Holdfény – 2. Partra vetve

– Carl! CARL! – kiabált Tom.
– Óóóó csak még 5 percet… – ásítozott egy másik a kanapén. Tom odament hozzá és a fülébe ordította:
– CARL!!!

– Oké, oké azért nem kell kiabálni! Mi van?
– Mi a fenét műveltél már megint, amíg nem voltam itt?! Csak öt napra mentem el és te a házból megint disznóólat csináltál! Huu… – és lezuttyant a kanapéra.

–  Csigavér, majd kitakarítok.
– Szóval megint nekem kell megcsinálnom az egészet… – intett egyet a varázspálcájával és egycsapásra rend lett – És nézd a számlákat! Hogy a fenébe fogjuk ezt kifizetni? Ha már a lakótársam vagy, segíthetnél és nem nekem kéne eltartanom mindkettőnket! – ekkor ránézett barátjára, aki döbbent arcot vágott. – Mi van?

– Semmi, semmi…
– Még mindig nem szoktad meg, hogy varázserőm van? – sóhajtott Tom.

– De, de csak… Nem! Mindegy… De legalább nem kell kitakarítanom – majd mosollyal az arcán bement a szobájába.

– Tényleg remek – ránézett varázspálcájára, amit a kezében tartott, majd elment zuhanyozni.

Tom és Carl lakótársak voltak. Miután Tom elvégezte az egyetemet, kivette ezt a lakást, de a sok utazás miatt nem tudta egyedül fizetni. És akkor rátalált Carlra. Rögtön barátok lettek, és barátságuk immár 5 éve tart. De Tomnak volt egy titka: a varázslásról tanult. Carl soha nem tudta, miért tölt órákat a szobájában, így egyszer benyitott és a titokra fény derült.  Carl persze nem lepődött meg annyira, hiszen már találkozott boszorkánnyal, de a próbán, amin a varázspálcát adták volna, elbukott, és soha nem kapott varázserőt. Így igazán nem bánta, hogy lakótársa egy igazi varázsló – legalábbis ez látszott rajta.

***

Eközben az erdőszélen:
– Mi ez a sós íz? … Hol vagyok? – egy lány feküdt a homokban.

– Mi történt? – hirtelen kinyitotta szemét. Feltápászkodott, és látta, hogy ahol a tenger partra sodorta nem más, mint az erdő széle.

Válla fölött hátranézett, és eszébe jutott a három nappal ezelőtti éjszaka. Eszébe jutott Mary, a menekülés és az apja.  Eszébe jutott, mi is történt vele. Liana két napig hánykolódott a tengeren étlen-szomjan, mikor egy este vihar tört ki és a hullámzó víz ide sodorta partra.
A lába mellett megtalálta eltört evezőjét, de nem törődött vele.  Elfordította fejét a tengertől, és elsétál az erdő felé, hogy valami ennivalót keressen.

***

Pár nap múlva:
– Jó reggelt! – rikkantotta Tom.

– Talán nem is olyan jó… – mondta Carl.
– Mi? Miket beszélsz itt össze? – jókedve rögtön elpárolgott – Valami baj van?

– Hát tegnap este hívtak… te már aludtál… és hát… nem is tudom…
– Nyögd már ki!

– Az szüleid háza leégett.  És valószínűleg apád is bent égett – lehorgasztotta fejét, felkészülve a kifakadásra. De az elmaradt. Helyette Tom csak tátott szájjal állt, majd kinyögte:

– Sétálnom kell – azzal vette a kabátot és csapódott is az ajtó.

Mióta elkezdte az egyetemet szinte csak ünnepekkor látta az apját. Sokat veszekedett vele, de azt, hogy meghaljon, még ő se kívánta. Az édesanyja pedig… sohasem ismerte. Az apja mindig azt mondta, hogy egyszer csak eltűnt. Tom pedig akkor még kicsit volt, így egyedül nevelte az édesapja. Most pedig teljesen egyedül állt ebben a hatalmas világban. Ki fogja őt vigasztalni? Ki fogja befogadni, ha nem tudja fizetni a lakbért, és kiteszik a szűrét? Ki fog… táncolni az esküvőjén? Ilyen gondolatok kergetőztek a fejében. És akkor jött rá, hogy még soha nem is volt barátnője. Hiszen mikor lenne esküvő, ha még feleségjelölt sincs. És ezt sajnos rokonai is gyakran szemére hányták. Persze volt néhány lány, akikbe szerelmes volt, de végül is mindig jól elvolt egyedül. Egészen mostanáig. Csak most érezte, mennyire egyedül maradt.

Meleg, őszi nap volt, de Tomot még kabátban is kirázta a hideg. Megállt, és lefordult egy régi földútra. Az erdő felé vette az útját. Csak sétált tovább. Tudta, hogy csak az erdő választja el a tengerparttól. Megtorpant. Ekkor hirtelen fura érzés lett úrrá rajta. Mintha valaki figyelné.

Úgy tett, mintha nem lenne semmi baj, de lassan szétnézett. Semmit nem látott. Kezdett egyre jobban bepánikolni, és inkább elindult haza.

Ekkor egy fa mögött megbúvó, nem egészen hétköznapi lány, szerelemtől megtelt szívvel terült el a zöld pázsiton.