Gépek Birodalma – 15. Eredet

„Amennyire vissza tudok emlékezni” kezdett Lena a történetéhez „kezdetektől fogva csak ketten voltunk; én és az… apám. Az anyámat sose ismertem, hiszen a születésemkor meghalt. A háborús helyzetben lehetetlen volt találni egy normális kórházat, így nem tudta megkapni az ellátást, amire szüksége lett volna. Szerintem ez volt az, amitől az apám bekattant. Természetesen gondoskodott róla, hogy legyen kajám, ruhám, meg négy fal és egy tető körülöttem, de azon túl nem sokat foglalkozott velem. A mániájává vált, hogy akárhogyan is, de ő maga véget vessen a háborúnak. Ez, mint tudjuk, végül sikerült is neki. Emlékszem, mindig azt mondta, hogy nekem szeretne egy jobb világot teremteni. Jobb, persze. Ez az egy dolog nem igazán jött össze neki soha.

„Szóval, végül kiépítette a saját Orwell-i disztópiáját, és nagyon örült magának emiatt. Egy darabig jó is voltam neki arra, hogy játszhassa a tökéletes családapát. Persze, végül így is nyűg lettem neki, így amint lehetett, beadott egy bentlakásos elitiskolába. Ő azt mondta azért, hogy megkaphassam a világ legjobb oktatását. Talán volt is ebben valami, elvégre talán törődött velem a maga módján. De szeretni mindig csak minél messzebbről tudott.

„A suliban barátokra nem találtam. Kezdettől fogva úgy tekintettek rám, mint valami hófehér kísértetre, gyakran összesúgtak a hátam mögött. A képembe persze nem mertek szólni semmit, mert tudták, ki az apám. Nem akartak szembesülni a Császár haragjával, de ugyanakkor azt se akarta senki, hogy az ő gyerekével lássák. Illetve, azt hiszem, ez is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen távolságtartóak voltak. Vagy talán féltek is tőlem? Mindegy. Lényeg az, hogy egy ponton már elfogadtam a kirekesztett szerepét, és inkább a könyveim mögé bújtam. Mivel nem volt más az életemben, én lettem a legjobb tanuló valaha. A tanáraim imádtak, a többi gyerek viszont annál jobban utált.”

– Tudod – szakítottam félbe –, elég nehéz téged ilyen jótanuló jókislányként elképzelni.
– Pedig… – forgatta a szemeit Lena. – Sorra nyertem a tanulmányi versenyeket. Talán, ha felkutatnánk az apám házát Zürichben, még meg is találnánk azokat a régi okleveleket. Kivéve, ha azóta eltüzelte őket…
– Szerinted eltüzelte volna őket?
– Hát, bekeretezni már nem fogja.
– Amúgy, mi változott? – faggatóztam. – Mármint…
– Hogyan lett a tökéletes jótanuló jókislányból egy flegma punk-rocker Ellenálló? Nos…

„Talán egy ponton csak beleuntam a szerepbe. Éjjel nappal tanultam, hogy bejuthassak majd valami elit egyetemre, hogy szerezhessek egy jó diplomát, és… utána mi lesz? Így fog eltelni az egész életem? Egy pont után már vágytam valamire, bármire, ami több volt ennél.

„Azt viszont nehéz eldönteni, hogy mennyire szerencsés, hogy az a valami más végül a hedonisztikus önpusztítás lett. De hát, 16 éves voltam, ennyi idősen az ember képes egy extrémitásból a másikba ugrani. Úgyhogy, elkezdtem megvárni, hogy a kollégiumi nevelők elaludjanak, majd kisurrantam és belevetettem magam az éjszakai életbe. Hajnalra mindig visszaértem, így nem buktam le soha, bár az új életmódom következményei elég aggodalomra adhattak okot. A jegyeim folyamatosan romlottak, sokszor késtem vagy lógtam el órákról, a tanárjaim kétségbe voltak esve, az apám pedig hihetetlenül dühös volt. De, a negatív figyelem is figyelem, és azt legalább most kaptam tőle. Mondanom sem kell, eszemben se volt visszatérni a régi önmagamhoz.

„Az éjszakai kocsmázások részeként pedig az ember gyakran találkozik érdekesebbnél érdekesebb emberekkel. Köztük gyakran elmebeteg őrültekkel. Az ilyeneknél nem egy jó taktika vitába szállni, de fiatal voltam és ostoba, így sosem bírtam lakatot tenni a számra. Illetve, ha őszinte leszek, most sem vagyok a legjobb ebben. Így történt, hogy pár nappal a 17. születésnapom után szócsatába kerültem valami részeg fazonnal, ami aztán kocsmai verekedésbe torkollott. A barom még egy kést is fogott rám, pusztán azért, mert tettem egy enyhe megjegyzést az édesanyja szexuális szokásaira. Oké, ne nézz így rám! Most már tudom, hogy hülye ötlet volt.

„Szerencsére azonban akkor megjelent Ő is. Sikerült neki a késsel fenyegetőző emberke figyelmét elterelni egy pillanatra, és ez a pillanat elég volt, hogy mindketten meglépjünk. Utána lehordott, amiért provokáltam az illetőt, majd elkezdtünk beszélgetni. Így ismertem meg Annát. Illetve, látásból már korábban ismertem, az én sulimba járt, csak egy évfolyammal felettem. Egy évvel korábban kicsapták a rossz magaviseletért, jelentsen az akármit. Viszont azon az éjszakán rájöttünk, hogy bírjuk egymást. Az én részemről enyhe kifejezés! Egyenesen csodáltam azt a lányt. Egy szabad lélek volt, aki nem hajtott fejet senki előtt. Sose érdekelte, hogy mások elfogadják-e, vagy hogy ki mit gondol. Mindig csak ment a saját feje, illetve inkább a saját szíve után. Egy igaz lázadó volt.”

– Pont olyan, mint te – jegyeztem meg.
– Csak szeretném – nevetett Lena. – Bár igaz, ami igaz, akkoriban ez lett volna a legnagyobb bók, amit el tudtam volna képzelni. Talán még most is irigylem, amiért képes volt ennyire nem törődni azzal, mások mit gondolnak róla. Nekem ez sose ment ilyen jól.
– És láttad, még ez az éjszaka után?
– Igen, többször is. Szerintem korábban már említettem a történtek végkimenetelét, még ha név nélkül is. Úgyhogy, azt már tudod, hogy ez nem egy happy end-es történet, de mégis meghatározó volt életemben.

„Attól az éjszakától kezdve azokért a pillanatokért éltem, amikor láthattam Annát. És ezek a pillanatok folyamatosan egyre sűrűbbek lettek. Csupán pár nap leforgása alatt teljesen egymásba habarodtunk, szinte lehetetlen volt minket levakarni egymásról. Egy afféle cuki tiniszerelem volt. Annak ellenére, hogy csupán egy évvel volt idősebb nálam, Annának rengeteg… tapasztalata volt. Nekem viszont ő volt az első mindenből, és teljesen le voltam nyűgözve ettől az izgalmas új világtól, amibe belevitt. Teljesen az ujjai köré csavart, és pár hét után már nem volt semmi, amit ne tettem volna meg érte.

„Két hónappal később viszont kiderült konkrétan, meddig is mennék el érte… ami a legvégén még mindig nem volt elég, de vissza a történethez. Szóval, az utolsó találkozásunkhoz vezető két hétben Anna folyamatosan egyre nyugtalanabb volt. Ugyanis volt egy bátyja, aki egy nap egyszerűen eltűnt. Nem ment haza, nem vette fel a telefont, nem adott semmi életjelet. Ilyenkor minél több idő telik el, annál kevesebb lesz a remény is, hogy az illető valaha előkerül. De Anna nem akarta feladni, és amíg én iskolában voltam, vagy épp nem voltam, ő folyamatosan nyomozott. Nyomozásai során pedig eljutott abba a kocsmába, ahol a bátyját utoljára látták. A szemtanuk szerint részegen fennhangon kezdte szidni a Császárt és a Birodalmat. Anna pedig meg volt róla győződve, hogy pont Altenstein volt a felelős az eltűnéséért.

„Meg kell jegyeznem, egy dolog, amit imádtam Annában az volt, hogy neki csak simán Lena voltam, nem pedig a Császár lánya. És ez is egy olyan dolog volt nekem, amiben ő volt az első. Most viszont épp azt kérte… nem, szinte könyörgött, könnybe lábadt szemekkel, hogy nyomozzam ki, mi történt a bátyjával. Én pedig… bármelyik másik napon, féltem volna az apámtól. Nem mertem volna nyomozni a háta mögött. Most viszont Anna kérte, neki pedig nem tudtam nemet mondani.

„Másnap szerencsére péntek volt, így hazautaztam az apámhoz, a zürichi villájába. Ott pedig csak megvártam, hogy lefeküdjön aludni, és munkához láttam! Teljesen átkutattam az irodáját, keresve bármilyen nyomot. Akkor épp teljesen meg voltam rémülve, de ma már látom, mekkora kincsesbányára bukkantam. Voltak ott akták, jelentések, parancsok másolatai… Röviden a Birodalom minden kommunikációja. Mai fejemmel már magammal vinnék onnan mindent, amit bírok. De a 17 éves Lena gyors akart lenni és észrevétlen, így csak egy dolgot vittem el: egy jelentést Thomas Ulrich, avagy Anna bátyjának a letartóztatásáról. Utána viszont várnom kellett vasárnapig, hogy ismét találkozhassak Annával, hogy megmutathassam neki.

„Csak éjszakáig vártam, hogy elmenjek a lakására. Nem tudom, milyen tervei lettek volna innentől, de minél előbb meg akartam mutatni, mit találtam. Viszont legnagyobb rémületemre a ház, ahol élt, lángokban állt. Jobban meg voltam rémülve, mint valaha, de nem a saját biztonságom érdekelt. Tudni akartam, mi történt Annával, és hogy egyáltalán élt-e még. Csak az érdekelt, hogy kihozzam onnan, akár a saját életem árán is. Ez azonban nem sikerült. Csak nagy nehezen küzdöttem magam előre, amíg arcon nem talált egy lehulló gerenda. Utána elájultam, és többre nem is emlékszem. Talán nem is kellett volna túlélnem, de itt vagyok.

„Végül egy kórházi ágyban ébredtem. Nem volt egy testrészem se, ami ne fájt volna, és mindenhonnan csövek lógtak ki belőlem. El se akartam hinni, hogy hirtelen ebben a helyzetben találom magam, de mégis sokkal jobban izgatott, hogy mi történt Annával? Nem sikerült őt elérnem, ezért elbuktam. Úgy éreztem, soha senkit nem hagytam annyira cserben, mint őt. Valahol mégis reméltem, hogy valahogy őt is sikerült valakinek kimenteni abból a házból. Elvégre, valahogyan engem is kihoztak.

„Persze, minden remény szertefoszlott, amikor megjelent az apám, első körben azért, hogy kiossza a legnagyobb oltást, amit valaha kaptam tőle. És most először, nem érdekelt. Nem ijedtem meg tőle, helyette inkább dühös voltam.
Egyébként rájött, hogy Anna vett rá, hogy kutakodjak az irodájában. Ezzel azt is eldöntötte, hogy Anna egy áruló, akinek halállal kellett lakolnia. Az egyetlen ember, akit addigi életem során tényleg szerettem, és ő ölte meg hidegvérrel. És mindezek után azt várta el, hogy én kérjek tőle bocsánatot, majd valahogyan lépjünk túl ezen és legyünk ismét egy boldog család. Cserébe nagylelkűen még azt is beígérte, hogy keres egy plasztikai sebészt, aki rendbe szedi a szétbarmolt arcomat. Természetesen elmondtam neki, hova dugja.
Illetve, ma természetes. Akkoriban… ez volt az első, hogy ellen mertem szegülni. A világ legnagyobb igazságtalanságát követte el ellenem, ezt azért képtelen voltam eltűrni.

„Innentől kezdve viszont, fogalmam sem volt, hogy hogyan tovább. Anna nélkül nem volt értelme semminek. Egy ideig ugyan még reménykedtem, hogy az apám hazudott, és még él valahol. De utána meglátogattak a szülei is, akikkel amúgy már találkoztam előtte. Nekik már muszáj volt elhinnem. Talán ez is volt az egyetlen oka annak, hogy a faterom beengedte őket hozzám: hogy legyen valaki, akinek elhiszem, aztán tegyem magam túl rajta. Túltenni magam viszont még így sem voltam hajlandó, és az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, az volt, hogy nem akartam a faterhoz visszamenni.
Így végül, miután az intenzív osztályról átengedtek egy korlátlanabb kórházi osztályra, fogtam magam és megszöktem.

„Még volt nálam egy kevéske maradék pénz, amin vettem egy jegyet az első vonatra, amit el tudtam érni. Ez a vonat éppenséggel Amszterdamba tartott, ami akkor épp ugyanolyan jó volt, mint bármelyik másik város. Így utólag azon csodálkozok, hogy az út közben nem volt senki, aki felismert volna, és visszavitt volna a Császárhoz. Ma már talán nem is vállalnék be akkora kockázatot, minthogy személyvonattal utazzak 11 órán át. Valamennyit viszont talán segített az arcom akkori állapota. Amit most látsz, az több év gyógyulás eredménye. Akkor az emberek meglehetősen gyorsan elkapták a tekintetüket. Én pedig próbáltam elbújni amennyire lehet, nem akarva, hogy bárki rám nézzen.

„De végül, elértem Amszterdamot. Egy régi elhagyatottnak tűnő épületben húztam meg magam egy útközben vett zacskó chipsszel. Annyi volt az össz vacsorám aznap estére. Levetettem magam egy ezeréves kanapéra, amin tölteni terveztem az éjszakát. Terveztem… Erős szó, tekintve, hogy abszolút semmi tervem nem volt. Azon a ponton az se érdekelt, hogy életben maradok-e. Csak soha többé nem akartam látni az apámat. És azt akartam, hogy ugyanúgy szenvedjen, mint én.

„Másnap reggel viszont… az volt az első találkozásom Jeen de Jonggal. Konkrétan arra ébredtem, hogy besétált az elhagyatott kis irodába. Ő pedig… hihetetlenül meglepődhetett, hogy a kanapén talált valami random svájci albínó tinédzsert, akinek az arca úgy nézett ki, mint az agyonégetett darálthús. Arra számítottam, hogy majd elkezd kiabálni velem és elüldöz. De nem tette. Helyette megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Annán kívül ezt addig nem kérdezte meg tőlem soha senki. Egy pillanatig nem is tudtam, hogyan reagáljak.”

– Az apám – mosolyodtam el. – Illetve… Francien apja. Azt hiszem, ő volt a legkedvesebb ember a világon.
Most lehorgasztottam a fejem szomorúan. Egy kedves ember, aki azóta már nincs. A Birodalom őt is elvette Lenától.
– A te apád – javított ki Lena, ahogy átkarolt. – És igen, ő egy hihetetlenül jó ember volt. Adott nekem egy esélyt, amikor senki más nem.
– Ő tudta, hogy Altenstein vagy?
– Igen, elmondtam neki. Nem is tudom miért, de már az első találkozásunkkor elmondtam neki a teljes történetet. Talán csak szükségem volt egy felnőttre, aki képes utat mutatni. Közben félig-meddig arra is számítottam, hogy visszavisz az apámhoz, de eszében se volt. Ekkor hallottam arról először, hogy vannak, akik ellene harcolnak.

– És, mi volt a reakciód erre? – kérdeztem.
– Nem volt kérdés, hogy csatlakozzak! – vágta rá Lena széles vigyorral.
Akárhonnan is származott, még mindig fontos volt neki az Ellenállás. Az volt az élete. De hogy ennek ellenére képes volt esélyt adni egy androidnak?
– De, csak úgy? – faggattam. – Végig se gondoltad? Semmi megbánás?
– Semmi megbánás, tudtam rögtön, hogy odatartozom. Azt akartam, hogy az apám megfizessen, és Jeen ezt meg is ígérte nekem. És mellé adott hivatalos munkát az építkezési cégénél és egy lakást is. Az épület, ahol megtalált, amúgy egy lebontásra szánt irodaház volt, melynek helyére azóta az ő cége épített egy újat.
– Rögtön megkaptál tőle mindent, amire szükséged volt? Ez túl szépnek tűnik, hogy igaz legyen. De mégis, apából… Jeenből kinézem.

– Nekem pedig óriási szerencsém volt, hogy pont az ő munkaterületét néztem ki búvóhelynek – bólintott Lena. – De tényleg, ő a te apukád, fogadd már el!
– Nem hinném, hogy annyira produktív lenne tagadni a tényeket.
– Oké, vágom, egy android vagy. De akkora képtelenség, hogy még mindig ugyanaz a lány vagy, aki most tovább él egy android testben?
Erre rá akartam vágni, hogy ez teljesen lehetetlen, de nem akartam tovább boncolni a témát. Lena nem akarta, hogy ezen múljon minden önbecsülésem.

És talán, nem is annyira meglepő, hogy esélyt adott egy androidnak. Elvégre, többek között, Jeen volt a mentora. Egy nagyszerű ember, aki soha nem a külsőségek alapján ítélt. Aki adott egy esélyt a Császár elveszett lányának, aki egy igazhitű Ellenálló lett.

Következő