlenség elkapni, úrnőm! Már mindenkit átkutattunk, az összes házat átnéztük a pincétől a padlásig, de sehol nem találtunk rejtett mérgeket vagy hozzávalókat! – mondta kétségbeesetten Alduin. – Biztos benne, hogy nem a gyógyító áll emögött? Hisz ő az egyetlen, aki legálisan tarthat magánál ilyen szereket!

– Rosemary-ben teljesen megbízom – jelentette ki határozottan Isabella. – Több, mint tizenöt éve áll a szolgálatomban, és eddig egyetlen panasz sem volt rá. Az emberek is kedvelik őt, naponta gyógyít ki embereket halálos betegségekből, mégis mi oka lenne rá, hogy értelmetlenül gyilkoljon?
– Ki tudja, bármi lehet – erősködött tovább a tanácsos. – Lehet, hogy nem fizette meg a kezelést, ezért úgy gondolta, elteszi láb alól!
– Bár továbbra is kiállok a véleményem mellett – szólt a királynő -, talán nem árt, ha mégis megkérdezzük erről a halott hozzátartozóit. Vezessenek el a gyászoló családhoz! – utasította a királynő a katonákat.

– Őszinte részvétem, Bertha – szólt együttérzően a királynő.
– Köszönöm, úrnőm – szipogta az asszony. – Szörnyűséges, hogy ez történt! Még most sem hiszem el!
– Megértem, hogy most szörnyen érzi magát, de fel kell tennem pár nagyon fontos kérdést – szólt halnak Isabella. – Hálás lennék a megértéséért.
– Persze, bármiben segítek, amiben tudok – bólintott.

– Tud-e róla, hogy Bernard volt-e mostanában orvosnál, vagy birtokolt-e valamilyen bájitalt?
– Nem, semmi ilyesmiről nem tudok – válaszolt a hölgy. – És teljesen egészséges volt! Utoljára három éve volt orvosnál, azóta semmi komolyabb betegsége nem volt…
Isabella jelentőségteljesen nézett Alduinra, aki meglepődve vette tudomásul a hallottakat.
– És nem is találkozott sehol Rosemary-vel? Például a főtéren vagy a piacon? – szólt közbe gyorsan Alduin.

– Nem, ebben biztos vagyok – mondta még mindig könnyező szemekkel. – Rosemary ilyenkor mindig a rendelőjében van, tudják, hisz gyógyítania kell a betegeit, és csak késő este vagy kora reggel szokott lejönni a faluba gyógynövényeket és magvakat szedni. Olyankor Bernard pedig már rég itthon szokott lenni.

– És nem tud arról, hogy idegen vagy fura alakokkal találkozott volna? – kérdezte tovább a királynő.
– Nem, Bernard mindig is tudta, hogy az idegen és fura alakokkal nem szabad szóba állni – mondta szipogva megboldogult fiára gondolva. – És sosem keveredett semmilyen bajba. Becsületes kovács volt egész életében – mondta, majd letörölt egy könnycseppet az arcáról.
– Rendben van – sóhajtott Isabella -, nem zargatjuk tovább, pihenje ki magát és ha bármire szüksége lenne, nyugodtan forduljon hozzám – mosolygott bíztatóan az asszonyra.
– Nagyon szépen köszönöm felség, maga igazán jó uralkodó – mondta meghatottan Bertha.

– Na, ehhez mit szólsz, Alduin? – kérdezte Isabella később.
– Pedig biztosra vettem, hogy a gyógyító volt – csóválta a fejét. – De úgy tűnik, megint megúszta a dolgot.
– Még szép, hogy megúszta, mivel nem ő volt! – jelentette ki határozottan a királynő.
Alduin engedelmesen fejet hajtott, majd így szólt:
– Tiszteletben tartom kegyed véleményét, de bátorkodom megemlíteni, hogy valamelyest több tapasztalatom van a mérgeket keverő őrült gyilkosokról, mint felségednek – mondta megalázkodva, de határozottan.
– Az lehet, de most az egyszer tévedsz – torkollta le Isabella.

– Anyám! – kiáltott a terembe lépő fiatal, sármos herceg. Egyenesen Isabella királynőhöz rohant és egyből letámadta kérdésével. – Hallottad a híreket? Újabb gyilkosság történt!
– Igen, hallottam William – szólt sóhajtva a királyné. – De sajnos a gyilkost ezúttal sem sikerült elfognunk.
– Hadd induljak én is a keresésére, már elég idős vagyok hozzá! – szólt reménykedve. – Ígérem, előkerítem neked a gyilkost!
– Fiam, még csak tizennyolc éves vagy, még túl fiatal vagy ehhez – mondta Isabella.

– Ez nem igaz, már nagykorú vagyok! – ellenkezett William.
– Lehet, de akkor is a fiam vagy, és féltelek, ezt meg kell értened! – szólt csendesebben a királyné.
William csalódottan hajtotta le a fejét, de nem szólt többet.
– Rosszkor jött ez a gyilkosság, pont mikor a vendégek fogadására kellene készülődnünk! – mondta lemondóan Isabella.
– Miféle vendégek fogadására? – kérdezte értetlenül William.

– Olyan váratlanul jött ez a merénylet, hogy el is felejtettem szólni neked erről – mondta Isabella. – Ma reggel érkezett egy távirat Aarbyville-ből, miszerint a királynőjük, Clarisa Darktide idelátogat a jövő héten.
– Aarbyville-ből? – ismételte megrökönyödve William. – De hát az a kalózok országa, nem? Mióta vagyunk ilyen jóban velük?

– Amióta szövetséget ajánlottam nekik – jelentette ki a királyné.
A válasz sokkolta Williamet.
– Erről miért nem szóltál nekem? – kérte számon anyját.
– Mert még túl fiatal vagy a politikai ügyekhez, William, majd ha te leszel a király, akkor te is foglalkozhatsz ezzel, amennyit csak akarsz – válaszolt.

– De már nem vagyok gyerek, igenis felnőttem! – ellenkezett William. – És mégis hogy várod el, hogy majd egyszer jó király legyek, ha nem hagyod, hogy időben felkészüljek rá?
– Ne feleselj velem! – intette rendre a királyné. – Amíg én vagyok a királynő, addig az lesz, amit én mondok! És mellesleg, az anyád is vagyok, úgyhogy még szép, hogy azt teszed, amit mondok!
William bár továbbra is dúlt a méregtől, nem válaszolt anyja kijelentésére. Tudta, hogy ezúttal kissé messzire ment, de már kezdett elege lenni abból, hogy az anyja még mindig egy ügyetlen gyereknek nézi, pedig valójában igenis nagyon jól forgatja a kardot, de még sosem próbálhatta ki éles helyzetben, pedig másra sem vágyott, mióta először fogott kardot a kezében.

– Ne haragudj rám, anyám – szólt bűnbánóan. –  Én csak neked akartam jót.
– Ez esetben tedd azt, amit én mondok, és maradj távol a veszélyektől – zárta le a beszélgetést, majd visszaült trónjára.

– Ne kapd fel így a vizet, csak félt téged – szólt Alduin.
– De már túlzásba is viszi… semmit sem tehetek, a palotából sem mozdulhatok ki testőrök nélkül – bosszankodott William. – Mintha nem tudnám magam megvédeni…
– Ahogy látod, nem véletlenül ilyen aggodalmas édesanyád – fűzte tovább a szót Alduin. – A rejtélyes gyilkos hosszú idő után előkerült, és újra gyilkolni kezdett. Veszélyes idők járnak Seaville felett, jobb is, ha nem nagyon mész sehova kíséret nélkül.

– Ne kezdd már te is! – torkollta le William. – Nem vagyok már kisfiú!
– De már csak te maradtál édesanyádnak – szólt Alduin, aminek hatására William szomorúan lehajtotta a fejét. – Édesapád elvesztése nagy sebet ejtett a szívén, és nem bírná ki, ha téged is elveszítene.
– Valószínűleg igazad van – ismerte be William. – Nem akarok anyámnak még több fájdalmat okozni, így is van elég gondja.
Alduin büszkén megveregette a vállát és így szólt:
– Na látod, ez a beszéd, most igazi férfiként szóltál!
Bár nem nagy vigasz volt Williamnek, mégis jólestek neki az elismerő szavak.