Jelzőfény: Végzet – 4. Bizalmatlanság

When I’m too far gone
Dead in the eyes of my friends
(Pendulum – Watercolour)

Valami nyom. Kinyitom a szemem, de homályosan látok. Pislogok párat, amíg végre kitisztul a világ. Körbenézek: egy kórházi ágyon fekszem, Sky egy széken ül mellettem, és a kezeibe temeti az arcát.

Felülök, rájövök, hogy nem csuktam össze a szárnyaimat, és az nyomta a hátam. Ezt gyorsan megteszem, de még mindig elég kótyagos vagyok. Sky felnéz, karikásak a szemei, de van egy olyan érzésem, hogy én sem festhetek szebben.
– Hol van az angyal? – kérdem tőle, amint eszembe jut, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk itt.
– Ott. – A kórterem túlvége felé mutat.

Odanézek, és rögtön meglátom. Nyugodtan fekszik az ajtóhoz legközelebbi ágyon, és egy hatalmas kötés található a mellkasán. Megnyugszom, hogy mégis sikerült idejében ideérnünk, pedig az utolsó tiszta pillanataimban már azt gondoltam, hogy talán késő.

– Azt mondták, hogy rendbe jön – szólal meg ismét Sky. – Főleg, ha felébred, szerintem simán meggyógyítja magát, és kész. – Bólintok. – Te jól vagy?
– Persze, semmi bajom – hazudom, mert még mindig szédülök egy kissé. – Beszélnem kell vele!

Amint felállok, még jobban megszédülök, és muszáj visszaülnöm az ágyra. Megdörzsölöm a szemeimet, össze kell szednem magam!

– Figy, pihenned kellene, órákig eszméletlen voltál – mondja Sky tőle szokatlanul lágy hangon, miközben megfogja a vállaimat, és finoman próbál fekvő helyzetbe nyomni. – Ráérsz vele beszélni később is. Nem hiszem, hogy sietne bárhová is.
– De nekem minél hamarabb beszélnem kell vele! – ellenkezek, és próbálom lefejteni a kezeit a vállamról.
– Olyan makacs egy idióta vagy! – förmed rám, de mintha egy kis mosoly bujkálna a szája sarkában.

Veszek pár mély levegőt, megrázom a fejem, és ismét megkísérelek talpra állni. Szerencsére már sokkal jobban érzem magam, alig szédülök. Határozottan elindulok a kórterem túlsó vége felé, Sky a nyomomban baktat. Amikor odaérünk az ágy mellé, a rajta fekvő barna hajú alak kinyitja a szemét, és föltámaszkodik.

Smaragdzöldek a szemei, ezzel minden kétségem elmúlik, hogy talán mégsem angyal. Ahogy jobban megnézem, azt is megállapítom, hogy jóval idősebb nálam, talán már negyven körül is lehet: már jópár ránc megjelent az arcán. Odahúzunk két széket, és leülünk. Az angyal hosszan a szemembe néz, de én állom a pillantását. Érzem, hogy megpróbál a gondolataimba látni, de védekezem.

– Felelőtlenség volt ide hoznod – szólal meg nem túl barátságosan.
– Talán hagytam volna meghalni az erdő közepén? – válaszolom hasonló hangnemben. Egy darabig még fürkésző tekintettel néz rám, majd ismét megszólal.
– A nevem Emeric Underwood.
– Michael Lindberg – mutatkozom be. – Ő pedig Skylar Hewitt – itt Skyra mutatok, bár nem úgy tűnik, mintha az angyalt nagyon érdekelné, mert még mindig engem fixíroz, ami kezd rettentően zavarni.

– Nem ismerős a neved – mondja gyanakvóan, majd a kérdő tekintetemet látva így folytatja: – Él még az apád?
– Nem – válaszolom, de még mindig nem értem, hogy honnan kellene ismerősnek lennem, ha még sosem találkoztunk. Látom rajta, hogy töri a fejét.
– Hogy hívták?
– Damian Wyer – felelem értetlenkedve. Talán ismerte apámat? Ha még élne, valószínűleg közel egykorúak lennének.
– Ő a Vaspalotában halt meg, igaz? – kérdi néhány pillanatnyi gondolkodás után.

– Igen, de honnan tudja? – Egyre gyanúsabb, amiket mond, már tényleg nem tudom hova rakni.
– A Kódexből.
Hát, persze. Miért is nem jutott ez eddig az eszembe? Nyilván végigolvasta a Kódexet. Vagy a végét legalábbis. Sky furcsán értetlenkedve néz rám, de nem szólal meg.

– Oké, ez most nem lényeges. – Próbálom az engem érdeklő témára terelni a szót. – Emlékszik rá, hogy mi történt, mielőtt megsérült?
– Előbb nem ártana meggyógyítanom magam, nem igaz? – kérdezi, miközben a kezét nyújtja felém. Nem értem, hogy mit akar, de megfogom.

Abban a pillanatban érzem, ahogy a gyógyító meleg kiáramlik belőlem. Emeric becsukja a szemét. Biztos nincs még elég ereje, hogy meggyógyítsa magát, azért használja fel az enyémet. De attól még szólhatott volna előre!

Kis idő múlva elengedi a kezem. Összenézünk Skyjal, aki még mindig furcsán néz, amire megvonom a vállam. Emeric lehámozza magáról a kötést, és elégedetten nyugtázza, hogy begyógyultak a golyó ütötte sérülései. Majd ismét rám emeli a tekintetét, és elkezdi a meséjét.

– Éppen Bridgeport felé repültem, de már alkonyodott. A küldetésemen merengtem, és nem voltam elég figyelmes, túlságosan alacsonyan repültem, azt hiszem. Későn vettem észre a rám célzó ügynököket. – Elgondolkozva megvakarja a fejét. – Már nem maradt elég időm a pajzs kiépítésére, és lezuhantam. Pont néhány ügynök közé kerültem, őket elkábítottam, de arra már nem maradt erőm, hogy meggyógyítsam magam.

– Mi is összefutottunk ügynökökkel, nem sokkal azelőtt, hogy találkoztunk volna magával – mondom, és közben azon töprengek, hogy miért vannak egyre többen. Mit jelent ez? Egyre többen állnak át az omegások oldalára?-, de Sky még időben likvidálta őket – fejezem be a megkezdett mondatomat.
Emeric arcán megrándul egy izom, nagyon nem tetszik, ahogy néz. Valami furcsa bizalmatlanság lengi körül.

– Szerintem hiba volt egy emberlánnyal összeállnod – jelenti ki nyersen. A szemem sarkából látom, hogy Sky elvörösödik, mint aki mindjárt felrobban.
– De egy csomószor kihúztuk egymást a bajból, meg minden… – próbálom enyhíteni a légkört, de sikertelenül.
– Az emberek csak hátráltatnak minket – folytatja gondolatmenetét, de már érzem, hogy átlépett egy határt. Sky feje ebben a pillanatban a vörös egy vadabbik árnyalatába csap át, felpattan a székéről, és kitör a vulkán.

– Mégis milyen joga van ítélkezni felettünk? Higgye el, hogy nekem is legalább annyi okom van szembeszállni velük, mint magának. Ha nem több!
– De felvágták a nyelvét a kisasszonynak! – Már Emeric feje is elkezd vörösödni. – Nézz csak mélyen magadba, hogy hányszor került ő – itt rám mutat – veszélybe miattad!

– És? A háborúban az a megszokott, hogy mindenki állandóan veszélyben van! Vagy talán azt gondolja, hogy egy angyal élete többet ér egy emberénél? – Emeric már éppen készülne visszavágni, amikor megnyikordul a kórterem ajtaja.

Egy szigorú kontyba kötött hajú, molett, nővérruhás asszonyság lép be a szobába. Mind feléje fordulunk, Sky még mindig ökölbe szorítja a kezét, és zihál. Az asszony érdeklődve, szinte megkönnyebbülve néz ránk.

– Mi ez a lárma? Még a szomszéd kórteremben is hallani lehetett! – sopánkodik, majd Emeric ágya mellé lép. – Látom, maga jobban van – néz rá, és a volt-nincs sebét vizslatja. – Örülök, hogy helyrejött. Jaj, hát amikor beestetek, őszintén szólva nem sok esélyt láttunk, hogy még valaha felébredtek. Victoria Ainsworth vagyok, a főnővér.
Mindenki sorban bemutatkozik, és Mrs. Ainsworth mindenkinek megszorongatja a kezét, amikor hozzám ér, különösen aggódva néz rám.

– És te jól vagy kis drágám? – kérdi, miközben a nyirokcsomóimat próbálja kitapintani.
– Persze, semmi bajom, tessék megnyugodni.
– Hogy milyen rosszul néztél ki még pár órával ezelőtt! – Most a pulzusomat számolja. – Pihenned kellene, túlerőltetted magad, fiam.
– Már egészen helyrejöttem – mondom, miközben Mrs. Ainsworth a testhőmérsékletemet próbálja megállapítani kézrátétellel.
– De hogy milyen szép szárnyaid vannak! Mindenki a csodájára járt, amíg eszméletlen voltál!

Na, már csak ez hiányzott, elképzelem, ahogy mindenki körbeállja az ágyam, és engem bámul, mint valami különös kiállítási tárgyat, miközben én ájultan fekszem.
– Jaj, nagyon örülök, hogy megint vannak angyalok a házban! – folytatja a főnővér lelkendezve. – Nem érezzük magunkat biztonságban, amióta szegény kis Oriont elkapták…
– Volt itt egy angyal? És elkapták? – kérdezem meglepetten. Minden apró információra kíváncsi vagyok, ami a fajtársaimmal kapcsolatos.

– Hát persze, ő védte le a kórházunkat. Hogy milyen egy tünemény ember volt!
– Angyal – szól közbe Emeric morcosan, de Mrs. Ainsworth rá sem hederít.
– Mindig segített meggyógyítani a sérülteket. Remélem, nem esett nagyobb baja – Elkomorul az arca. – Nem is merek arra gondolni, hogy talán már nem is él szegénykém…
– Még él – jelenti ki Emeric mindenki megdöbbenésére.

– És ezt mégis honnan tudja? – kérdi Sky ingerülten, látom rajta, hogy még mindig haragszik az angyalra.
– Egyszerű. Ha meghalt volna, megszűnt volna a kórház körüli védelem.

Hát, ez nagyszerű, végre egy jó hír! – A főnővér arca ismét felderül, de Emeric és Sky között még mindig szikrázik a levegő. – Drágáim, nem vagytok éhesek? Azt hiszem, tudunk szolgálni egy kevés…

Mrs. Ainsworth a mondatot már nem tudja befejezni, mert kivágódik a kórterem ajtaja.