Holdfény – 4. A Holdgömb

Sűrű, ködös este volt. Egy fiú ült a parton. Hallgatta a tenger zúgását, a fák között a szél susogását, és közbe motyogott valamit.

– Hát persze… már megint én… mindig csak én…
Visszagondolt az egy órával ezelőtti eseményekre. Veszekedett az apjával – megint. Sóhajtott egyet, és fölnézett a csillagos égre. A hold, fényesen sütött aznap este. És a csillagos égen valami mozgott.

Mintha valami vagy valaki zuhanna. És pontosan látta, hol fog földet érni. Hirtelen felállt, és elrohant abba az irányba.
A fák között leskelődött egy tisztásra. Egy fura szerzet babrált a… seprűjével? Megdörgölte szemét, de csak nem káprázott. Az a valaki egy valódi boszorkány volt. Felismerte csizmájáról és csúcsos süvegéről. Elégszer látott már ilyeneket könyvekben.

A boszorka a seprűjét igazgatta. Úgy látszik, valami rosszul sült el, és a seprűnek valami baja van. Tom tudta, hogy egy varázspálca lendítéssel megjavíthatná. Talán túl sokat tudott az ilyenekről. Amióta az első mesét meghallotta, ő is varázsló akart lenni.
De nem. A boszorkány csak állt ott és nézelődött. Hirtelen megszólalt, és hangja még ma is kristálytiszta emlékként csengett Tom fejében:
– Na, jó gyere elő. Tudom, hogy ott vagy. Gyere elő, ha hátralévő életedben nem akarsz borzként élni!

Nem volt mit tenni. Inkább előmászott, minthogy borzként éljen. A boszorkány hangja kedves volt, viszont egy kicsit lekezelően bánt vele.
– Aha! Szóval te vagy az a Stevens gyerek… – itt meglengette pálcáját és levarázsolt egy sárfoltot cipőjéről – Sokat hallottam ám rólad. A Csillagok már meséltek nekünk.
– Tényleg? – kérdezte.

– Nem közbeszólni! – rivallt rá – Tudod, varázslónak, avagy boszorkánynak csak születni lehet. Persze vannak bolondok, akik megpróbálják elvenni a varázspálcánkat, phü… mivel abban van a varázslat. De ahhoz, hogy használni tudd, kell a varázslóvéna. És az benned pont megvan – itt rásandított Tomra majd folytatta – Viszont varázspálcát csak úgy szerezhetsz, ha kiállod a próbát. Ha elhozod nekem a Holdgömböt, egy ősi és értékes varázslótárgyat, adok neked egy pálcát és te is közénk tartozhatsz. Nos?
Tom fejében egymást kergették a gondolatok. Hogy ő? Varázsló? Még álmában se hitte volna. Viszont, mivel haza úgyse mehetett…
– Rendben! Elhozom! Ööö… de hol van?
– Szerinted miért hívják Hold-hegynek? – mutatott egy helyre egészen magasan. – Nyilván annak a legtetején. Ha megszerezted, tedd rá a kezed és mondd, hogy: Aranahoz! Ez lenne szerény személyem – majd a bemutatkozás után odament seprűjéhez és megjavította. Felült, de még mielőtt elindult volna odakiáltott Tomnak:

– De vigyázz! Ez az út nem csak a hegymászás rejtélyeit tartogatja! – majd elszállt a Hold felé.

Tom pedig elindult. Kétórányi, kemény mászás, lihegés és sárba fetrengés után felért a hegy tetejére. Aránylag egyenes terület volt. Ilyen magasságban már fák is alig nőttek. A terület közepén néhány oszlop közt ott állt egy emelvényen.

Tom még soha életében nem látott olyan gyönyörű dolgot. Ahogy a holdfény megcsillant rajta. Tom ott állt közvetlenül szembe a Holdgömbbel. De nem volt egyedül. Kicsit messzebb egy sötét alak figyelte.

Felemelte kezét – Tom látta, hogy nem volt benne pálca – majd egy sugár indult el felé. Tom megrémült. Felkapta a gömböt és bebújt egy oszlop mögé.

A sugár pontosan ott robbant. Tom elkezdett futni. Nem tudta merre, csak hogy lefelé a lejtőn. Elbotlott és elvesztette egyensúlyát. Az alak egyre közeledett.
Ekkor eszébe jutottak a boszorkány szavai: varázslóvéna. Hiszen az az alak pálca nélkül varázsolt! Neki miért ne menne?
Gondolkozott, gondolkozott. Semmi nem jutott eszébe, ami kimenthetné. Ekkor váratlanul megjött a segítség. Repült! Repült!

Még ő maga se hitte el. Az alak megtorpant, és úgy figyelte a repülő Tomot.
Tom pedig leszállt ott, ahol a boszorkánnyal találkozott és kimondta a szavakat: Aranahoz!
A gömb fényleni kezdett és elnyelt mindent.

Hirtelen felébredt a szobájában. Az ágyában feküdt.

Biztos csak álom volt… biztos… Ekkor hirtelen felült. Valami szokatlan volt a szobájában. A félhomályban alig látta. Felkapcsolta a villanyt és…
Nem hitt a szemének. A szoba sarkában ott ált egy üst, egy varázskönyv és… egy varázspálca.

Mellette egy papírdarab melyen egy firkálmány volt: ,, Gratulálok!”
– És hát ennyi. A szüleimnek persze nem szóltam.

– Aha… – időközben Carl leült az asztalhoz, és úgy nézett Tomra. Arca nem fejezett ki érzelmeket – Szóval így történt. Hát mindenesetre nem mindennapi story. – Majd kiment a házból.
Tom pedig visszagondolt arra az alakra, akiről azóta se tudja kicsoda, és gondolataiba meredve a hűtő felé vette útját.