Hanna – 4. Az álom
Hanna lélegzetvisszafojtva bújt meg a bokorban, a másik ember léptei pedig egyre távolodtak. Hanna kinézett egy új búvóhelyet, majd mikor az alak elég távol járt, átsurrant a következő bokorhoz. A kisváros kihalt és sötét volt, a köd pedig átkarolta az épületek hideg falait.
Az utca végén a nő bekanyarodott, majd továbbment a sétányon. Cipősarkainak kopogása csak úgy vízhangzott az köveken. Aztán hirtelen megállt. Hátranézett és egy gyanakvó pillantást vetett az egyik bokorra. Hanna szíve nagyot dobbant, de amikor a nő visszafordult az előző irányba, kicsit megnyugodott. Amint a rejtélyes alak befordult az épület mellett, a lány a falnak dőlve figyelte tovább.
Nem tudta, miért követi a nőt, de érezte, hogy fontos. A rejtélyes idegen ismét megállt. Jobbra egy zsákutca volt, balra pedig egy végtelenbe nyúló, egyenes út. A nő az előbbit választotta és megszaporázott léptei miatt Hanna már majdnem lemaradt. Kapkodni kezdte a lábát, ám hirtelenem megbotlott egy kőben és orra bukott a járdán.
Basszus… – mondta magában, amikor a nő megfordult, és Hanna érezte, hogy az idegen tekintete rá vetődik. Hanna óvatosan felnézett. Ekkor látta meg, hogy a rejtélyes alak nem más, mint Elise.
Egy lépést tett a földön elterülő Hanna felé…
Hanna levegőért kapkodva felült az ágyán. Rémülten tekintett körbe a sötét szobában. A két alvó barátnőjén kívül csak a bútorok körvonalait látta, és egy autó fényét, mely épp átsuhant az utcán.
A szél hangosan süvített a viharos éjszakában. A lány úgy döntött, inkább lemegy a konyhába, és iszik egy pohár vizet. Aludni úgy sem tudott volna még egy darabig. A lépcső nyikorgása zavarta meg a csendet az előszobában, ahogy Hanna a konyha felé haladt.
Meglepte viszont, hogy nem egyedül volt lent. Egy lány ücsörgött az étkező egyik asztalánál. Először észre sem vette az éppen besétáló Hannát.
– Szia! – súgta oda Hanna.
– Hát te mit csinálsz itt éjjeli egykor? – kérdezte döbbenten a lány.
– Ömm… rosszat álmodtam. És te?
– Oh, be sem mutatkoztam: Jessy vagyok. Csak nem bírtam aludni. A szobatársam horkol. Meghülyülök tőle – mondta szemét forgatva Jessy.
– Értem. A bátyám is ilyen volt. Ezért kerültünk külön szobába! – nevetett Hanna, aztán csatlakozott Jessy is. – Amúgy miért nem mész át máshoz?
– Nem mehetek csak úgy át… Meg amúgy is megsértődne…
– Igaz. – Hanna elővett egy poharat, megtöltötte, majd leült a lány mellé az asztalhoz.
– És, milyen szakon tanulsz? – érdeklődött.
– Művészet szakos vagyok – válaszolt Jessy.
– Ne már! Én is! – örült meg Hanna.
– Akkor miért nem láttalak az órákon?
– Volt, hogy nem mentem be. Bánom is, de nem tudtam.
– Odaadom a jegyzeteimet, ha gondolod – mosolygott a lány.
– Köszönöm! De most már vissza kéne mennem aludni. Ha megfogadsz egy tanácsot, vegyél füldugót! – nevetett Hanna, aztán visszament a szobájába.
A hajnal hamar beköszöntött, és Hanna alig bírt felkelni. Elise viszont gyorsan kipattant az ágyból, és nekiugrott az öltözőszekrénynek.
Fél órán keresztül álldogált mellette, amíg kitalálta mit akar felvenni. Elisenek mindig fontos volt a kinézete, különösen aznap. Sokáig kutakodott a szekrényében, mert a napi események során nem akart többször átöltözni. A harmadik összeállítás után végre eldöntötte, hogy melyiket szeretné viselni.
A konyhában viszont sosem volt jó, főleg aznap. A reggelije egy félig összecsapott szendvics volt, túlzottan sok sajttal. Aztán felvette a kabátját, és kirohant az épületből.
A szállingózó levelek közt táncolva elért az épülethez, ahol az órái kezdődtek. Épp a professzor előtt pár perccel ért be. Leült az egyik padba és elővette a füzetét. Ám amikor az oktató beszélni kezdett, elkalandozott.
Gondolatai messze jártak, az iskola falain kívül: egy parkban. Egy szőke fiú karjaiban volt, ahogy az magához szorította, és ajkaik egybeforrtak. A színes levelek körbefonták őket, mint egy igazi mesében. Ám a varázslat megszakadt, amikor a csengő éles hangja az óra végét jelezte.
Az óra után mindenki a folyosóra vonult, köztük Elise is. A tömegből kikászálódva az ajtó mögé állt, hogy még rendbe rakja a cuccát, amikor egy idegen hang szólította meg.
– Szia! Jake vagyok! Késve érkeztem az órára, nem tudnád kölcsön adni a jegyzeteidet, kérlek?
– Izé… persze, miért ne? – A szőke lány át akarta nyújtani jegyzeteit, de eszébe jutott, hogy semmit sem írt az óra alatt. A fiú át akarta venni a füzetet, de ekkor Elise visszarántotta. – Talán mástól kéne elkérned… mert… mert, mennem kell. Szia!
A lány kirohant az épületből, és igen bénának érezte magát, amiért így el van varázsolva.
A történteket hamar elfelejtette, mikor szembesült vele, hogy aznap nincs több órája. Végre eljött az, amire már két napja várt: találkozhat a focicsapat kapitányával. Izgatottan indult a megbeszélt helyre, ám hiába érkezett pontosan, a srác még sehol sem volt. Leült az egyik asztalhoz a tó mellé, és elővette a telefonját.
Minden másodpercben az időt leste, de a másodpercekből percek lettek, a percekből órák, és a szőke fiú még mindig nem volt sehol. Elise csalódottan állt fel a padról két óra elteltével. Úgy döntött, inkább hazamegy, mert felesleges tovább várnia.
A lány dühösen vágott keresztül az utcán és közben másra sem tudott gondolni, csak hogy mennyire átverte a fiú. Azt hitte, hogy neki is többet jelentett az az éjszaka, mint egy kaland, de most rádöbbent, talán tévedett. A srác csak kihasználta, ma este talán valaki mást csábít az ágyába egy másik buliban.
A dühös vágtatásból könnyes séta lett. Eldöntötte magában, hogy ezért meg fog fizetni a fiú. Ő nem hagyja, hogy csak egy legyen a sokból. Ő lesz az első lány, aki bosszút áll a tetteiért. Az immár haraggal teli lány a kollégium utcája helyett az ellenkező irányba indult el.
Hanna éppen ekkor lépett ki a kollégiumból, és látta, ahogy barátnője irányt változtatva halad a másik út felé. Az utca nagyon hosszú volt, és a végén ott volt az elágazás, aminek az egyik oldala az a bizonyos zsákutca. Hannában felvillantak az álma képei, és érezte, hogy Elise valami rosszban sántikál. Ismerte barátnőjét, és tudta, hogy sokszor hoz rossz döntéseket.
Elindult a szőke lány után, és hamarosan úgy érezte magát, mintha álomba csöppent volna. Nekiiramodott, hogy némiképp utolérje, aztán elbújt az egyik épület mögé, és onnan nézett a lány után. Amikor az már jó messze járt, átfutott az úton és egy kuka mögé bújt.
Végig piszkálta az érzés, hogy ezt már megálmodta, és ott lebukott. Elise pedig furcsán viselkedett, ki tudja, most éppen hová tart. Kis idő után elért ahhoz a zsákutcához, ami előtt álmában megbotlott. Nagy szemekkel nézte, ahogy barátnője besétál. A zsákutca hosszú volt, és olyan sötét, mint egy sikátor, aminek sehol sincs vége. A lány hamar eltűnt a sötétben. Hanna elgondolkodott, hogy utána menjen-e, amikor sikítás majd kiabálás ütötte meg a fülét.
Megijedt, majd berohant barátnője után. Büszke volt magára, hogy ezúttal nem botlott meg, mint álmában. A sötétben nem látott sokat, de lassan megtalálta a kiabálás forrásait. Két szakadt ruhájú, szakállas férfi volt. Áradt belőlük az alkoholszag, és nem mellesleg olyan szúrós tekintetük volt, hogy Hanna minden hajszála égnek állt. Már teljesen a falhoz szorították Elise –t, és lassan közeledni kezdtek hozzá.
Hanna nem tudta mit tegyen. Ha odamegy, ő is áldozattá válik, de ha nem, barátnőjét élve felfalják ezek az állatok!
