Jelzőfény: Végzet – 15. Zavaros kötelékek

We had a place that we could call home,
And a life no one could touch.
(Rise Against – Prayer Of The Refugee)

Azt kell, hogy mondjam, nem különösebben lep meg a látvány. Grace szobája egészen hűen tükrözi lakója személyiségét, már amennyire megismertem azt ezalatt a fél nap alatt. Minden létező vízszintes felületet plüssállatok és színes virágok díszítenek, de legalább nyálas fiúbandákat ábrázoló poszterek nincsenek kifüggesztve, azokból bőven elég volt Riverblossom Hillsben.

A lány gondosan becsukja mögöttem az ajtót, majd letelepedik az ágyára, és mutatja, hogy nyugodtan foglaljak helyet én is. Érdeklődve nézek rá, de ő meg sem szólal, sőt, még csak rám se néz, hanem a virágos takarót szuggerálja. Így ülünk, ki tudja meddig, néma csendben, én pedig nem értem: ő akart beszélni velem, akkor most miért nem mond semmit?

– Szép a szobád – próbálok beszélgetést kezdeményezni vele, de erre ő csak egy halk „köszi”-t nyög ki, és ráadásul még el is vörösödik. Na, szép. Meddig kell vajon még itt ülnünk, hogy kinyögje végre, hogy mit akar tőlem?

– Bocsi az álmokért – szólal meg egyszer csak meglepetésemre, és némi megkönnyebbülésemre. – Lewis bácsikám mondta, hogy próbáljak veled valahogy kapcsolatba lépni, de nem tudtam, hogy hogyan kellene. – Bólintok, bár nem biztos, hogy látta egyáltalán, mivel még mindig nem néz rám. – Tudod, ő nagyon komolyan veszi ezt az egészet, és azt hiszem, kicsit be is pánikoltam, azért voltak olyan zavarosak.

– Semmi baj – szólok nyugtatónak szánt hangon -, az a lényeg, hogy végül kiderült minden.
Most rajta a bólintás sora, de még mindig csak a takarónak szegezi tekintetét. Megint csend ereszkedik közénk, nem tudom, hogy most ennyit akart-e közölni velem, és szabadon távozhatok, vagy van még valami mondanivalója. Ám hamarosan választ kapok, mivel ismét megszólal.
– Egyébként, remélem nem ijesztett meg Lewis ezzel a „szoros érzelmi kötelék” dumával. Szerintem kicsit félreértelmezte a dolgokat, nagy igyekezetében – mondja, és legnagyobb meglepetésemre felemeli a fejét, és belenéz egyenesen a szemembe.

Most alkalmam nyílik újra rácsodálkozni angyalzöld szemeire, amik úgy néznek rám, mintha belelátnának a vesémbe. Kissé furcsa érzés fog el, amit nem tudok hova tenni, ám ez nem tart sokáig, ugyanis Grace megint úgy tesz, mintha a virágos takaró érdekesebb lenne nálam.

Pislogok párat, majd eszembe jutnak a lány szavai. Lewis komolyan félreértelmezte volna a dolgot az érinthetetlenekkel? Ezt nehezen tudom elképzelni. Annyira szilárdan állította, hogy nekünk Grace-szel… hát igen. Furcsa, hogy pont ő kételkedik a szavaiban, akiről szól ez az egész, de mondjuk valószínűleg jobban ismeri a férfit, mint én. Bár az is lehet, hogy csak azért mondta ezeket, hogy ne fussak ki rémülten a szobájából. Mindenesetre, kicsit összezavarodtam, nem mintha már eddig nem lettem volna eléggé az.

Szóval csak azt szerettem volna mondani ezzel, hogy nem akarok tőled semmi olyasmit. Nem akarok rádakaszkodni. Elég béna egy helyzet, belátom – közli, majd megint lassan felemeli a fejét.

Hirtelen, mintha egy szikla zuhant volna le a szívemről, még szinte a koppanást is hallottam. Most jövök csak rá, hogy órák óta görcsben volt a gyomrom, e miatt a hülye izé… kötelékes cucc miatt. Megint egymás szemébe nézünk a lánnyal, de mintha megváltozott volna a tekintete, most inkább érdeklődve néz, és nem félénken. Így már sokkal barátságosabbnak tűnik, mint azelőtt. Lehet, hogy eddig attól félt, hogy vad őrült módjára nekirontok, hogy ő tehet mindenről, de így, hogy közölte, hogy ő nem kíván részt venni ebben, máris bátrabbnak érzi magát. Nem tudom. Mindenesetre kedvem támad kiadósabb beszédbe elegyedni vele.

– Tudom, hogy nem illik ilyet kérdezni egy lánytól, de hány éves vagy? – teszem fel az első kérdést, ami eszembe jut.
– Tizenöt – válaszolja, amivel kissé meglep. Eskü, hogy nem néz ki többnek tizenháromnál. Ezek szerint körülbelül egy év van köztünk? Durva.
– Kevesebbnek nézel ki – mondom ki nyíltan, amit gondolok.
– Ezt már mások is mondták – vonja meg a vállát. – És te?
– Tizenhat.

– Te meg többnek – jelenti ki, és még egy halvány mosoly is megjelenik a szája sarkában. Azt hiszem, eddig még nem láttam mosolyogni.
– Márciusban leszek tizenhét. – Ha megérem, teszem hozzá magamban.
– Akkor tizenegyedikes vagy? – kérdezi érdeklődve.
– Aha.
– Én még csak most mentem kilencedikbe. Bár nem sokáig tudtam élvezni az új tanév által nyújtott temérdek tanulnivalót – grimaszol a lány. Akkor mégis több, mint egy év van köztünk, bár gondolom, évvesztes.

Egy darabig nem szólalunk meg, egyikünk sem kívánja tovább boncolgatni a suli-témát, majd egy idő múlva megint Grace töri meg a csendet.

– És ööö… az a lány, Skylar… ő a barátnőd? – kérdi kissé félénken.
– Hát, izé… nem – válaszolom bizonytalanul, és rögtön bűntudatom támad, amint eszembe jut, hogy reggel még csókolóztunk. Még egy nap sem telt el azóta, de úgy érzem, mintha egy éve történt volna, főleg, hogy Sky már szóba se akar állni velem. Nem túl kellemes érzés.

Valószínűleg Grace is észrevette, hogy kissé érzékenyen érint a téma, mert nem kérdez róla többet, hanem csak fürkésző pillantásokkal illet. Vajon belelát most a fejembe? Ez hülyeség. Elvileg az érinthetetleneknek nincs saját erejük. De mi van, ha mégis? Olyan áthatóan tud nézni!
– Öhm… – Érzem, hogy eljött a pillanat a téma elterelésére, még mielőtt tényleg kiolvas valamit a fejemből. – És apukáddal mi van? Ő angyal nem?

– Hát… – kezdi kissé elszomorodva. – Apa meghalt. Már elég régen igazából, vagy tíz éve. Nem is maradt túl sok emlékem róla.
– Sajnálom. – Hát ő is elvesztette az édesapját. Grace megrázza a fejét, és folytatja.
– Még a küldetését sem teljesítette be, ezért a Kódexben sem találni meg. Anya pedig minden családi fotót gondosan elrejtett, mert… – Itt sóhajt egy nagyot, és felnéz a plafonra, mintha azt remélné, hogy azon keresztül megláthatja az eget. – Eléggé kibukott miatta. Azóta sincs senkije, de szerintem nem is akar mást. Nekem meg csak néhány homályos emlékem maradt, ahogy hintáztat, meg ilyenek.

– Neked legalább homályos emlékeid vannak – kezdek neki én is a családi dráma feltárásához. – Az én apám meghalt, mielőtt megszülettem.
– Ó, ez borzasztó! – kapja a szája elé a kezét a lány.
– De néha azért tudok vele beszélni – próbálom megnyugtatni kissé beszélgetőpartneremet. – Tudod, ez ilyen angyal-dolog.

– Hallottam már róla. Néha jó lenne, ha tudnék beszélni én is apuval – húzza el a száját. – Csak nekem nincs meg hozzá a képességem.
– Biztosan meg lehet oldani valahogy – jelentem ki, bár vannak kételyeim az üggyel kapcsolatban. Mindenesetre a lány arcára sikerült visszacsalnom az apró mosolyt, ami valahol félúton a suli és Sky között veszett el.

Még elég sokáig beszélgetünk, mindenféle értelmes és kevésbé értelmes dolgokról. Elmeséli, hogy tud hegedülni, de otthagyta a hangszerét a suliban, aztán a hatalomátvétel miatt már nem tudott visszamenni érte. Kár. Pedig szívesen meghallgattam volna, ahogy játszik, én tök béna vagyok mindenhez, ami zenével kapcsolatos. Én elregélem neki átélt kalandjainkat, a Vaspalotát sem kihagyva. Grace csodálkozva hallgatja a történetet, és szinte büszkén tekint rám, amit igazán nem tudok hova tenni.

Kezdek megint álmosodni. Amint ránézek a kis vekkerre, rögtön rájövök, hogy miért: már éjfél is jócskán elmúlt. Hogy telik az idő! Borzasztó. Ez a lány nem is olyan vészes, mint első blikkre gondoltam.

Elköszönök Grace-től, és a vendégszoba felé veszem az irányt. Orion már nyugodtan hortyog az egyszemélyes ágyon, Sky pedig a franciaágyon gubózott be, arccal a falnak. Óvatosan bebújok mellé, igyekszem minél halkabban véghezvinni ezt a mozdulatsort, és lehetőleg minél távolabb kerülni tőle, hogy ne szenvedjek maradandó sérüléseket, ha esetleg a lány rajtam kívánná kitölteni frusztrációját. Amint becsukom a szemem és minden elcsendesedik, a nyomasztó gondolatok ismét úrrá lesznek rajtam.

Belenyomom a párnába a fejem, hátha ettől jobb lesz valami. Hirtelen megszólal agyam kötelességtudó racionális fele, és közli velem, hogy helyesen döntöttem. Ha Sky ennyire kibukott csak azért, mert pillanatnyilag bensőségesebb kapcsolatunk nem elérhető, mit reagálna, ha meghalnék? Amint eszembe jut a sok halott angyal, akik anélkül távoztak, hogy beteljesítették volna a küldetésüket, úgy érzem, hogy létem megszűnésének napja már nincs is annyira messze. Szóval Sky inkább most szenvedjen kevesebbet, mint később többet?Agyam egyik fele bólogat, míg a másik hevesen tiltakozik. Kezdem komolyan skizofrénnek érezni magam. De leginkább fáradtnak.

***

Korán felébredek. Igazából a fáradtság ellenére alig tudtam elaludni, amikor pedig sikerült, akkor is Skyról álmodtam. Esküszöm, visszasírom a látomásokat, még az is jobb volt. Gyorsan magamra kapok valamit, és meglátogatom a konyhát, mivel a gyomrom figyelmeztet, hogy tegnap alig ettem valamit.

Szerencsétlenségemre pont Lewist találom ott, aki éppen kávéval próbálja elűzni az álmosságot. Félénken köszönök neki, és töltök magamnak egy narancslevet. Ő végig rajtam tartja a szemét, miközben leülök vele szemben.

– Hallottam, hogy sokáig beszélgettetek Grace-szel – jegyzi meg két korty között.
– Ööö… igen – válaszolom sután, mert nem tudom, hogy ezzel mire akar kilyukadni.
– És? Milyennek találod? – szegezi nekem a következő kérdést.
– Hát… aranyos. – Most komolyan mit vár, hogy mondjak? Hogy máris beleszerettem? Ami persze egyáltalán nem igaz.

Ekkor belép a háziasszony, Margaret, és kedvesen köszönt minket, azonban sajnos nem túl sokáig tudja elvonni a testvére figyelmét a megkezdett témáról.

– Grace nagyon okos lány – folytatja a férfi. – Remélem, jól kijöttök majd egymással.
– Biztosan… – felelem megilletődve, mivel kezd egyre gázabb lenni a dolog.
– Sok közös témát találtatok?

– Jaj, Lewis, hagyd már szegényt, nem látod, hogy teljesen összezavarod! – szól közbe Margaret, ezzel megmentve engem a kínos szituációtól.
– De Marge, nekem tudnom kell, hogy mi történik köztük! – válaszol kissé ingerülten Lewis.
– Attól, hogy nyúzod őket, még nem fognak összejönni! – vágja rá a háziasszony hasonló hangnemben.
– Te meg miért nem fogod fel, hogy ez mennyire fontos?
– Lehet, hogy fontos, lehet, hogy nem – teszi csípőre a kezét Margaret. – Ezt nem te fogod eldönteni.

A két testvér ezután farkasszemet néz egymással, szinte szikrázik körülöttük a levegő. Én kissé megilletődve figyelem a családi drámát, ami tulajdonképpen miattam robbant ki. Azért jólesett, hogy Margaret megvédett, és hogy nem vallja ugyanazokat a vaskalapos elveket, mint Lewis.
– Készítek reggelit, téged pedig megkérlek, hogy ébreszd fel a lányomat – osztja ki a feladatokat a háziasszony, és ő maga neki is lát kiszabott teendőjének, Lewis pedig kissé zsörtölődve kivonul a konyhából.

– Szereted az omlettet, Michael? – vált könnyedebb hangnemre Margaret.
– Igen, köszönöm.
– Bocsánatot kell, hogy kérjek az öcsém viselkedése miatt – pillant rám, miközben feltöri a tojásokat.
– Nincs miért bocsánatot kérned – szabadkozom, de Margaret megrázza a fejét.

– Hajlamos elragadtatni magát – magyarázza. – Tudod, nagyon szeretné, ha vége lenne ennek az egész háborúsdinak, és legyőznénk az omegásokat, ezért hisz ilyen kétes dolgokban. Ebbe a kis reménysugárba próbál belekapaszkodni minél erősebben. Azután, hogy elvesztette a feleségét és a fiait, már csak mi maradtunk neki Gracie-vel, szerintem a lányomba vetett hite miatt nem omlott még össze.
Komoran bólintok, megdöbbent, amit mondott. Hát ő is elvesztette a családját, mint annyi mindenki. Nem csoda, ha véget akar vetni az omegások rémuralmának, hiszen mindannyian azért küzdünk. Hirtelen elszégyellem magam, amiért nem teszek meg mindent az ügy érdekében, pedig lenne rá lehetőségem.

Ekkor belibben a konyhába Grace, és levetődik velem szembe, nagybátyja megüresedett helyére. Ő sem néz ki sokkal kipihentebbnek, mint ahogyan én festhetek.
– Hogy aludtál? – kérdem tőle, bár már sejtem a választ.
– Sehogy, csak a szokásos – vonja meg a vállát a lány, és megdörzsöli fáradt szemeit.

– Pihennetek kellene – csóválja a fejét Margaret, miközben feltálalja az omletteket, amik meg kell hogy mondjam, nagyon ínycsiklandozóan néznek ki.
Neki is látok rögtön, és hamarosan kiderül, hogy az íze összhangban van a kinézetével. Grace viszont csak eltolja a tányért.

– Anya, nem vagyok éhes.
– Kicsim, enned kell valamit! – tolja vissza Margaret az omlettet a lánya elé.
Grace vág egy grimaszt, és elkezdi egykedvűen turkálni az ételt. Ekkor beront a konyhába Sky, és leül mellém. Próbálok szemkontaktust létesíteni vele, de rám se hederít. Nem jó ez így. Segítségkérően nézek Grace-re, de ő is csak értetlenül bámul a lányra, aki rekordsebességgel lapátolja be a reggelit.

– Hogy aludtál? – kérdezem tőle félénken. Egy pillanatra abbahagyja a rágást, és elgondolkozik.
– Egész jól – válaszolja röviden, majd folytatja az étkezést. Látom, hogy elég rossz passzban van továbbra is, ezért inkább nem is szólok hozzá többet.

***

A délelőtt eléggé unalmasan telik, én folytatom megkezdett beszélgetésemet Grace-szel, Margaret a házimunkát végzi, Sky pedig valószínűleg megpróbál féltékennyé tenni, mivel folyamatosan Orionra van tapadva, ami szó se róla, nem esik jól. De már elhatároztam magam tegnap este – vagy inkább ma hajnalban -, hogy távol tartom magam tőle.

A nap legnagyobb izgalomfaktorát az okozza, amikor Lewis kijelenti, hogy bemegy a városba szétnézni. Mindenki ezerrel tiltakozik, de úgy látszik, a férfi hajthatatlan. Végül Orion önként vállalkozik, hogy elkíséri a házigazdát, így kettesben indulnak neki Belladonna Cove utcáinak.

– Te látod a gondolataimat? – kérdezem Grace-től, aki mellettem fekszik a padlószőnyegen.
– Nem… – válaszolja némi gondolkodás után. – Csak érzem.
– Hogyhogy érzed?
– Nem tudom. Csak érzem. Például, hogy most aggódsz, gondolom Lewis meg Orion miatt. Meg hogy szenvedsz.

– Szenvedek? – húzom fel a szemöldököm, bár lenne egy tippem, hogy mire céloz.
– Ja. Azt nem tudom, hogy miért, de határozottan szenvedsz.
Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy elmondjak neki mindent Skyról az elejétől a végéig, de meggondolom magam. Még csak alig egy napja ismerem Grace-t, és máris ki akarok teregetni neki? Meghibbantam volna? De amint ránézek a lányra, rögtön azt érzem, hogy megbízhatom benne. Mindazonáltal mégsem mondok neki semmit a Sky-témáról.

– És másokét is érzed? – próbálom elterelni a beszélgetést.
– Nem. Csak a tiédet – mondja határozottan. – De azt egyre erősebben.