Hétköznapi történet – 14. Ámor végre a fejéhez kap

A tömeg türelmetlenül morajlott, lökdösődött, egy emberként méltatlankodott a szükségtelen időhúzás miatt. Barátságos mérkőzésről szó sem volt: rosszindulatú pillantások fonódtak egymásba, ellenfelek villantották egymásra hamis mosolyukat, s közben minden agyban ugyanaz a kérdés cikázott: “Vajon ő jobb lehet nálam? Lehetséges lenne?”

A verseny már eldőlt, nem maradt más, csak a szorongás és reménykedés. Hiszen az első díj maga a megvalósult álom…  5 hónap Londonban, a leghíresebb konyhafőnökök keze alatt, ahol a kulináris művészet minden csínját-bínját ellesheti a szemfüles tanonc, hazatérve pedig már könnyűszerrel  érvényesülhet bárki az ott megszerzett tapasztalattal a háta mögött. Rövidesen saját konyha, majd étterem, étteremlánc… siker, hírnév, gazdagság… A gyilkos pillantások tehát nem hiába hulltak minden jelenlévő fejére, a küzdelem szoros volt, a tét pedig túlságosan nagy.

– Még nem mondtad el, hogyan sikerült hozzájutnod a fűszerhez! – hajolt Izzie-hez Eric, s szinte kiabálnia kellett, hogy ne nyomja el hangját a háttérzaj.
– Az maradjon az én titkom – kacsintott rá a lány hamiskásan, amitől persze csak még inkább fúrni kezdte társa oldalát a kíváncsiság – Nem volt olyan nagy dolog… – szerénykedett, ez viszont nyilvánvaló hazugság volt, mindketten tudták.
Izzie valamikor két kommandóst is megszégyenítő vetődés között megfogadta, ezt az esetet senkinek nem fogja elmesélni, ha egyszer sikeresen véghezviszi küldetését. Maurice Richards hét lakat alatt őrizte hozzávalóit, egy ládában, karnyújtásnyira asztalától, így ő csúszott, mászott, osont, lopakodott, porban hempergett, hogy kincse közelébe férkőzhessen…

– Nagyon fontos lenne számodra a győzelem, igaz? – szegezte a fiúnak a kérdést váratlanul.
Eric nem válaszolt, csak szomorkásan elmosolyodott, és hosszasan nézett a szemébe. Igen, Izzie érezte, hogy többet jelent ez számára egy egyszerű versenynél. Mintha ezzel saját magának próbálna bizonyítani valamit…

A következő pillanatban hangos recsegés közepette a kihangosítón keresztül megszólalt a versenybíró, a tömeg pedig elhalkult.
– Hölgyeim, Uraim, kedves résztvevők és kedves nézők, engedjék meg, hogy kihirdessem a Harmadik Amatőr Konyhaművészeti Verseny végeredményét.
Az emberek éljenzésben törtek ki, de a konferanszié intésére elcsendesedtek.
– Természetesen minden jelentkező páratlan módon tanúbizonyságát tette rátermettségének, ezért igen nehéz dolga volt a zsűrinek az osztályozással. De nem is szaporítanám a szót tovább! Kérem, köszöntsék nagy tapssal a harmadik helyezettet, a harmincas számmal induló Marley Barnaby-t!

Barnaby őszinte meglepetéssel az arcán sétált ki a pódiumra, kezet fogott a zsűritagokkal, és megállt az előre kijelölt helyen. Miután a tömeg zúgása elcsitult, az eredményhirdetés folytatódott.
– Második helyezett Dana Warley, negyvennyolcas szám!

Egy fiatal nő vált ki az emberek közül, arcán rosszul leplezett csalódottsággal. Minden bizonnyal az első helyre pályázott, de mivel nem sikerült, gyűlölködő pillantásokkal méregette a még versenyben álló ellenfeleit.
Már csak egyetlen név volt hátra, a tömeg egy emberként visszafojtott lélegzettel várta a választást. Eric arcán minden idegszál megfeszült, s különös módon mintha egész hányattatott élete lepergett volna előtte abban a néhány másodpercben… Képek egy maga mögött hagyott másik életről, ahol ő is lehetett Valaki –  aki sohasem akart lenni – majd képek a jelenből, mikor is képtelen volt azzá válni, aki valójában benne élt. Mindez megváltozhatna néhány kimondott szóval…
Izzie is rezzenéstelen arccal szuggerálta a bemondót, s közben halkan átkozta magát, amiért nem szabotálta valahogyan Richards főztjét: úgy gondolta, nem lenne édes a győzelem, ha a verseny nem sportszerűen zajlik. Az eredményhirdetést várva azonban már messze szállt kezdeti magabiztossága…

– Végül, de nem utolsó sorban, hatalmas tapsot kérnék a tizenhármas számú résztvevőnek! Eric Sullivan! Kérem lépjen elő! Gratulálok az első helyezéséhez!
Isabell kérdően nézett partnerére. Tizenhármas szám? Ezek ők voltak! Eric arcán földöntúli, megkönnyebbült mosoly terült szét, és szertelen jókedvében felkapta és megpörgette a lányt tengelye körül.
– Sikerült! Sikerül! – ujjongott, mint egy kisfiú. Mintha egy ajtó nyílt volna meg előtte, amely egy jobb sorshoz vezetheti őt, hátrahagyva minden viszontagságot…

– Menj ki, téged várnak! – tuszkolta a pódium felé Izzie, mert Eric láthatóan örömében elfeledkezett a verseny további menetéről. A fiú kisétált, kezet fogott a zsűritagokkal, majd a helyére állt és boldogan vigyorgott Isabell felé. Ő a kordonon túlról követte lépéseit, s olyan közel verekedte magát a színpadhoz, amennyire csak tudta: a saját szemével kellett látnia, ahogyan partnere átveszi a fődíjat, hogy megbizonyosodjon arról, nem álmodik.
Kimondhatatlanul büszke volt a fiúra.

“- Eric… Tehát így hívják! Milyen szép név… Eric…” – próbálgatta az újonnan megtudott információt, majd arckifejezése változni kezdett, ahogyan összeállt a fejében a kép. Létezhet ilyen egybeesés? Eric, mint akit az álarcosbálon megismert? Éppen ugyanabban a házban? Megrázta a fejét, és szemét elfátyolozták a könnyek. Ugyanaz az összetéveszthetetlen érzés mocorgott gyomra tájékán, mikor azon az estén a tóparton állt a fiúval, s mikor a Stronghold házban a forró tea gőze felett tekintetük találkozott beszélgetés közben. Legszívesebben odarohant volna hozzá, de még nem tehette…

Eric őt nézte, s talán a szíve mélyén ő is érezte, nem véletlenül vezette sorsa aznap este hozzá a lányt: talán ez valahol meg volt írva, és életük minden addigi fordulata csak eszköz volt, hogy egymásra találjanak. Ők összetartoztak már akkor is, mikor még nem is ismerték egymást.
A fiú szívében egy addig sohasem tapasztalt érzés kezdett elhatalmasodni: végre hazaérkezett…

***

Már 9 körül járt, mire Annie végzett az iroda kipakolásával. Személyes tárgyai kényelmesen elfértek egy nem túl nagy dobozban, felesleges papírjait pedig az iratmegsemmisítőbe szórta. Még egyszer az asztal felé fordult, hogy megbizonyosodjon róla, mindent úgy hagyott maga után, ahogyan érkezése előtt állt.
Váratlanul kopogás hangját hallotta a háta mögül, holott tudomása szerint teljesen egyedül tartózkodott az emeleten. Rémülten fordult a bejárat felé. Szíve a torkában dobogott, mikor egy ismeretlen férfit pillantott meg az ajtónyílásban. Azaz talán mégsem tűnt olyan idegennek…

– Elnézést, kisasszony! Fényt láttam kiszűrődni az üvegen keresztül… Úgy tudtam, én vagyok az utolsó az irodában. Sajnálom, ha megijesztettem – szabadkozott Annie sápadt arcát látva.
A férfi várakozón meredt a lányra, s mivel az még mindig tanácstalanul ácsorgott, magához ragadta a kezdeményezést.
– Azt hiszem, még nem volt szerencsék egymáshoz – és közelebb lépve a kezét nyújtotta – Adam Callahan, külkereskedelmi osztály.

Annie úgy nézett a férfira, mint aki kísértetet lát. Önkéntelenül is hátrált egy lépést az asztal felé. Úgy érezte, agya valamiféle furcsa játékot űz vele…
– Az nem lehet! Jól ismerem Callahant, és tudom, hogy maga nem lehet ő! – a lány hangja bizonytalan volt, mert bár kétségkívül nem az emlegetett férfi állt előtte, tagadhatatlan volt a hasonlóság.

Az idegen mosolya egy pillanatra megfagyott, de aztán a felismerés hulláma söpört végig rajta. Jókedvűen nevetett fel, mulattatta a lány riadalma.
– Igen, valóban… Ő a fivérem, Andrew! Természetesen ő is Callahan, de a félreértések elkerülés végett inkább a keresztnevét használja… Megnyugodott, kisasszony? Vagy megmutassam esetleg a belépőkártyámat?

Annie zavarában legszívesebben a föld alá süllyedt volna.
– Én… nem tudtam! Sajnálom… Hetekig dolgoztam itt, de fogalmam sem volt róla, hogy ketten vannak! – rebegte kényelmetlenül feszengve.
– Nem tesz semmit! – nevetett rá bátorítóan a másik – Régóta mondom már a bátyámnak, hogy a Callahan és Callahan Társaság feliratot nagyobb betűkkel kellene az épületre rögzíteni… – hunyorított viccelődve – De mintha a falhoz beszélnék. Pedig akkor elkerülhetnénk az ehhez hasonló keveredéseket…

Annie hálásan pislogott rá, amiért a férfi megpróbálta oldani a hangulatot. Hát persze hogy ketten vannak! Hiszen ő is olvasta a cégtáblát… A következő pillanatban viszont arca elszürkült, ahogy rádöbbent tévedésére. Rossz Callahant választott az üzleti fogadáson!
– Kisasszony? – szakította félbe gondolatait a férfi – Megtudhatnám esetleg a kedves nevét? Vagy még mindig nem bízik bennem?
– Ohh, elnézést az előbbiért… – pironkodott kezét nyújtva – Anne Peterson…

A másik lelkesen fogadta az üdvözlést.
– Anne? Anne Peterson? De hiszen mi együtt dolgoztunk ameddig otthon feküdtem betegen! – csillant fel a férfi szeme lelkesen – Boldog vagyok, hogy végre személyesen is megismerhetem! Már a fogadáson is kerestem önt, de minden bizonnyal elkerültük egymást… talán most bepótolhatnánk az elmulasztott alkalmat! Volna kedve esetleg meginni velem egy kávét? Ismerek egy kiváló helyet a közelben!
Callahan nem szándékozott elszalasztani a lehetőséget, hogy közelebbről megismerhesse a lányt, aki annyi kellemes percet csempészett ágyban töltött sötét napjaiba. Alighogy felépült, lábai szinte maguktól repítették a fogadásra, hogy találkozhasson vele, csalódottsága ezért mérhetetlen volt, amiért nem sikerült sor keríteni a dologra. Hétfőn első útja Annie osztálya felé vezetett az irodában, ám ott már csak a helyettesítő titkárt, az ősz Mrs. Morrist találta, s tőle kellett értesülnie a lány felmondásának híréről is. Ő akkor kelletlenül elfogadta a rossz hírt, szemtől-szemben állva a lánnyal azonban már egész más volt a helyzet: képtelen volt útjára engedni őt, hogy aztán soha többé ne láthassa újra.

Annie azonban habozott, s ez elbizonytalanította a férfit.
– Oh, milyen tolakodó vagyok! Miket is beszélek! Bocsásson meg kisasszony… Hiszen már későre jár az idő… Bizonyára várják önt otthon… – válaszolt a saját kérdésére kedvetlenül, a lány azonban sietve közbevágott.
– Nem! Nem vár senki… és nem sietek sehova… – s lopva a férfi kezére nézett, amin kétséget kizáróan nem csillogott jegygyűrű – Erre a félreértésre azt hiszem nagyon is jól esne egy kávé! Persze csak ha ön is ráér, és nem vár mondjuk fontos telefonhívást valakitől… – nevettek egymásra, hiszen a célzást mindketten értették: Callahan telefonja épp ugyanúgy hallgatott két hete, mint Annie-é.
– Efelől teljesen nyugodt lehet, kisasszony! – biztosította a lányt Adam, és a kijárat felé indultak.

Pár pillanat múlva pedig már a sötétedő folyosók útvesztőin lépdeltek ismét, immár egymás oldalán, s valami változott: az addig kopott szürke falak furcsán élettelinek tűntek mindkettőjük számára. Mindketten pontosan tudták, mi várja őket az út végén…

***

Amber becsapta maga mögött az autó ajtaját, és az utolsó száz méter futva tette meg Riley ajtajáig. A ház előtt egy sárga taxi parkolt, a sofőr pedig úgy tűnt, véletlenül ráfeküdt a dudára. Nem messze tőle a kihajtónál egy sötét alak imbolygott néhány hatalmas bőrönddel, láthatóan igencsak sietősen.

– Megyek már! Megyek! – kiabálta a türelmetlenkedő taxisnak, majd megtorpant, amit megpillantotta a tőle pár méterre álldogáló lány árnyékát.
– Amber…? – motyogta maga elé hitetlenkedve.
– Riley… – suttogta Amber is, és kétségbeesetten kereste a szavakat. Minden kirepült a fejéből, amit mondani tervezett, így hogy zavarát leplezze, közelebb lépett a fiúhoz.

– Én csak el akartam mondani… – kezdte végül – Hogy nem haragszom rád. Nathan elmondta az igazságot, de valójában már jóval korábban megbocsátottam… – szája széle megremegett, ahogyan az érzések feltörtek lelkéből.
Riley azt hitte, csak a képzelete játszik vele. A lány felé mozdult, legszívesebben átölelte volna őt, de még mindig nem merte elhinni, hogy jól értette amit mondott.
– Tehát már nem vagy rám dühös? – kérdezte bizonytalanul – Pedig minden okod meglenne rá!
– Nem! Egyáltalán nem! – bizonygatta Amber – És boldog lennék, ha… Szóval, ha lenne kedved megismételni azt az utolsó találkozást! Hátha ezúttal nem sülne el olyan végzetesen…

Riley már nem tudta tovább türtőztetni magát, magához ölelte szerelmét. A taxis is éppen ezt a pillanatot választotta, hogy hangot adjon érzéseinek.
– Mi lesz már? Megyünk valahova vagy nem? – zsörtölődött mély, orrhangú tájszólással.
– Miért nem mondtad el, hogy semmi közöd nem volt az ügyeimhez? – nézett kérdően párjára a lány.
– Mert ez nem így van! Én tehetek mindenről… – hajtotta le a fejét Riley – Megbocsáthatatlan, amit tettem! Lehet, hogy közöttük lett volna az igazi, akit így már soha nem ismerhetsz meg… Én sohasem bocsátanék meg annak, aki megpróbálna megfosztani engem tőled…
– Ugyan, ez  ne bánd! – nevetett rá a másik – A nővérem erre azt mondaná, a sors néha furcsa módszerekkel tereli helyes útra az ember életét. Én biztos vagyok benne, hogy az én helyem melletted van… – emelte tekintetét párjára, s hosszasan nézett arcába. Riley olyan odaadó szerelemmel figyelte őt, hogy beleborzongott.

Hangos tülkölés és néhány keresetlen szó hangzott ismét a jármű felől.
– Hova készültél? – kíváncsiskodott Amber – Azt hittem, csak holnap reggel indulsz Párizsba!
– Reméltem, hogy sikerül elcsípnem egy korábbi gépet… Nem volt kedvem a holnapi útitársamhoz – húzta el a száját Riley, mire a lány mindentudóan ránevetett – De azt hiszem, ezek után már nem is akarok elutazni…
Amber mélyen kedvese szemébe nézett, és komoly hangon válaszolt.
– Erről szó sem lehet! Elrepülsz Párizsba! Nem szalaszthatod el ezt a nagy lehetőséget!
– De nem akarlak itthagyni téged… – vonakodott a másik.

– Mondd csak, hány évet vártál rám? – mosolygott rá a lány – Most már igazán várhatok én is egy kicsit rád!
– Komolyan gondolod? – suttogta meghatottan a fiú, majd hirtelen ragyogó ötlete támadt – Mondd csak, jártál már Párizsban?
A taxis bosszúsan tenyerelt ismét a dudára, de hiába: a két fiatal körül megszűnt a külvilág.

***

Két kíváncsi szempár követte nyomon a Stronghold-ház előtt zajló eseményeket. Mikor látták a szerelmesek összeolvadó körvonalait, Suzy elégedetten felsikkantott.
– Sikerült! Sikerült! – majd gyorsan lehűtötte magát, mivel örömében véletlenül majdnem Nate nyakába ugrott.
– Ez az! Tudtam, hogy menni fog! Mondtam én, hogy jók vagyunk! – lelkesedett a fiú is, és megkönnyebbülten emelte tekintetét az ég felé.

Suzy az árnyékban kuporogva pillantott társa felé.
– És most?
– Hogy érted? – szeppent meg a fiú, mert fogalma sem volt, mire céloz a másik.
– Gondolod végre boldogulni fognak nélkülünk? Vagy van esetleg egy újabb fantasztikus terved a mai napra…? – élcelődött Suzy, és alig tudta visszatartani a nevetést Nathan tanácstalan arcát látva.

A fiú szélesen elmosolyodott.
– Drága Suzy, most már tudhatnád, hogy nekem soha nincsenek terveim! A jövő kiszámíthatatlan, minek idegeskedni miatta? Én mindig a szívemre hallgatok… a hirtelen támadt ötleteim és megérzéseim vezérelnek…
A lány cinikusan kontrázott:
– És vajon most mit súgnak a tévedhetetlen ösztöneid?

Nate agyában szikra gyúlt: fejében ökölharcot vívtak egymással az érvek és ellenérvek, de végül kétségei felett győzelmet aratott elszántsága.
– Majd meglátod! Pattanj be a kocsiba!
– Hova megyünk? – értetlenkedett Suzy.
– Az titok – mosolygott rá sejtelmesen a fiú.
Sötét volt, így az anyósülésen kuporgó lánynak esélye sem volt nyomon követni, merre járnak. Egyre inkább aggasztotta, mit forgathat útitársa a fejében, mert nem volt kedve éjszaka hazáig gyalogolni egy hepehupás, erdős területen keresztül.

Pár perc zötykölődés után azonban az autó hangos horkantások közepette leállt, a fiú pedig kiugrott a kocsiból.
– Gyere! Ezt neked is látnod kell!
Suzy is kiszállt, és meglepetten tapasztalta, milyen világos támadt körülöttük. A tóparton voltak, és Nate egészen a partig gyalogolt, onnan integetett neki hívogatóan.
Ahogy közelebb lépdelt, a lány szeme elé egészen különleges látvány tárult. A víz tükre felett parányi, világító foltok sziporkáztak.

– Ez… gyönyörű! – suttogta maga elé.
– Ugye? Szerintem is… Azok a pöttyök mind apró rovarok, ahogyan a násztáncukat járják… A szárnyuk visszaveri a telihold fényét! Csak három órán keresztül élnek, aztán elnyelik őket a hullámok… Milyen értelmetlen, és milyen szép!
Suzy meghatottan állt a fiú mellett.
– Csodálatos! Köszönöm, hogy elhoztál ide! – ámuldozott, s közelebb lépett a parton tébláboló fiú alakjához.

Nate szótlanul fordult szembe vele, és lopva a lány arcába nézett, hogy eldöntse, valóban sikerült-e boldoggá tennie. A Suzy ajkán bujkáló mosoly meggyőzte arról, megérzése helyes volt. Elrebegett magában egy fohászt, és nemlétező terve következő bekezdéséhez ugrott.
– Suzy… – szólalt meg halkan, magára vonva a lány figyelmét. A szavak azonban csak nem akarták elhagyni a száját, túlságosan tartott a következményektől.

A lány kíváncsian fürkészte szándékait.
– A tanácsodra lenne szükségem! – találta meg végre a hangját a másik – Hogyan vallhatná be egy srác az érzéseit annak a lánynak, aki még csak soha nem is kedvelte őt?
Suzy döbbenten meredt Nate-re, és agyában őrült tempóban kezdték kergetni egymást a gondolatok. Bár a romantikához nem sokat konyított, a körülmények – a holdfény, tópart, csillogó rovarok, édeskettes – mind okot adtak a gyanúra, hogy a fiú valami igen ijesztő dolgot forgat a fejében. Tényleg arra gondolna, hogy…?

– Talán nem is illik hozzá az a lány… – vágta rá azonnal védekezően.
– Igaza is van, ha hallani sem akar arról a semmirekellő, haszontalan alakról – fakadt ki Nathan szívszaggatóan fájdalmas hangon.
Suzy még mindig nem volt tisztában, jól értelmezi-e a helyzetet.
– Erre a kérdésre csak akkor kaphat választ, ha van bátorsága megkérdezni a tőle – jelentette ki bizonytalanul.

Nate felemelte fejét, és mélyen a szemébe nézett.
– Suzy Brown. Kedvellek. Nagyon.
A lány nagyot nyelt, s agyában egy másodperc alatt lepergett minden együtt töltött pillanat megismerkedésük óta. Nate ahogyan a konyhaajtóban áll, és ő üvölt vele… ahogyan útját állja Riley házában, és ő dühöng, amiért nem engedi ki az ajtón… Nate, ahogyan egy szemeteszsákkal a feje alatt lopva aludni próbál egy bokor rejtekében…

– Nem! Ezt nem akarhatod! Képtelen ötlet! – tört ki belőle a válasz, s próbálta visszatartani feltörni készülő könnyeit. Tudhatta volna, hiszen ismerte önmagát. Úgy próbálta ellökni magától, hogy még csak fel sem ismerte, miért teszi… Ahogyan egyre fontosabbá vált számára a fiú, úgy vált vele egyre gúnyosabbá, elutasítóbbá, mert félt, hogy újra csalódás érheti. – Nálam biztosan jobbat érdemelnél…
– Jobbat? – horkant fel meglepetten Nate – Miről beszélsz? Kiállhatatlanul éretlen vagyok néha…
– Túlságosan hirtelen haragú vagyok, mindenkit az őrületbe kergetek vele… – suttogta Suzy.

– Már megint otthagytam a céget, nincs állásom!
– Nincs semmim…
– Folyton idióta helyzetekbe hozom magam, és az egész város rajtam röhög!
– Hajlamos vagyok túl gyorsan ítélkezni…
– Mindig hagyom magam átvágni, igazi balek vagyok…
– Barátságtalan vagyok mindenkivel, egy valóságos hárpia!
– Sírok, ha egy film rosszul végződik!

– Vegetáriánus vagyok!
– Horkolok!
Suzy egy pillanatra megdermedt.
– Horkolsz? – ismételte meglepetten.
– Igen… de csak néha! És csak egy kicsit… – feszengett a fiú. Zavart nevetés tört fel belőle, s a lány felszabadultan csatlakozott hozzá. – Akkor most mi legyen? – kérdezte végül bátortalanul.

Suzy szemlesütve válaszolt:
– Azt hiszem, jó páros lennénk…
– Én is így gondolom – suttogta Nate, s közelebb húzta magához a lányt.
Suzy felkuncogott.
– Mi lett volna, ha nemet mondok? Haza kell gyalogolnom? – szegezte a kérdést a másiknak viccelődve.
– Nem, dehogy. Abban az esetben itt maradunk, ameddig meg nem győzlek! – mosolygott rá Nate, s megsimogatta arcát.

Fél órával később a felkelő nap első sugarai egykedvű unottsággal rohantak át a parton, s ügyet sem vetettek az egymásba feledkezett alakokra. Csak egy szerelmespár… éppen olyan hétköznapi, mint a többi.