
Ezüst krónikák – 29. A béke ára
Eric észlelte a veszélyt, és gondolkodás nélkül cselekedett.
Eric megragadta a markolatot, és fájdalmas szisszenéssel kihúzta a tőrt a helyéről. A sebből ijesztően sok, sötét színű vér folyt. A lovag egyre szaporábban, egyre felületesebben kapkodta a levegőt, arcából kiment minden szín.
Isabella kétségbeesetten megszorította a kezét. Szemében könnyek csillogtak. Nem érdekelte a külvilág, nem érdekelte, kik látják, nem érdekelte, ki mit gondol.
– Sajnálom – mondta a férfi utolsó erejével, elhaló hangon. Nehezére esett a beszéd. Ajkát szomorkás mosolyra húzta, tekintetéből végtelen szeretet sugárzott. – Bocsáss meg, hogy ennyi bajt okoztam, de… boldog vagyok, hogy megvédhettelek. Nem éltem hiába. Vigyázz magadra, Isabella… Szeretlek. – Úgy fogta Isabella kezét, mintha az életébe kapaszkodna. Bárcsak ne kellett volna még elengednie, bárcsak több idő jutott volna nekik. Utolsó gondolatai az Isabella által lefestett, gyönyörű, bár már soha meg nem valósuló jövő képei voltak.
Lassan ocsúdott fel. Pár pillanatig megbabonázva meredt kezére, melyen Eric vére vöröslött. A nő sebzett szívében a gyász mellett két más érzés lobbant lángra: gyűlölet és düh.
Edward ott állt nem messze tőle, és dühös elégedettséggel figyelte az eseményeket. Minden pontosan úgy történt, ahogyan tervezte. Látta a lovagon, mennyire odavan a királynőért, s akár életét is adná érte, ahogy azt a legutóbbi találkozásukkor is megmondta. Ez kapóra jött neki: tudta, hogy a lovag a tőr útjába áll majd. Ha egy egész országot képes volt odadobni a nőért cserébe, pont az életét sajnálta volna?
– Isabella, nyugodjon meg – vetette oda flegmán. – Győztek. Erre igazán nincs semmi szükség.
A királynő nem felelt, csak elszántan tett felé még egy lépést.
– Isabella, ismétlem, tegye le azt a kardot! Figyelmeztetem, ha most végez velem, annak az országa láthatja kárát. – Edward kezdett megijedni a nőtől. Soha nem látta még őt ilyennek. A tekintete azt üzente, valóban képes lenne ott helyben megölni őt. – Érti? Akkor a háború tovább folytatódhat, ki tudja meddig. Márpedig Seraphim nélkül nincs esélyük, így vagy úgy, de Advorton nyerné ezt a háborút.
– Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam.
– Semmilyen háború nem folytatódik, különben én magam vetek véget neki. Elég vér folyt már. – Isabella és Edward előtt William király állt állig felfegyverkezve, szigorú arccal. Hogy szavait nyomatékossá tegye, előkapta kardját, mely nem volt más, mint…
– Hogyan került felségedhez a kard? – kérdezte Edward, bár sejtette a választ.
– Akadt egy… segítőm – mosolyodott el William.
Szép lassan eszébe jutott minden. A hetekkel korábbi események is…
– Hát itt vagy! – hallotta meg a mély, dörmögő hangot a háta mögött. A francba! Lebukott. Megfordult, s kényszeredett mosollyal nézett Williamre.
– Csak a medálomért jöttem vissza. Fogom, és már itt sem vagyok… – próbálkozott.
– Szeretnéd, mi? Hagyd csak ott szépen! – mutatott az ékszerre a király.
– Hm, melyikünket is illeti? Téged, akinek a leányom adta, vagy engem, akitől kapta? Én magam csináltattam neki a tizenhatodik születésnapjára.
– Tessék? – A fiú lassan fogta fel a király szavainak jelentését és súlyát. Lehetséges volna?
– Úgy tűnik, nem az anyai ágról örökölted az eszedet – húzta el a száját az uralkodó. – Nem jöttél még rá? Szerinted mit keres Crafthole címere a medálon, vagy észre sem vetted a vésést? Az én Aureliám bizony azonos Laura Hale-lel, az édesanyáddal.
Christian megszédült ettől az információtól. Hogy nem jött erre rá? Hiszen minden egybevág! A medál, anyja folytonos titkolózása és hazudozása, a festmény a falon… akkor ez azt jelenti, hogy…
– Ezek szerint… én lennék a crafthole-i trón örököse?
– Nyugalom, ne szívd mellre, csak az ő szemszögükből nézem a helyzetet.
– Azért megnézném a képüket, amikor megtudják – eresztett meg egy mosolyt Chris, amelyet William önkéntelenül viszonzott. A fiú tartása, jégkék szemének csillogása, és a kaján mosoly a szája szélén a lányára emlékeztette. A hasonlóság már annyira szembetűnő volt, hogy le sem lehetett volna tagadni a rokoni szálakat.
– Hadd kérdezzek valamit. Azt mondtad, a… Aurelia halott. Mi történt vele pontosan?
– Ha tudni akarja… – Chris a földre szegezte tekintetét. Egész teste megfeszült. – Hamis vádak alapján máglyahalálra ítélték, boszorkányságért. De megkapták a büntetésüket – mosolygott maga elé hamiskásan, elrévedve. A seb a tenyerén sajogni kezdett. Azóta sem mert tüzet gyújtani.
– Értem – sóhajtotta William fájdalmasan. Hát ilyen borzalmas halált halt az ő szeme fénye. Bárcsak másképp alakultak volna a dolgok! Ha Aurelia nem olyan makacs, ha időben hazatért volna, szó nélkül visszafogadta volna őt a fiával együtt! Miért gyűlölte őt annyira az ő kicsi lánya, hogy még az utolsó pillanatban sem őhozzá küldte a gyermekét? – Mindenesetre az egész helyzet nagyon zavaros – tért vissza az előző témára. – Annyi biztos, hogy itt nem maradhatsz. Túl veszélyes.
– Jó, hogy említed. Már csak a „boros incidens” miatt sem engedhetem, hogy itt maradj.
– Mi van? – szisszent fel a fiú. – Maga tesz megjegyzéseket az észbeli képességeimre, miközben nem szúrja ki a szemét, mennyire átlátszó, amit Edward művel?!
– Kimaradni nehéz lesz belőle… – vélte Christian.
– Próbálkozni azért szabad, nem igaz? – eresztett meg egy fanyar mosolyt William. – Most viszont indulnod kell, nehogy itt találjanak. Még egyszer nem biztos, hogy ki tudlak juttatni. – Williamnek magának sem volt ínyére a dolog, de nem volt más választása.
– Előbb bizonyíts! – felelte. – Bizonyítsd be, hogy alkalmas lennél a trónra. Akkor talán hajlandó leszek elismerni téged jogos örökösömnek.
– Mégis hogyan? – tárta szét a karját Chris.
– Tegyél meg nekem egy szívességet. Ha előkerül Seraphim, a fény kardja… szerezd meg, és hozd el nekem. Azzal elejét vehetem egy háborúnak és a trónviszálynak is.
– Meglátom, mit tehetek – bólintott Chris elszántan, majd búcsút intett, és az ablak felé indult, ahonnan érkezett.
– Várj! – állította meg William. – Ezt majdnem ittfelejtetted – dobta Aurelia aranymedálját unokája felé, aki meglepett arccal kapta el. – Vigyázz magadra!
Az alkalmas pillanatban Chris őrült és kockázatos tervet eszelt ki, de remélte, hogy működni fog. Álnéven és álruhában rendelt Bentől pár kardot, köztük Seraphim pontos mását. Szerencsétlen balfék nem jött rá, kivel kötött üzletet. A nagy önsajnálatában ez nem is volt meglepő.
Miután kézhez kapta, elrejtette az erdőben a hamis kardot, várva a megfelelő pillanatot.
A kard másolatát vitte magával, s azt adta át Edwardnak. A királynak szerencsére nem tűnt fel, hogy nem ragyog annyira fényesen, mint kellene, hiszen sosem látta Serpahimot teljes fényében. Közben egy levélben értesítette Williamet, hol találja meg a valódi kardot és a mellékelt információkat, amivel véget vethet a háborúnak. Bizonyíts, visszhangzott a fülében. Hát megtette. Remélte, hogy Seraphimért cserébe a crafthole-i uralkodó egy napon tényleg elismeri őt jogos és törvényes utódjának. S ha majd eljön az idő, minden őt illeti majd: a crafthole-i korona, s vele Seraphim is, amellyel könnyedén felveheti a harcot a trónra pályázó főurak ellen. Nem lesz senki, aki megállíthatná.
– Mindent tudok, Edward. A terveiről, a piszkos módszereiről. Megkaptam a szövetségesei és a Vörös Kardosok pontos listáját a terveikkel, valamint az ön írásos utasításaival együtt. Ezek után erősen ajánlom, hogy húzza meg magát, és tegye, amit mondok. A harcnak pedig itt és most legyen vége – ismételte meg korábbi kérését William. – Seraphim és a seregem bármikor beavatkozik, ha szükséges. Gondolják át, és ha hajlandók együttműködni velem és Seraphimmal, akkor várom önöket egy béketárgyalásra Crafthole-ba.
– Legyen. – Edward kelletlen grimaszt vágott. – Ha Isabella hajlandó békét kötni, akkor én is hajlok rá. Semmi szükség a további felesleges vérontásra. Mit szól hozzá, Isabella?
– Hogy mit szólok? – A királynő hangja színtelen volt, szeméből azonban a legmélyebb megvetés és gyűlölet sugárzott. Egészen közel hajolt a férfihoz. – Ezt gondolom önről és a módszereiről, kedves Edward. – Véleménye összefoglalásként egy nem éppen királynőhöz méltó gesztussal szembeköpte a férfit.
Noha végül is nem kerültek ki vesztesként a csatából, Isabella mégis legyőzve érezte magát. Szíve fájdalmasan kalapált mellkasában, folyamatosan emlékeztetve őt veszteségére. Nem volt azonban sok ideje sokat töprengenie fájdalmán. Nem omolhatott össze végleg, tartania kellett magát, hiszen a népnek szüksége volt a királynőjére. Sok volt a teendő: gondoskodnia kellett a sebesültek ellátásáról, valamint az elesettek méltó temetéséről. Sokan vesztek oda értelmetlenül, túlságosan sokan. Apák, fivérek, fiúk, férjek, szeretők…
Úgy érezte magát, mint egy üres kagylóhéj a partra sodorva. Lakója nem volt már, a vízben lett volna a helye, mélyen eltemetve a tenger fenekén, mégis partra vetve árválkodott üresen és magányosan, sorsára várva.
S ha mégsem? Nem merte kinyitni a szemét. Kezével már nem érezte a másik kéz melegét. Talán elengedte? Kétségbeesetten tapogatózott Ericet keresve, de csak a gazdátlan takarót markolta maga mellett. Nem! Csalódottan nyitotta ki végül a szemét, és szívébe markolt a mellette heverő üresség.
Ez a nap sem volt jobb vagy könnyebb. Isabella kétségbeesetten próbálta lekötni magát a sebesültek ápolásával és az államügyek intézésével, egy perc pihenőt sem engedélyezve magának. Igyekezett megkeményíteni magát, és nem kimutatni a fájdalmát. Remélte, hogy akkor idővel talán érezni sem fogja.
Mintha megérezte volna a királynő hangulatát, az eső is eleredt, fájdalmát azonban nem tudta elmosni. Isabella teljesen elázott és átfázott, a hideg a csontjáig hatolt, de ő észre sem vette. Nem fordult vissza, rendületlenül haladt tovább a célja felé. Mikor elérte, a sírkövön lévő feliratot olvasva nem bírta tovább.
Semmi másra nem vágyott, mint hogy megpihenhessen Eric mellett a puha föld mélyén, a virágtenger alatt. Csakhogy… az a hely már foglalt volt. Ekkor tudatosult benne a keserű valóság: minden hiába, szerelme a síron túl is máshoz, a feleségéhez tartozik. Ők ketten Odaát sem lehetnek soha egymáséi. Erre a gondolatra ismét vigasztalhatatlanul zokogni kezdett, míg könnyei el nem fogytak. Nem is tudta, meddig maradt így, térdre borulva és görcsösen zokogva a sír fölött. Talán percekig, netán órákig?
Nehéz szívvel elfordult Eric sírjától, és visszaindult a palotába. Fura erő, bizonyosság járta át: megteszi, amit meg kell tennie, bármibe kerül is.
Miután végzett, tekercsbe hajtotta az írást, és nehéz szívvel fésülködőasztalára helyezte. Tekintete naplójára siklott. Talán segít, ha kiírja magából a fájdalmát.
Amint végzett az írással, mintegy végszóra, kinyílt az ajtó.
– Isa! – rontott be Rosaline kopogás nélkül. Smaragdzöld szemével kétségbeesetten pislogott nővérére.
– Annyira örülök, hogy nem esett bajod! – sietett oda a hercegnő Isabellához őszinte aggodalommal. – Mondd, neked teljesen elment az eszed?! Annyira vártalak Lochrose-ban, hogy utánam gyere a háború elől. Anyámat is egyre csak vártam, de nem jött el… erre azt kell megtudnom, hogy te részt vettél a csatában? Hogy jutott eszedbe ilyen őrültség?
– És arra egy percig sem gondoltál, hogy mi lesz velem, ha veled történik valami?! – kérte számon a hercegnő.
Na igen, ez Rosaline, állapította meg Isabella. Csak magára gondol.
A királynő elfordította a fejét.
– Mondd, Isa, mi lesz ezután? Mi lesz az országgal?
– Jó kérdés – mosolyodott el Isabella fanyarul. – Bár sikerült Edwardot térdre kényszeríteni, és letette a fegyvert, Seraphim William királyhoz került.
– Attól, hogy nem feltételezik rólam, még figyelemmel kísérem az ország ügyeit, sőt, képzeld, gondolkodni is tudok – húzta fel az orrát sértetten Rosaline. Kezdte unni, hogy mindenki csak az üresfejű, önző, elkényeztetett hercegnőt látja benne. – Szóval, mit akarsz tenni?
– Tessék?! Isa, ezt ugye nem gondolod komolyan? – hüledezett Rosaline.
– Nem érdekel! Isa, erre nincs magyarázat! Ezt nem teheted! Gyáva vagy! Ez… mit szólna ehhez apánk? Hát ezért küzdöttünk? Ezért kellett annyi embernek meghalnia? Ezért adta az életét Sir Eric? – fakadt ki, azonnal megbánva utolsó mondatát.
Rosaline dermedten nézte őt. Ki ez az ismeretlen jégkirálynő, aki előtte áll? Ez nem az ő szeretett nővére, ez egy idegen, rideg kőszobor…
Rosaline elkerekedett szemmel olvasta a sorokat.
– Ne félj, Rosaline. Ha ezt végigcsináljuk, minden rendben lesz – lágyult el Isabella hangja. Egy pillanatra felengedett a jégszobor.
– Becsszó? – A hercegnő nem volt nyugodt. – Tudd meg, hogy ha bármi történik veled, én kitekerem a nyakad!
– Észben tartom.
– Anyáról semmi hír? – görbült le Rosaline ajka. – Bárcsak itt lenne! Elkelne most a segítsége. Talán tudna más megoldást.
A jól ismert, titkos folyosókon keresztül könnyedén, észrevétlenül jutott el a királynő szobájáig, innen akart továbbosonni a folyosó felé, amely a régi szobájába vezet. A csatatérről is észrevétlenül eliszkolt, mielőtt bárki felelősségre vonhatta volna, ez sem volt nehezebb feladat.
Ahogy tekintete a királynő naplójára siklott, amelyet Isabella óvatlanul ottfelejtett, nem bírt ellenállni, megtorpant. Ördögi mosolyra húzta a száját. Biztos volt benne, hogy érdekes dolgokra bukkan majd benne…
A kötelező udvariassági körök után Isabella Edwardhoz fordult.
– Igazán kíváncsivá tett.
– Áll még a korábbi ajánlata? – kérdezte Isabella. Nagyot nyelt.
– Melyikre gondol? Csak nem… – vonta fel a szemöldökét Edward. Erre a fordulatra nem számított.
Ezeket is érdemes megnézni

Ezüst krónikák – 14. A merénylet
2018. január 13.
Ezüst krónikák – 12. Bajba jutott hölgyek
2018. január 13.