Hanna

Hanna – 13. Életcél

Hannát mindig jó érzés fogja el, amikor meglátja az otthonát. Nem volt ez másképp akkor sem, amikor visszaértek Bridgeportból. Ahogy belépett az ajtón, a ház megszokott illata fogadta, amitől előjöttek a gyerekkori emlékei. Bárhol is járt, mindig szeretett visszatérni az otthonába.

Az ajtó hangjára egyből kisietett Mrs. Wanne, és átölelte lányát. Aztán süteménnyel kínálta a fiatalokat.

– Várjatok egy pillanatot, egy perc és jövök!  – szólította fel őket, majd eltűnt a konyha bejárata mögött. Aztán pár másodperc múlva ismét felbukkant, két ajándékkal a kezében.

– Boldog Karácsonyt nektek! – mondta, majd átadta a két ajándékot. Hanna dobozában egy nyaklánc volt, egy szíves medállal. A lánc ezüst volt, a medál fele pedig arany, másik fele szintén ezüst. Damian pedig egy ezüst karórát kapott.

– Jaj anyu, nem kellett volna – állt fel Hanna, majd egy puszival köszönte meg a meglepetést. – Viszont én is hoztam neked valamit. – Azzal elővett egy gyönyörű, hosszú ruhát, melynek oldalán csillámos kör alakú díszítés volt.

– Ez gyönyörű! – ámult Mrs. Wanne, majd besietett a fürdőszobába, és felpróbálta a ruhát.

– Anyu, remekül áll neked! – kiáltotta Hanna izgatottan, majd megölelte édesanyját.

– Köszönöm – mosolygott Mrs. Wanne, majd letörölte a kibuggyanó könnycseppet a szeme sarkából.

***

– Jó volt hazatérni, én már nem is szeretnék visszamenni az egyetemre… újra csak tanulás, meg vizsgák… egyedül csak a barátaim hiányoznak – panaszkodott Hanna. – Meg a bulik – tette hozzá.

– Én inkább az egyetemen vagyok, mint otthon – jelentette ki Damian. – Amúgy is, ott legalább önálló lehetsz –tette hozzá.

– Azt én is szeretem benne. De mégis jobb itthon, a családdal.

– Nekem nem. Láttad milyenek… – Erre Hanna felült, és feltette a kérdést, amin régóta gondolkozott. – És ha nem járnánk egyetemre, összeköltöznénk? Vagy az egyetem után…

– Ezen még nem gondolkodtam… – hangzott a válasz.

– Amíg itt vagyunk, még elmehetnénk valahová…  – terelte a témát Hanna.

– Hova szeretnél menni?

– Meg akarok mutatni egy különleges helyet – lelkendezett a lány.

– Rendben – mosolygott Damian is.

***

A fák kopasz ágain átszűrődő napsugarak világították meg a csillogó havat.

– Messze van még? – kérdezte Damian.

– Már nem kell sokat menni – hangzott a válasz, majd ismét csendes menetelés következett a bokáig érő hóban.

– Mindjárt ott is vagyunk – mondta aztán a lány, majd átbújt a fűzfa hatalmas, lelógó ágai között.

Damian szemei elé egy hatalmas romépület tárult. A falak romosak, befejezetlenek voltak, padló nem volt, csak itt-ott, és a falak tele voltak mindenféle falfirkákkal.

– Ide jártunk a barátaimmal, és ez mind a mi alkotásunk! – mosolygott a lány, és büszkén tekintett végig az összefestett falakon. – Ez a hely már senkinek sem kell, szóval mi használjuk. Hogy tetszik?

A fiú csak állt, és gyönyörködött a festményekben. Voltak profi alkotások, és amatőr firkák is.

– Ez lenne a „titkos helyed”? – kérdezte meglepetten.

– Valahogy úgy – nevetett Hanna. – Mindenképp meg akartam mutatni, mert ez az egyik legfontosabb hely számomra. Másnak egy csúnya romhalmaz, de egy művésznek egy hatalmas, üres vászon. Kicsit fel akartuk újítani, de nem volt rá pénz… Amolyan stúdió-féleséget akarunk majd itt létrehozni, ha sikerül összegyűjteni a pénzt rá.

– Értem – Közben Hanna körbevezette a fiút az épület megmaradt „szobái” között, majd egy hatalmas festménynél megálltak. – Miért álltunk meg? – kérdezte.

– Ez az új festményem. Sajnos a legtöbb helyen illegális a falfirkálás, de ha kész lesz a stúdiónk, itt mindenki megcsodálhatja majd a műveinket. – Damian elcsodálkozott.

– Remélem sikerül létrehoznotok a stúdiót. És remélem, majd megmutatod, ha kész lesz – mosolygott Damian. Bár ő nem tartozott ide, de tetszettek neki a festmények. Valami vonzotta ebben a helyben.

A romok mellett, a hatalmas fűzfa alatt feküdt egy tó, tetejét vastag jég borította, és itt-ott fagyos növények vették körül. Hanna leült a fa alá a hóba, és csak bámult maga elé a fehérségbe. Aztán csatlakozott hozzá Damian is.

Pár másodperc néma csönd után Hanna szólalt meg.

– Itt legalább nem lehet lezuhanni… – nevetett hangosan.

– Az igaz, de nem látod a naplementét a város fölött – érvelt Damian az ő kedvenc helye mellett.

– Minek naplemente, ha itt ez a szép tó? És nyáron még csodálatosabb – vigyorgott Hanna, felvéve a versenyt a fiú kedvencével.

– Ez elég meggyőző – nevetett Damian is, majd folytatta. – Ha itt élnék megint, talán én sem szeretnék visszamenni az egyetemre.

– Sajnálom, hogy elmentél… nagyon sok dolog történt azután…

– Nem volt más választásom. De látom, hogy nagyon sok minden változott…

– Hát igen… – Egy kis ideig egyikük sem szólalt meg. Mindketten mély gondolatokba merültek. Aztán Hanna hirtelen felvetette:

– Lakhatnál velem – ajánlotta fel.

– Hogy érted?

– Az egyetem után… itt.

– Még sosem gondolkodtam ezen… Rendben van, szívesen.  – Damian elmosolyodott, és magához húzta Hannát. Azelőtt sosem gondolkodott azon, hogy mi lesz az egyetem után. Az évek fogynak, és egyszer csak ott áll majd a diplomájával a kezében. De mit tesz? Hol helyezkedik el, hol fog élni? Sosem merte magának feltenni ezeket a kérdéseket. Talán mert nem tudta a választ. De eljött az ideje annak, hogy kézbe vegye a saját jövőjét. És ezt Hannával képzelte el, a lánnyal, aki a mindene volt, és akit az életénél is jobban féltett.

 

Tovább a következő epizódra