Hanna – 2. A buli

A tengerpartra érve hangos zene és egy rakás bulizó egyetemista fogadta a lányokat. Leültek a bárpulthoz, és rendeltek. Még Miát is rávették, hogy igyon velük egy pohárral, pedig ő nem szokott.
Már a második pohár koktél csúszott le Elise torkán, amikor megjelent egy magas, izmos, szőke srác, és elhívta táncolni. Persze, Elise-nek nem kellett kétszer mondani, egyből felpattant, és elindult vele.

–  Na, ketten maradtunk – nézett barátnőjére Hanna.
– Én nem vagyok az a bulizós típus, de ma este mégis egész jól érzem magam. Nem bántam meg, hogy eljöttem veletek. De kérlek, ne maradjunk soká.
– Ha gondolod, hazamehetsz előbb. Én még szeretnék kicsit lazítani, mert aztán kezdődik a sok tanulás, meg a tesztek.

– Rendben van. Köszönöm. Táncolunk egyet?
– Táncolhatunk – egyezett bele Hanna.
A táncparketten nagyon sokan voltak, a két lány könnyen elveszett a bulizók között. Hanna szemével Elise–t kereste, de a nagy tömegben nem találta meg.

Fél órás tánc után, a barátnők már egészen kifáradtak, és úgy döntöttek, leülnek. Mia úgy gondolta, neki elég is mára, és hívott egy taxit. A jármű hamarosan meg is érkezett, és elhajtott a lánnyal.
Hanna visszaült a bárpulthoz, és arra gondolt, vajon hol lehet most szőke barátnője, Elise. Gondolatait egy ismerős hang zavarta meg:
– Hanna! Te vagy?

– Igen, én csak… Na, ne már! Damian?
– Hé, de rég láttalak! Mi történt veled? Vörös lettél? – érdeklődött a fiú.
– Azt hiszem, igen – nevetett Hanna. – Mondd, te hogy kerülsz ide?
– Itt tanulok. De örülök, hogy látlak! Végre egy ismerős arc!
– Hát igen.
– Meghívhatlak egy italra?

– Lehet, hogy nekem mára sok lesz… habár egy pohár még belefér – egyezett bele Hanna, majd rendeltek két sört.
Órákig ücsörögtek a fiúval. Régóta ismerték egymást, évfolyamtársak voltak a középiskolában, de mióta Damian elköltözött, nem találkoztak. Bőven volt mit mesélniük egymásnak. Közben pedig – észrevétlenül is – rengeteget ittak. Néhány pohár után Hanna már semmire sem emlékezett…

***

Hanna álmosan pislogott szürke szemeivel. Alig látott, és még mindig szédült. Megdörzsölte mind a két szemét, aztán rádöbbent, hogy nem a saját ágya van alatta, és nem kollégiumi szobájában fekszik. Maga mellé pillantott, és meglátta a régi barátját. Megrémült, hisz nem emlékezett semmire. Nem akarta felébreszteni a fiút, de már nem bírta tovább.

Damian hatalmas ásítások között ült fel az ágyán, és akkorát nyújtózott, hogy közben majdnem állba vágta szegény, kétségbeesett Hannát.
– Te jó ég! Mi történt az este? Ugye… mi nem…? – Hanna a kérdéseivel egyből megrohamozta az álmos fiút. Azt se tudta, hogyan fejezze ki magát, de Damian mégis megértette.

– Nyugodj meg, nem történt semmi olyan. Csak nagyon sokat ittál, és már hajnalodott, ezért jobbnak láttam, ha nem hagylak ott egyedül. Elhoztalak magamhoz – közben kiszaladt a közeli konyhába, és kávét csinált a lánynak.
– Nagyon kedves tőled, köszönöm, tényleg… Meg a kávét is – mondta Hanna megkönnyebbülten.
– Természetes, hogy nem hagylak ott a parton, egyedül, részegen. Bárki megtette volna!
– Ebben ne legyél olyan biztos. Hogy került rám ez a ruha? Egyáltalán kié?
– A nővérem itt hagyott pár ruhát, amikor meglátogatott. De ne aggódj, te magad vetted fel. Ennyire nem emlékszel? – kérdezte a fiú.
– Nem nagyon. Amúgy hálás vagyok, tényleg nem tudom mi lett volna velem nélküled…

A kávé után Hanna úgy döntött, hazamegy.
Felvette a tegnapi ruháját, majd megölelte barátját. Még egyszer megköszönt neki mindent, majd elindult. Muszáj volt hazamennie, és rendbe szedni magát a délutáni előadás előtt.

A kollégiumba érve az első helyiség, amit meglátogatott a mosdó volt. Meglátta magát a tükörben, és szörnyülködve vette tudomásul, hogy miként is néz ki. Bement a szobájába, ahol egyedül Elise–t találta, aki még mindig mélyen aludt. Összeszedte a ruháit, és célba vette a zuhanyzót. Egy ilyen este után jól esett lezuhanyozni. Közben sok minden átfutott az agyán. Mi lett volna, ha ott marad, és a fiú nem viszi haza? Vajon miért tette, hiszen utoljára évekkel ezelőtt találkoztak?

Körülbelül fél óra múlva ismét a szobájában volt. Az ágyán ült, és nézte, hogy alszik barátnője. Egy ideje bámulhatta már, mikor Elise ébredezni kezdett.
– Jó reggelt, Hanna!
– Dél van…
– Jaj, ilyen sokáig aludtam?
– Picit. Amúgy hova tűntél tegnap? Nem láttalak sehol.

– A focicsapat kapitányával voltam! Olyan csodálatos buli volt…
– Ömm… nem akarsz valamit elmondani?
– Hát tudod, elmentünk táncolni, aztán kérte, hogy menjünk csendesebb helyre, úgyis két utcára lakik…
– Hűha. Remélem nem csináltál hülyeséget…
– Hát, ami azt illeti… – kezdte a magyarázkodást Elise, amikor belépett Mia.
– Csodálatos jó reggelt!

– Hát te? – kérdezte majdnem egyszerre Hanna és Elise.
– Csináltam egy kis reggelit… ebédre – nevetett. – Kértek?
– Éhen halok – jelentette ki Hanna.
– Én inkább megyek, kiszellőztetem a fejem – közölte Elise, majd magára kapott egy kabátot, és elrohant.

Hanna tudta, hogy csak ezzel akart kibújni a magyarázkodás alól, de inkább elindult Miával reggelizni. Evés közben szóba kerültek a vizsgák, a tanulás, hiszen Mia nagyon komolyan vette az idei évet az egyetemen, ezért vele szinte csak erről lehetett mostanában beszélni. Mindenáron meg szerette volna szerezni a diplomát, és látszott, hogy már az első napon tett is érte. Nagyon keményen dolgozott. Mindig is jó tanuló volt.

Reggeli után Hanna összepakolta a cuccát, és készített két sajtos szendvicset is. Korábban elindult, hogy ki tudja szellőztetni a fejét az órák előtt. Leült a közeli parkban egy fa alá, és olvasgatni kezdte az anyagot.

De bárhogyan is koncentrált, nem tudott odafigyelni. Valami más járkált a fejében… egy gondolat. Vagy inkább egy emlék…
 Amikor pár éve Damian és ő egy évfolyamon tanultak, nagyon közel kerültek egymáshoz. Minden nap együtt lógtak, és esténként is éjszakába nyúlóan beszélgettek egymással telefonon. Aztán mielőtt a fiú családja elköltözött volna, elmentek együtt egy iskolai buliba. Sokat nevettek és táncoltak. Ám mikor a lassú szám végére értek, a fiú közelebb húzta magához a lányt, és megcsókolta. Hannának az volt élete első csókja. Csodálatos este volt… de a csók után megérkezett a kocsi Damianért.
  

A fiú már előző nap bepakolt, de kiegyezett a szüleivel, hogy a buliba még elmehet, de utána útnak indulnak. Az autó hamarosan elhajtott, és Hanna ott maradt, egyedül. Eleinte boldog volt, és még napokig a fellegekben járt. Élete első csókja szinte tökéletesre sikeredett. Ám pár hónap után egyre jobban hiányzott neki Damian. Megígérte a lánynak, hogy írni fog neki, de az első pár alkalom után már nem kereste őt. Hanna egyre zárkózottabb lett, kezdett tudatosulni benne, hogy talán soha sem látja újra a fiút. Napokig ki sem mozdult otthonról, az iskolába is alig akart elmenni.

 Borzalmasan érezte magát. Aztán telt-múlt az idő, és kezdte elfelejteni a fiút. De most megint itt van. Itt van, de ő nem tudja eldönteni, mit érez valójában. Képes újra beleszeretni a fiúba? Félt attól, hogy ha így lesz, ő el fogja hagyni. Újra.

Gondolatait a telefonja zavarta meg. Azt jelezte, hogy öt perc múlva kezdődik az előadás, így kénytelen volt felállni, és elindulni az iskola épülete felé.

 

Tovább a következő epizódra