Jelzőfény: A kezdet – 11. Szárnyak és sebek

Elsie rémülten pislogott hol Divellékre, hol Damianre, mivel sikítani még mindig nem tudott megbénítottsága folytán. Megölni? Kivágni a szívét, aztán az agyát? Ezek az őrültek bármire képesek pár hülye tervért?

– Köszönd meg szépen a drága jó édesapádnak, hogy rájöttünk az angyalkák egyetlen kiiktatási módjára! – szólalt meg az idősebbik fivér. – Talán ezzel kicsit kompenzálni tudta az elszenvedett károkat. – Itt szünetet tartott, és lepillantott robotkezére, valamint érzéketlen lábaira. – Őszintén reméljük, hogy te sem fogsz kevesebbet szenvedni, mint ő.

Ekkor a köpenyesek erősen megragadták a lebénított fiút, és egy asztal felé kezdték ráncigálni. Elsie megpróbált valamit leolvasni Damian arcáról, de az ugyanúgy nem tudott mozogni, mint a sajátja. Ellenben a zöld szemekben mintha elszántságot látott volna, de nem volt benne biztos, hogy nem csak hallucinálja-e a dolgot. Mindenesetre az ő szíve olyan szaporán vert, mintha pár perc alatt ki akarná dobogni az egész életére jutót.

A laboránsok lefektették mozdulatlan túszukat az asztalra, ami így második pillantásra inkább boncasztalnak tűnt. Letépték Damianről a pólóját, majd hátrébb húzódtak.

A két Divell maszkot tett a szája elé, és körülállták – a kerekesszékes esetében körülülték – a bútordarabot. A fiatalabbik kezében ismét megvillant egy kés. Elsie teljesen bepánikolt, legszívesebben odarohant volna a gonosztevőkhöz, és kitépte volna a szerszámot a kezükből, de ez a lebénító dolog eléggé hatásosnak bizonyult, ugyanis még a szemhéját sem tudta megmozdítani.
– Eljött az igazság pillanata, bátyuskám! – szólt a bozontos a szokásos őrült hanghordozásában, miközben egyre jobban közelített a vágószerszámmal a fiú mellkasa felé.

Nem, nem, ez nem lehet! – ordította Elsie, csakhogy egy hang sem jött ki lebénított száján. Nem lehet, hogy így végződjön, nem nyerhetnek! Inkább öljék meg őt, ő egy jelentéktelen senki, a fiú pedig a minden..

A két fivér szinte diadalmas pillantással nézték, ahogy a kés belevág az eleven húsba. Ebben a pillanatban Damian bénultsága elmúlt, és ordítani kezdett. Elsie tehetetlenül nézte, ahogy vergődik, miközben a penge lassan elérte a csontot. Ám ekkor valami olyasmi történt, amire senki sem számított.

Egy hatalmas fénygömb emelkedett ki a friss sebből. A jelenség egyre csak nőtt. Divellék rémülten néztek felváltva egymásra, valamint a gömbre. Elsie úgy érezte, mintha végtelen tisztaság áradna szét ereiben, miközben megbabonázva nézte a fényességet, ami minden eddig általa látottnál ragyogóbb volt.

Ezután a jelenség folytatta az emelkedést, és alatta fekvő gazdája is követte. Úgy szállt egyre feljebb, mintha láthatatlan zsinórok húznák a plafon felé. Amikor teljesen függőlegesbe került a teste, megállt, és csak lebegett csukott szemmel. Olyan, mintha aludna – gondolta Elsie, bár a póz elég furcsának hatott.

A következő pillanatban két hatalmas hófehér szárny vágódott ki a fiú hátából. A lány tátott szájjal bámulta az eseményeket, hirtelen el is felejtett minden rá leselkedő veszélyt, és nyugalom járta át a tagjait. Volt valami szép, de mégis megrendítő az egészben.

A fénygömb ezután beleszállt Damian mellkasába, oda, ahonnan jött. A bozontos Divell megpróbált közelebb menni a fiúhoz, de megtorpant, mintha láthatatlan falba ütközött volna. Ismét fényesség támadt, mintha visszatért volna a gömb, de a jelenség nem volt sehol. Ezúttal mintha Damian egész lénye sugárzott volna.

A lebegő angyal kinyitotta a szemeit. A két smaragdzöld szem még mintha a túlvilági fényességet is túlragyogta volna. Kezeit ökölbe szorította, és a fény immár betöltötte az egész termet.

Elsie megijedt, mivel a hatalmas ragyogásban nem látott semmit, még azt sem, hogy mi történik az angyallal. Úgy érezte, mintha a tiszta semmibe került volna. Ez már a vég? – tűnődött magában, miközben a kezét a szemei elé tette, hátha így meglát valamit. Lehet, hogy meghaltam? Azért remélem, hogy megtalálják a hullámat, bár fogalmam sincs, hogy hol vagyok.

Néhány másodperc múlva aztán a fény kihunyt, és Elsie csodálkozva konstatálta, hogy van teste. Tehát még élek – állapította meg, de rögtön rémület hatolt a szívébe. Felpillantott oda, ahol az imént még az angyal lebegett, de az már nem volt ott.

Körülnézett, és mindenütt élettelen testeket látott. Köpenyeseket, akik a földön feküdtek, a bozontos Divellt, akinek még mindig rémület ült az arcán, a kerekesszékest, aki előrebillenve ült székében, és egy fekete hajú fiút egy hatalmas vágással a mellkasán.

– Ne! – kiáltott fel szinte hisztérikusan, miközben odarohant Damianhez. Csak most tudatosult benne, hogy bénultsága már régen elmúlt. Letérdepelt a fiú mellé, megpróbálta kitapintani a pulzusát, de nem érzett semmit. Megpróbálta megrázni a vállánál fogva, de erre sem reagált.

Elsie érezte, ahogy könnyek szöknek a szemébe. Mindennél jobban utált sírni, ha rosszul érezte magát, mindig inkább tört-zúzott, de nagyon ritkán hagyták el könnycseppek a szemeit. Először megpróbálta visszafojtani őket, de hamar rájött, hogy tehetetlen.

Kezével végigsimította a fiú arcát, az arcot, ami már nem fog többé megrovó arckifejezést ölteni, ha hülyeséget mond, ránézett a csukott szemeire, amikben már soha többé nem gyönyörködhet, mert ő, aki angyalként leszállt a mennyből, hogy megmentse, hogy feláldozza a világért az életét, nincs többé.

***

Az idő tökéletesen illeszkedett Elsie lelkiállapotához. Zuhogott az eső, miközben legjobb barátnőjével az oldalán állt egy friss sírhant előtt. Nagyot sóhajtott, és megpróbálta visszatartani kitörni készülő könnyeit. Érezte, hogy reszket, de nem fázott.

Már több mint egy hete, hogy el kellett válnia a fiútól, és azóta sem érezte sokkal jobban magát. Már csak homályos képek maradtak meg benne arról, ahogyan könnyeivel küszködve átvonszolta Damian élettelen testét a Vaspalota útvesztőin, amíg végül a teleport segítségével valahogy kijutott. Minduntalan magát hibáztatta a történtekért, egész nap csak a szobájában gubbasztott. Annie-n kívül senkinek sem mesélte el azoknak a bizonyos napoknak az eseményeit. Barátnője mindenesetre nem nézte bolondnak, amiért angyalokról és őrült tudósokról beszélt, hanem mindenben támogatta, és próbálta kirángatni depressziójából, amiért ő maga nagyon hálás volt. A két lány egymás szemébe nézett, Elsie érezte, hogy mondani akar valamit, de végül nem hagyta el egyetlen szó sem a száját.

Felnézett az égre, titokban remélte, hogy feltűnik majd egy apró fény, egy szárny, vagy valami, ami talán arra utalhatna, hogy a fiú, aki mindennél többet jelentett neki, mégsem végezte be földi pályafutását. De sötéten gomolygó felhőkön kívül semmit sem látott.

Behunyta szemeit, és ismét sóhajtott egyet. A veszteség érzése mázsás súllyal nehezedett szívére. Érezte, hogy Annie nyugtatóan megszorítja a karját. Ismét kinyitotta a szemét, és ránézett a szerény sírra. A hantot gyönyörű fehér virágok borították, amiket mind Elsie ültetett oda. Ekkor ismét szúrni kezdte valami a szemeit.

Még annyi mindent nem kérdeztem meg tőle! Azt se tudom, hogy szerette-e egyáltalán a virágokat. Vagy hogy mi volt a kedvenc kajája. Vagy a kedvenc filmje. Igazából semmit sem kérdeztem meg tőle, amit kellett volna! – szapulta magát gondolatban. Ismét ránézett Annie-re, aki finoman a temető kijárata felé intett a fejével. Elsie szomorúan bólintott, és a lányok lassan elindultak hazafelé.