Jelzőfény: Végzet – 13. Ismeretlen ismerős

The world lies in the hands of evil
We pray it would last
(Apocalyptica – Life Burns)

El sem hiszem, hogy sikerült! Végre valami sikerült! Orion most már nem mondhatja, hogy nem csinálok semmit! Bevallom, jelenleg igen jól esne a képébe vágnom az eredményt. A hajnal első sugarai halvány fénybe borítják a szobát, de az időjárás a legutolsó, amivel most foglalkozni szeretnék.

Teljesen felvillanyozódva pattanok ki az ágyból, leugrom az emeletről. Sky rémülten pattan fel fekhelyéről, talán azt hiszi, hogy megtámadtak minket az ügynökök. De nem is hagyhatom sokáig ebben a hitben.

– Sikerült! – jelentem be neki túláradó örömmel, legszívesebben világgá kürtölném, hogy végre tudom, amit már hetekkel ezelőtt tudnom kellett volna. Sky kissé értetlen arckifejezéssel néz rám, valószínűleg most azt gondolja, hogy megzakkantam a bezártságtól.

– Mi? – kérdezi végül, amikor abbahagyom az örömtáncot.
– Tudom, hogy hová kell mennünk! Hogy hol van a vörös hajú lány! – Felcsigáztam az érdeklődését, mert várakozva néz rám. – Belladonna Cove!

Ekkor valami olyasmi történik, amire egyáltalán nem számítottam.

Sky közelebb lép hozzám, és megcsókol. Olyan édes az ajka, hogy rögtön elfelejtek mindent, és visszacsókolom.

Már nem érdekel se Belladonna Cove, se a vörös hajú lány, se az, hogy úgy látszik az a tervem, miszerint távol tartom magamtól Skyt, dugába dőlt. Csak egyetlen dologra tudok gondolni: rá. Teljesem kitölti minden érzékemet, olyan, mintha megállt volna az idő, és mi csak lebegnénk a semmiben, a legeslegjobb semmiben, amivel valaha találkoztam. Minden vágyam, hogy itt tarthassam örökké a karjaim között, és csókolhassam a végtelenségig. Pár pillanat, vagy akár az egész örökkévalóság múlva azonban ajkaink szétválnak, és Sky mélyen a szemembe néz, gyönyörűszép mélykék szemeivel.

– Ezt most miért kaptam? – kérdezem tőle, miközben valószínűleg rettentő idiótán vigyorgok.
– Mert kedvellek – jelenti ki egyszerűen, amitől ismét pillangók költöznek a gyomromba. – Persze lehet, hogy csak Stockholm-szindrómában szenvedek – teszi hozzá egy csíntalan mosoly kíséretében.
– Hogyne – válaszolom, bár fogalmam sincs, hogy mi az a Stockholm-szindróma. Igazából nem is érdekel, túlságosan leköt Sky szépsége.

Hirtelen azonban bevillan, hogy hogyan is kerültünk ebbe az igencsak kellemesnek mondható helyzetbe. Belladonna Cove, igen, oda kellene mennünk, de ehhez előbb el kéne engednem Skyt. Ami igencsak nehezemre esik, de végül ő is rásegít.
– Hogy mi van Belladonna Cove-val?

– Ja! – Most már tényleg muszáj elengednem, és meg is teszem. – Láttam Bella Goth szobrát a látomásomban! Oda kell mennünk! Ott vár rám a vörös hajú lány!
– Akkor meg mire várunk? – kérdi Sky, és elkezd pakolni, meg öltözködni.

– Oké, akkor én meg szólok Orionnak! – Eszembe jut az angyal, meg a tegnapi nap eseményei, hogy annyira összemelegedtek Skyjal. De akkor most miért csókolt meg? Nem értem…
– Mi van Orionnal? – teszem fel neki a kérdést, amire ő megáll a pakolásban, és kissé megütközve néz rám.

– Mi lenne vele?
– Hát… nem tom – bizonytalanodok el. Lehet, hogy tényleg nincs semmi? – Csak tegnap olyan jól elvoltatok…
– Idióta vagy! – Sky rosszallóan forgatja a szemét, és visszatér a teendőihez.

Nincs köztük semmi? Komolyan? Úgy érzem a pillangók egyre sokasodnak a gyomromban, és már vidám táncot is lejtenek. Tényleg hülye vagyok, már olyanokat láttam bele a helyzetbe, ami amúgy nem is volt benne. Hirtelen úgy megkönnyebbültem, hogy Skynak kell figyelmeztetnie:
– Nem úgy volt, hogy szólsz Orionnak?
– De, igen persze – felelem, és elindulok a szülői szoba felé.

Oriont az ágyon találom, úgy néz ki, mint aki meditál. Majdhogynem elfog a röhögés, olyan viccesen néz ki, mintha transzba esett volna. Nem is vagyok egészen biztos, hogy meghallotta belépésem, ezért megköszörülöm a torkom.
– Még nem süketültem meg – ad választ kimondatlan kérdésemre.

– Tudom, hogy hol van a vörös hajú lány! – Ismét elfog az izgalom, ahogy erről beszélek. – Betörtem a fejébe, és láttam! Belladonna Cove-ban!
Orion felpattan az ágyról, odasiet hozzám, és megölel. Kissé meglepődöm a váratlanul jött gesztuson, de azért egy ölelés sokkal jobb, mint a tegnap kapott legorombítás. Amikor hátrébb lép, szinte büszkén néz rám.

– Tudtam, hogy sikerülni fog – jelenti ki mosolyogva. – Megérte hát megbökni egy kicsit az önérzetedet.
– Micsoda? – csodálkozom el a szavain. – Csak azért hisztiztél tegnap, hogy cselekvésre ösztönözz?
– Hát persze – nevet fel Orion. – Miért? Gondoltad, hogy csúnya gonosz banya lettem egyik pillanatról a másikra? Csak úgy láttam, hogy egy kicsit meg kell csipkedjelek – osztja meg velem egy kacsintás kíséretében.

Megrázom a fejem: hihetetlen, hogy minden ami tegnap történt, csak azt szolgálta, hogy végre kiderülhessen az úticélunk. Orion szemét módon megkeverte a kártyákat, hogy ezzel engem felbosszantson, és végre eredményt produkáljak. Mekkora forma! Egy igazi barát. Szinte már röhejesnek érzem tegnapi rövidéletű depressziómat, legszívesebben el is felejteném az egészet.
Ekkor Sky lép be a szobába, egy hátizsákkal a kezében.

– Orion, ha valamit feltétlenül magaddal szeretnél vinni, itt a nagy lehetőség! – jelenti ki, miközben az ágyra dobja a poggyászt. – Mike, neked tettem el néhány cuccot, de még pakolhatsz, ha marad hely.
– Néhány ruha tényleg nem ártana, nem biztos, hogy a női holmik jól állnának habtestemen – vigyorog a férfi és belekezd a pakolásba.

Tíz perc múlva útra készen állunk a faház előtt. Orionnal megbeszéltük, hogy felváltva visszük Skyt, Belladonna Cove nincs olyan közel, ezért néhányszor meg kell majd pihennünk. Pár órára saccoljuk az utat, kicsit félek is, hogy nem fogom bírni, mert még sosem repültem ilyen messzire.

Én kezdem Sky szállítását, ezért kitárom a szárnyaimat. Ő maga viszi a hátizsákot, mert minket valószínűleg zavarna a repülésben. Orion is felkészül a felszállásra, miközben én még egyszer hátranézek a faházikóra, amit pár napig az otthonunknak mondhattunk. Kissé nosztalgikus érzés fog el, annyi mindent tanultam itt, ezalatt a rövid idő alatt is. És itt kaptam életem első komoly csókját is, attól a gyönyörű lánytól, aki most itt áll mellettem, teljes harci díszben. De azért a csodás rózsaszín szoba nem különösebben fog hiányozni.

Újra célirányba fordulok, látom, hogy Orion nagyon koncentrál: most szűnteti meg a védőburkot. Azt mondta, hogy nem érdemes itthagynunk, mert egyrészt teljesen haszontalan lenne, másrészt viszont ezzel nyomot hagynánk magunk után, amit az ügynökök akár ki is használhatnának.

Miután ezzel végzett, int nekem, hogy induljunk, amire könnyedén a hátamra kapom Skyt, aki erősen belém kapaszkodik. Ezután pedig mi, angyalok, elrugaszkodunk a földtől. A csípős reggeli szél felborzolja a hajamat, de egyúttal jól is esik a tiszta, friss levegő. Orion jobban tudja az utat, ezért ő halad elöl, céltudatosan irányítva kis csapatunkat.

Körülbelül egy óra múlva tartjuk az első pihenőnket, Moonlight Falls közelében. Kicsit meg is lepődöm, hogy milyen jól bírom a repülést, nem is fáradtam el különösképpen. A vízesés lábánál állunk meg, innen nem lehet belátni a várost. Bár valószínűleg nem járnánk jól vele, ha az utcákon császkálnánk.

Leülünk egy kicsit, és nézzük, ahogyan a kristálytiszta víz lezúdul a sziklákon. Gyönyörű ez a táj. Bárcsak egyszer eljöhetnénk ide akkor, amikor épp nincs veszélyben az életünk. Ránézek Skyra, aki visszanéz rám, és még egy mosolyt is küld felém.

Meg kellene örökíteni ezt a pillanatot, ahogy itt ül a vízesés mellett, sűrű sötétbarna haját lágyan lengeti a szellő. Belegondolok, hogy milyen lenne vele leélni az egész életemet, de rögtön kétségek kezdik el emészteni a képet. A halál mindannyiunk felett ott lebeg, sötéten, arra várva, hogy mikor csaphat le ránk. Lehajtom a fejem: lehet, hogy hiba volt az a reggeli megingás, hogy közelebb engedtem magamhoz a kelleténél…

Orion ránk szól, hogy indulnunk kellene, ha még azelőtt oda akarunk érni, mielőtt megtalálnak minket az ügynökök. Most ő veszi a hátára Skyt, én pedig még egy utolsó pillantást vetek a zuhatagra, amit valószínűleg már sohasem fogok újra látni. Felszállunk, és magunk mögött hagyjuk ezt a várost is.

Fogalmam sincs, hogy mióta lehetünk úton, már teljesen elvesztettem az időérzékemet, amikor felsejlik a látóhatáron az aprócska város: Twinbrook. A picinyke házai és a hatalmas mocsár, ami mellett elterül, furcsa emlékeket szabadítanak fel bennem. Egy éjszaka, amikor egy félholt angyallal a kezemben sietve repülök a kórház felé, és hogy én magam is majdnem otthagyom a fogam a nagy mentőakcióban. Bár csak pár napja történt mindez, de olybá tűnik, mintha hosszú évek teltek volna el azóta. És Emeric sincs már köztünk, feláldozta magát értünk. Szomorúság és bűntudat elegye kavarog bennem, amint rá gondolok. Vissza kellett volna mennünk érte. És eszembe jut anya is…

Orion elkezd ereszkedni, ami kizökkent sötét gondolataimból. Egy belvárosi épület tetején landolunk, valami étteremféle lehet, bár jelenleg kong az ürességtől. Innen egészen jól belátni az egész várost, még a kórház körvonalai is felderengenek előttünk. Vajon mi lehet Rickkel és Mrs. Ainsworth-szel? Amikor elindultunk a Vaspalotába, biztos voltam benne, hogy nem fogjuk őket többet látni, és most mégis itt vagyunk, csupán pár méterre tőlük. Jó lenne benézni hozzájuk, de most fontosabb dolgunk van, minthogy pofavizitet tartsunk a Twinbrook Foundation Hospitalban.

– Nem hittem, hogy látom még valaha ezt a várost – szólal meg a korláthoz támaszkodó Orion kissé szomorkás hangon.
Odamegyek hozzá, akarok valami bíztatót mondani neki, de semmi nem jut az eszembe, ezért én is inkább a várost kezdem el pásztázni. Itt nincsenek olyan magas házak, mint Bridgeportban, olyan barátságos, apró városnak találom Twinbrookot. Lenézek, és rögtön meglátok egy járőrkocsit, amint lassan gurulva szemmel tartja a terepet.

– Oké, itt az ideje az indulásnak – jelenti be Orion, amikor ő is észreveszi az ellenséget. Egyikünk sem szeretné, ha elkapnának minket.

A férfi odamegy Skyhoz, hogy felvegye, de én ragaszkodom hozzá, hogy én vihessem tovább, mivel rajtam a sor. Bár biztos vagyok benne, hogy ő jobban bírja a teherrel repülést, de a lány jelenléte valahogy nyugtatóan hat rám. Sky belekapaszkodik a nyakamba, és miután stabil helyzetbe került, fel is szállunk, és ismét magunk mögött hagyunk egy várost, talán az utolsót, mielőtt célba érünk.

Egy jó fél óra repülés után már látni néhány magasabb ház sziluettjét: közeledünk Belladonna Cove-hoz. Kissé elfog az izgalom, ahogy belegondolok, hogy talán hamarosan találkozni fogok a látomásaimban szereplő vörös hajú lánnyal. Talán végre fény derülhet néhány dologra, többek között a küldetésemre.

Hamarosan a város jelképének számító, Bella Gothot ábrázoló szobrot is megpillantjuk. Valóban úgy néz ki, mint a látomásban. Közelebb érve észreveszem előtte a parkot, az ismerős fákkal. Alig akarom elhinni, hogy ideértünk.

Elegánsan landolunk a szobor előtt, Sky pedig leugrik a hátamról. Nagy a csönd, már-már nyugtalanítóan nagy. Miután becsuktuk szárnyainkat, mindannyian pásztázni kezdjük a környéket, hátha meglátunk valakit vagy valamit. Kissé védtelennek érzem magam ezen a nyílt terepen, bár már meg tudnám védeni magam bizonyos fokig.

Pár perc múlva már egészen csüggesztőnek érzem a helyzetet: lehet, hogy tévedtem? Nem is lesz itt a lány? Talán csak beképzeltem a szobrot, mert már annyira látni akartam valamit? Nem viselném el, ha bajba kerülnénk egy újabb baklövésem miatt.

Ekkor azonban a szökőkút mögül előlép egy férfi: egyenes, méltóságteljes tartása erőt sugároz. Nem szólal meg a belső vészcsengőm, ami azt jelenti, hogy nem ellenséggel van dolgunk. Mindenesetre ő nem a vörös hajú lány, ez már most látszik. Kissé idegesen Orionra pillantok, aki előrébb megy, hogy jobban felmérje a helyzetet, a férfi azonban szinte ügyet sem vetve rá, elém lép.

– Michael Lindberg – szólít a nevemen, nem kis meglepetésemre. – Örülök, hogy végre találkozhatunk.
A férfinak kissé kusza barna haja, valamint enyhén görbe orra van, szürke szemeiből pedig határozottság, de egyúttal némi szomorúság is sugárzik. Meg is lepődöm, hogy nem angyalzöld a szeme, mert erősebbnek érzem, mint az embereket általában. Ám mielőtt még bármit mondhatnék neki, Orion megszólítja az idegent.

– Bizonyítsa be, hogy nem az omegások közé tartozik!
Kissé meglepődöm a hirtelen számonkérésen, de aztán rájövök, hogy Orionnak totál igaza van. Meg kellene bizonyosodnunk róla, hogy a férfi velünk van, mielőtt nagyon a bizalmunkba férkőzik. Az idegen kissé felvonja a szemöldökét, mintha furcsának találná bizalmatlanságunkat.

– Legyen. A nevem Lewis Promise, és félvér vagyok – kezdi a férfi, ami mindjárt megmagyarázza a belőle sugárzó erőt. – A lány, pedig, akit Michael az álmaiban látott, az unokahúgom, Grace.
Grace. Tehát így hívják. Legalább már tudok nevet párosítani a vörös hajhoz, és az is bebizonyosodott, hogy nem tévedtem a hollétével kapcsolatban. Valószínűleg a férfi, aki Lewisként mutatkozott be, oda tud minket vezetni hozzá. Orion még mindig kissé bizalmatlanul fürkészi az idegent.

– Az én nevem Orion Marshall. A bájos hölgy pedig Skylar Hewitt – mutat Skyra, akinek kissé megrándul a szája széle a „hölgy” kifejezés hallatán, én pedig majdnem elnevetem magam.
– Örvendek – néz végig díszes társaságunkon Lewis. – Gyertek, nem tanácsos sokat nyílt terepen tartózkodnunk. És nyugodtan tegezzetek – mondja, miközben elindul kifelé a parkból.

Követjük a férfit, aki eldugott mellékutcákon és sikátorokon vezet minket végig, miközben elmagyarázza, hogy az ügynökök inkább a forgalmasabb helyeket szokták ellenőrizni. Hamarosan kiérünk egy főútra, és még a szavam is eláll a látványtól.

Az utat mindkét oldalon hatalmas, omegás címerekkel díszített zászlók veszik körül. Az épületek nagy részén is ki van téve a jelkép. Itt minden az elnyomásra emlékeztet, a kirakatok be vannak deszkázva, egy lélek sem tartózkodik a házakon kívül. Szinte hihetetlen, hogy pár hét alatt mennyire meg tud változni minden. Görcsbe rándul a gyomrom, amint belegondolok, hogy hányan vesztették életüket ennek a magát világuralomra feljogosító szervezet jóvoltából. Mit tettek ezek a világunkkal?

Lewis sietős léptekkel keresztezi a főutat, és egy újabb szűk sikátorba vezet minket, viszont az agyam még mindig a látottakon kattog. Vajon Bridgeport is így néz ki? A mi házunkra is ki van téve az omegás zászló? Minden város így hirdeti az elnyomók hatalmát?

– Már nem vagyunk messze – jelenti be Lewis, amivel sikerül visszatérnem a jelenbe. Már majdnem a sikátor sarkára érünk, amikor a férfi megtorpan, aminek következményeképp Sky beleütközik, és megtántorodik. Sikerül elkapnom a lányt, majd kérdő tekintettel nézek Lewisra. Ő szája elé téve mutatóujját csöndre int minket, és nemsokára azt is megtudom, hogy miért.

Két öltönyös ügynök tűnik fel a következő utcában, olyan egyszerre lépnek, mintha meg lenne koreografálva a járásuk. Mindannyian a falhoz lapulunk, és még csak meg se mukkanunk. Szerencsére viszonylag árnyékban vagyunk, ezért reménykedem, hogy nem vesznek észre minket.

Félelmem nagyrészt alaptalannak bizonyul, mivel a két férfi elhalad mellettünk, felénk se néznek, csak monoton módon lépkednek egymás mellett. Fellélegzünk, amint látótávolságon kívülre érnek. Nem szerettem volna most harcba keveredni velük, hogy velünk van a lényegében védtelen Lewis és Sky. Bár Sky meg tudja védeni magát a maga módján, de nem bírnám elviselni, ha valami baja esne. Ahhoz túlságosan fontos nekem…

Lewis int nekünk, hogy kövessük, és kilép a keresztutcába. Már majdnem elérjük a következő sarkot, amikor váratlanul betér egy viszonylag ósdi épületbe. Utána megyünk, és ő gondosan bezárja mögöttünk a bejáratot. A lépcsőház se néz ki szebben, mint a ház külseje, ráférne egy tatarozás. Alkalmi vezetőnk tempósan megindul a lépcsőn felfelé, majd három emelettel feljebb rátér egy folyosóra.

– Mivel nem vagyunk angyalok, ezért nem voltunk képesek levédeni egy teljes házat, csak a lakásunkra futotta az erőnkből – magyarázza Lewis komoran, miközben végighalad a gangon. – A házban talán ha egy-két ember van még rajtunk kívül, de sanszos, hogy ők az omegásokat támogatják. Többeket elvittek a központba, vagy valamelyik nagyobb bázisukra „dolgozni”.

Az utolsó ajtónál megtorpan, előveszi a kulcsát, és kinyitja a zárat. Belépünk az előszobába, ami azt kell mondjam, elég takaros első látásra. A cipők rendezetten sorakoznak a fal mellett, egy porszemet sem fedezni fel. Vendéglátónk betessékel minket a nappaliba.

A lakás meglehetősen otthonosnak tűnik, és látszik, hogy jól karbantartják. A kellemes árnyalatú textíliák és a zöld növények barátságos hangulatot adnak a nappalinak. Az egyik kanapéról hirtelen felpattan egy nő, és aggodalmas arccal odarohan Lewishoz.

– Annyira aggódtam, olyan sokáig elmaradtál! – osztja ki szemrehányását a férfinak. Észreveszem, hogy nagyon hasonlítanak egymásra, ugyanazzal a szürke szemmel néznek a világra mindketten, és az asszonyban is érzem a félvérekre jellemző erőt.
– Csak keresztezte az utunkat pár ügynök, de nem foglalkoztak velünk – meséli Lewis, amire a nő bólintással felel. – Hadd mutassam be a nővéremet, Margaretet – fordul felénk.

Illedelmesen bemutatkozunk, Margaret még egy mosollyal is megajándékoz mindenkit. Kedves, apró arca van, de már látszanak halvány ráncok a szeme körül, ami azt jelzi, hogy megélt már egyet és mást.

Ahogy jobban megfigyelem, látom, hogy pár évvel fiatalabb lehet nálam, szinte gyerekes arca van, és sápadt bőrét sűrű szeplők borítják. Vegyes érzések kavarognak bennem, egyrészt örülök, hogy végre találkozhatok vele, másrészt nem értem, hogy mit kell ennyire néznie rajtam.

Vendéglátóink már épp beljebb akarnak minket tessékelni, amikor váratlanul kicsapódik egy ajtó, és kiront rajta egy vörös folt. Pislogok kettőt, és látom, hogy nem valami furcsa jelenség az, hanem egy lány, akinek hosszú, vörös loknijai vannak. Ő megtorpan, és egy pillanatig csak bámul rám.

A következő pillanatban azonban odarohan hozzám, és a nyakamba veti magát. A mellettem álló Sky megköszörüli a torkát, én pedig fogalmam sincs, hogy mit csináljak, zavartan pillantgatok hol Lewisra, hol pedig Margaretre. A lány – Grace, jut eszembe a neve – elenged, és egy pillanatra egymás szemébe nézünk.

Alig akarom elhinni, hogy angyalzöld szemekkel néz vissza rám. De hát ez nem lehet! Női angyalok nem léteznek! Grace ekkor hátrébb lép, és lesüti a szemeit, még kissé talán el is pirul. Én még mindig értetlenkedve nézek rá, nem tudom felfogni, hogy hogy lehetne ő angyal, főleg, hogy nem érzem, hogy az lenne. Egy darabig csak tátogni tudok, majd nagy nehezen kipréselem magamból a kérdést.

– Te… angyal vagy?
– Nem – válaszol helyette Lewis, mivel a lány meg sem szólal és csak a szőnyeget bámulja. – Ő érinthetetlen.