Gépek Birodalma – 1. Az ártatlan

Történetem egy békés május végi délután kezdődött, Amszterdamban, a Birodalom egyik nagyobb városában. 20 évvel a III. Világháború lezárása után csend volt, és béke. A bűnözések száma közel nullára süllyedt, egy igazi földi paradicsomban éltünk. Persze sokan, beleértve engem… vagy akinek sokáig hittem magam, nem is foglalkoztunk azzal, hogy mekkora árat is kellett fizetni ezért a valójában csak látszólagos békéért. Ugyanis teljesen szabad nem lehetett soha senki. Mindenki mindig megfigyelés alatt állt, sose tudhattad, kiben bízhatsz. Mikor fog az, akit fontosnak gondoltál, ellened fordulni? Sajnos a létező legfájdalmasabb módon kellett rájönnöm, hogy a béke és biztonság csupán egy mese, és a Birodalom elől nincs menekvés. Ha máshogy nem, a szeretteiden keresztül el fog érni.

De egyelőre térjünk vissza oda, ahol még úgy tűnt, van értelme mindennek. Az utolsó napra, amikor a régi Francien de Jong még létezett. Ugyanis, hogy azóta ki lett belőlem, magam se tudom teljesen. Ekkor viszont, nagy naivan boldog voltam. Nem érdekelt sem a Birodalom, sem azok, akik titokban esetleg ellenezték. Csupán az érdekelt, hogy egy héten belül megtörténik életem nagy napja, amikor hozzámegyek a nagy szerelmemhez. Végre Francien Bertrand lehet belőlem. Most még az utolsó ruhaigazításon voltam, anyám társaságában. Anyámnak természetesen mindenhez megvolt a saját hozzászólása. Néha az volt az érzésem, hogy a ruhát is inkább ő választotta, én csak elfogadtam.

Hihetetlen, milyen határozatlan voltam mindig is. Hogy mindig csak hagytam, hogy sodródjak mindenki más árjával. Talán ez is nagyban hozzájárult ahhoz, ahogy alakultak a dolgok, nem csupán balszerencse volt az egész.
– Biztos nem kellene egy kicsit mélyebbre venni a dekoltázst? – méltatlankodott anyám – Elvégre csinos szeretnél lenni, nem?
– Miért, visszafogott módon nem lehet csinosnak lenni? – kérdeztem vissza.
– A saját esküvődön semmi szükség arra, hogy visszafogott legyél. Mégis, mit fog szólni Dominic?
– Talán kérdezzük meg tőle.

– Arról szó se le…! – kezdte anyám, de félbe lett szakítva.
– Szerintem gyönyörű, mint mindig! – jelentette be Dominic, ahogy egyszerűen besétált a szalonba.
Anyám a döbbenettől szóhaz se jutott, de csak egy pillanatig. Már ez is több volt, mint ami általában jellemző rá. Szerintem, valahol ő is bele volt zúgva a vőlegényembe, mint szinte minden nő, akinek valaha bemutattam. Nem is értettem, hogy valaki ennyire vonzó, a rengeteg nő közül hogyan vett észre pont engem? Ez csak egy gyönyörű álom lehetett, amiből hamarosan fel fogok ébredni.
– De hát Dom! – szólalt meg anyám végül. – Nem láthatod meg a menyasszonyodat a ruhájában az esküvő előtt!
Anyám az összes ilyen babonát komolyan vette, én leginkább csak aranyosnak találtam.

Tényleg szép lett volna, ha Dom az esküvőn látja meg a ruhámat először, de ha már nem úgy alakult, az se tragédia. Nehogy már egy ilyen apróságon múljon bármi!
– Ugyan, anya! – nevettem. – Az a pár nap már mit számít?
– Hát jó, ha így akarod, legyen így – csóválta a fejét anyám –, de ha katasztrófába fullad az esküvő, én szóltam!
– Igen, anyu, te szóltál – bólogattam, majd Domhoz fordultam. – Amúgy hamarosan végzünk itt. Miért jöttél?
– Csak gondoltam, megleplek! – mosolyodott el…

…majd előrántott egy gyönyörű szál rózsát. Én pedig majdhogy nem elolvadtam. Milyen figyelmes!
– Ó, Dom, én… – habogtam – mindjárt átöltözök, aztán… aztán mehetünk!
– Én majd intézek mindent itt, ti csak érezzétek jól magatok – mosolyodott el anyám ezúttal. – Csak ne maradj túl sokáig! Még át kell beszélnünk az ülésrendet.
– Ne aggódj, 5-re otthon leszek! – ígértem, majd intettem a varrónőnek, hogy segítsen ki a ruhából.

Nem sokkal később már hétköznapi öltözékemben sétálgattam Dommal az egyik kanális partján. Kettőnkön kívül nem volt kint egy lélek sem, minden csendes volt. Az elmúlt 20 évben ez a csend természetes volt minden európai nagyvárosban. A nyugalom a teljes évtizedig dúló háború után. Talán megnyugtatónak kellett volna lennie, de nekem nem tetszett.
– Túl csendes minden – sóhajtottam.
– Mégis, milyen legyen? – nevetett Dominic. – Vagy… nyomaszt valami? Anyáddal van a baj?
– Nem, dehogy! Kicsit túlbuzgó, de tőle már megszokhattuk.
– Akkor…

– Csak… elgondolkodtam. Szinte hihetetlen, hogy egy hét múlva ilyenkor már házasok leszünk.
– Már alig várom – mosolyodott el Dom. – Tudod, amikor két évvel ezelőtt megláttalak abban a kávézóban, azt gondoltam, azt a lányt feleségül fogom venni. És lám, igazam lett!
– Te… ezt már akkor így tudtad? – csodálkoztam el. Nekem már az hihetetlennek tűnt, hogy ez a jóképű férfi egyáltalán odajött hozzám és megszólított.
– Jóstehetségem van, nem tudtad? Amúgy… mi lenne, ha felugranánk hozzám? Ott majd nem lesz csend!
– Hát… Nagyon szeretném, csak azt ígértem, visszaérek ötre.
– Megígérem, egy perccel se foglak tovább nálam tartani.

***

Nem tudom, hogyan, de elaludtam Dom lakásán, és már este 9 is elmúlt, mire hazaértem. Csak az járt a fejemben, hogy anyám ki fog nyírni, amiért egyedül kellett kitalálnia az ülésrendet. Persze, valószínűleg annyi beleszólást engedett volna, mint a vendéglistába úgy általában. Mintha nem is az én esküvőmről lenne szó, és még mindig 14 éves lennék, nem pedig 24. Minden esetre erre az estére el akartam kerülni anyám haragját, ezért úgy döntöttem, nem a főbejáraton megyek be. Ott volt inkább apám irodája, aminek volt egy bejárata a teraszról. Gondolom, ő is ezt használja, ha épp el akarta kerülni anyám haragját. Egyértelmű, ki viselte ebben a házasságban a nadrágot.

Arra számítottam, nem lesz senki az irodában, de tévedtem. Ahogy nyitottam volna az ajtót, meghallottam apám, illetve egy ismeretlen fiatal nő hangját. Inkább nem mentem be, csak a résre nyitott ajtón keresztül hallgatóztam, illetve egy pillanatra be is lestem.
– Nem tudom, Jeen – csóválta a fejét a nő, aki svájci akcentussal beszélt, és valamiért símaszkot viselt. – Nem vagyunk mi ehhez már kevesek?
– Nem vagyunk egyedül soha, ezt soha ne felejtsd el! – vágta rá az apám határozottan.
– Ez nem inkább azt szokta jelenteni, hogy ha mi meghalunk, lesz, aki tovább viszi ezt a küldetést? – sóhajtott a nő. – Jó, bocsi, ez az ügy sokkal nagyobb, és fontosabb, mint bármelyikünk. Csak örülnék, ha több lenne a tény, és kevesebb a feltételezés.
– Ne aggódj, Lena! – nyugtatta meg az apám. – Szerintem találtam valamit, ami nyomra vezethet.

Ebben a pillanatban Lena valószínűleg észrevett, ugyanis egy gyors mozdulattal előrántott egy pisztolyt és az ajtó felé mutatta. Az ajtó felé, ami mögött még mindig ott bújkáltam és hallgatóztam én.
– Akárki is vagy, bújj elő! – fenyegetőzött.
– Lena, erre nincs szükség – szólt közbe az apám. – Biztos csak valamelyik gyerekem.

Ekkor úgy döntöttem, inkább előbújok, és beléptem az irodába. Lena rögtön el is rakta a pisztolyt.
– Jó ég, te aztán rám ijesztettél! – kiáltott fel a lány. – Én már azt hittem… mindegy! Te vagy Francien, ugye?
– Igen, én vagyok Francien. És te? Az apám titkos szeretője?
– Mi? Én… – nevette el magát. – Jó vicc, de nem.
– Lena egy kedves kolléganőm, ennyi – vágta rá az apám.

– Nem úgy hangzott, mintha az építkezési vállalatról beszélnétek – méltatlankodtam.
– Nem, a szabadidőnkben… D&D-zni szoktunk, és épp a legújabb kampányt beszéltük meg – magyarázkodott Lena. – Viszont most későre jár, úgyhogy léptem. Sziasztok, majd holnap megbeszéljük, mi legyen az orkhercegnő sorsa.
Lena ezzel gyorsan el is hagyta az irodát. Még ha nem is volt az apám szeretője, valami nagyon gyanús volt itt. Valamit titkoltak. Arra ugyan nem számíthattam, hogy ez a Lena őszinte lesz, de a saját apámtól azért elvárhattam.

– Apa, mi folyik itt? – kérdeztem komoly hangon.
– Semmi, na. Nem történik itt semmi – vágta rá.
– Apa, nem vagyok ostoba. Valami gyanús folyik itt. Például minek egy D&D kampányhoz pisztoly?
Ekkor hirtelen lett egy nagyon ijesztő gondolatom. Valami, ami ha úgy lenne, és kiderülne, komoly veszélybe sodorhatná apámat, és vele együtt az egész családot. Nagyon bíztam benne, hogy nincs úgy, de attól még megkérdeztem.
– Ugye nem a Birodalom ellen tevékenykedsz?
– Francien, én…
– Apa, kérlek, most őszintén. Szerintem, ha arról van szó, jogom van tudni.

– Nem, nem tudod, mit kérdezel – sóhajtott az apám. – Figyelj, ez egy olyan dolog, amiről jobb nem tudnod. Ha nem tudod, ártatlan vagy, és azáltal biztonságban. Úgyhogy… ne is kérdezd!
– Szóval akkor igaz? – követeltem.
– Erre nem fogok válaszolni, mert nem akarom, hogy bármi bajod essen. És kérlek, ne mondj egy szót se arról, amit láttál anyádnak, és Willemnek se! Tudod… ebben a mai világban, mindenkinek vannak és lesznek titkai. És igencsak meg kell válogatni, hogy ezeket a titkokat kinek mondod el. Gyakran ez a túlélés titka. Világos?
– Persze – forgattam a szemeim. – Azt hiszem, én most felmegyek a szobámba, és elfelejtem, hogy ez az egész beszélgetés megtörtént.

– Helyes! – mosolyodott el az apám, majd megölelt.
Ekkor még nem tudtam, hogy most utoljára. Ugyanis jóval több veszélyes titok volt itt, mint valaha el tudtam képzelni. Elvégre, a Birodalom csupa veszélyes titkokból állt, és ehhez kellett alkalmazkodni azoknak, akik ellenezni merték. Engem pedig ugyan nyugtalanítottak ezek a titkok, de mégis, próbáltam magam biztonságban érezni ártatlanságomban. Kérdés, hogy ez elég lehet-e.

Az estére pedig felmentem a szobámba, majd lefekvés előtt még leültem a gépemhez, megnézni még egy pár dolgot. Már éppen elmerültem e-mailjeimben, amikor hirtelen valaki hátulról rámvetette magát és a fülembe rikkantott. Rémülten kaptam a szívemhez. Ekkor hangos nevetést hallottam.

Megfordultam, és természetesen Willem volt az, a 15 éves öcsém. Pont rá is jellemző ez a fajta gyerekes humor.
– A szívbajt hoztad rám, Will! – szóltam rá.
– Tényleg megijedtél? – nevetett még mindig. – Te aztán tényleg betoji vagy.
– Te meg nem vagy vicces! Amúgy szerettél volna valamit, vagy csak megijeszteni akartál?
– Hát, hoztam neked valamit – mondta, majd elém csúsztatott egy cetlit.

– Ez… az ülésrend az esküvőmön? – kérdeztem meglepetten.
– Hát, anya úgy volt vele, hogy ha már nem jöttél haza ötre, megcsinálja ő maga. Én meg gondoltam, csak van egy jó okod a késlekedésre, amit Dominicnak hívnak, és inkább besegítettem. Na, mi a véleményed?
– Te… ez teljesen jó! Én is pont így csináltam volna.
– Gondoltam. Anya a te barátnőidet Stijn bácsi asztalához akarta volna rakni, ami katasztrofális lett volna.
– Ember legyen a talpán, aki bírja egy teljes vacsorán át Stijn bácsi történeteit és politizálását.
– Szerintem csak titokban szerelmes Őfelsége Reiner Altenstein császárba. Szerinted legközelebb az ő esküvőjükre leszünk hivatalosak?

– Remélem nem! – kiáltottam fel, majd összenevettünk. – Minden esetre, köszi a segítséget. Nem is tudom, mitévő lennék nélküled.
– Mondd csak ki, hogy én vagyok a legjobb öccs a világon!
– Azt azért nem, mert még a fejedbe száll.
– Hát jó, de legközelebb téged raklak Stijn bácsival egy asztalhoz.
– Te se tudsz semmit csak úgy jószívűen, önzetlenül megtenni – csóváltam a fejem.

– De ezt úgyse tenném, sose lennék ennyire gonosz – mosolyodott el. – Na, csak ennyit akartam. Megyek is aludni.
Ezzel megöleltük egymást, majd ment is saját szobájába.

Én pedig lefeküdtem aludni. Hiába a késő délutáni szundim, fáradtnak éreztem magam, és most ismét szükségem volt egy kiadós alvásra. De hát, úgy éreztem, minden egyes alvással egy nappal közelebb lesz a nagy napom. Amit már milyen régóta vártam!

***

Az éjszaka közepén füstszagra ébredtem. Valami égett, és viszonylag közel. Rögtön kiugrottam az ágyamból, és úgy döntöttem, felderítek. Máig nem tudom eldönteni, jó ötlet volt-e.

Leértem az alsó szintre, és a ház lángokban állt! Még soha életemben nem voltam ennyire megrémülve. Hangosan kiabáltam a szüleim és az öcsém után, de nem kaptam választ. Hirtelen egyedül éreztem magam, mint még soha. Nem akartam meghalni, de még annyira sem akartam elveszíteni a családomat. Pedig nagyon valósnak tűnt, hogy mind a kettő be fog következni. De próbáltam nem gondolkozni. Csak mentem előre, hátha valahogy kijutok ebből az égő házból. Közben éreztem a hihetetlen forróságot, ahogy szinte égette a bőrömet, megperzselte a hajamat. Az izzadtság meg mindenhonnan folyt rólam. Egy pont után a levegőt is egyre nehezebben vettem, és vadul köhögtem. Valahogy csak ki kellett jutnom, mielőtt…

Egyszer csak megbotlottam, és elestem. Akárhogy próbáltam, nem tudtam felállni. Körülöttem pedig minden égett, nem volt egy felület se, amiben megkapaszkodtam volna. Most már teljesen kétségbe voltam esve. Nem, nem érhetett ez így véget. Csak kellett lennie egy másik megoldásnak!

Szerencsére, ez a megoldás gyorsan jelentkezett is. Hirtelen megjelent előttem egy kesztyűt viselő kéz, amibe belekapaszkodtam, és felsegített. Ismét a lábamon álltam, de alig. A titokzatos idegen viszont hagyta, hogy támaszkodjak rá.

Nem tudtam, ki volt, kapucnit viselt és az arcát nem láttam. Viszont végtelenül hálás voltam, amiért kikísért abból a házból. Elkísért egy autóhoz, amibe beültem. Ott már biztonságban lehettem, és rögtön el is aludtam.
Úr Isten, mi történt itt?

Következő