Ezüst krónikák – 22. Hadüzenet

– Megtalálták végre?! Hála az égnek! Hol van most, mi van vele?
– Eric, én… annyira sajnálom. – Ben alig találta a szavakat. – Az a helyzet, hogy Marion… meghalt.

Eric megdermedt.
– Tessék? Kérlek, mondd, hogy ez nem igaz!
Ben fájdalmas tekintettel nézett rá.
– Nem! – rázta a fejét Eric. – Az nem lehet, hiszen ő… hiszen ő a közös gyermekünket várta! Nem halhatott meg! Képtelenség!

– Bárcsak így lenne – sóhajtotta Ben. – Két kislány találta meg… a holttestet az erdőben, egy tisztáson, játék közben. Sírva, sikítozva szaladtak haza. A leírás, amit adtak róla, ráillik Marionra.
– Azonnal oda kell mennem! Látnom kell! Hol van pontosan?
– Gyere velem – sóhajtott Ben.
Eric hevesen dobogó szívvel indult utána. Képtelen volt elhinni. Miért pont Marionnal történt ez? Éppen Marionnal, aki a légynek sem tudott volna ártani? Némán lehunyta a szemét. Ő tehet róla! Hányszor könyörgött a felesége, hogy költözzenek el? Hányszor panaszkodott, hogy nem érzi itt jól magát? Hányszor kérte, hogy töltsön vele több időt? Miért is nem hallgatott rá? Ha nem lett volna ennyire makacs, ha nem ragaszkodik ennyire az udvarhoz, a királyhoz… a királynőhöz…
S miért éppen most történt mindez? Miért pont akkor, amikor úgy tűnt, végre minden rendbe jön? Amikor új életet kezdhettek volna, amikor már a várva-várt gyermek is megfogant…  Pedig még fel sem fogta igazán, hogy megtörtént a csoda, és igazi család lesznek. Nem is tudtak neki együtt örülni!

Végül elérték azt a helyet, amelyről a kislányok beszámolója szólt. Eric odatérdelt a bokorhoz, amely alatt a holttestet hagyták. Szíve kihagyott egy ütemet, mikor az élettelen testben felismerte feleségét.
– Ne! Marion… kérlek, bocsáss meg – szorította meg a kezét. Ahogy végigsiklott rajta a tekintete, azt is megláta, hogy a nő torkát vágták el. Aljas gyilkosok! Ekkor még valamit észrevett. Marion mellett egy kard hevert, melynek pengéjét teljesen beborította az alvadt vér. A Vörös Kardosok hagytak maguk után ilyen jeleket fosztogatásaik után!
Eric vérében éketlen düh kezdett forrni. Az átkozott Vörös Kardosok már itt garázdálkodnak a palota környékén, és könyörtelen, barbár módon lemészárolják a szeretteit? Nem, ezt nem hagyja annyiban! A felelősök fizetni fognak ezért. Ha kell, a saját kezével fog végezni velük. De előbb még el kell temetnie feleségét és a közös jövőjüket.

Csendes, rövid temetést tartott, a főpapot leszámítva Ben és Lys vettek részt rajta. Mindannyian megrendülten, szomorúan vettek végső búcsút Mariontól. Eric gépies mozdulatokkal ásta meg, majd temette be a sírt, Peter szavait, ahogy felolvasott a Szent Könyvből, meg sem hallotta. Miután végzett, némán elmormolt egy imát felette.

Fájdalmát egyetlen módon látta enyhíthetőnek: italba fojtva. Így hát a következő útja a kocsmába vezetett. Nem számolta, hányadik kupát hajtja fel, mégsem érezte eléggé a hatását. Agya folyamatosan azon járt, mi lett volna, ha… Marion túléli. Ha megszületik a baba. Vajon fiú lett volna, vagy kislány? Melyikükre hasonlított volna? Boldog élete lett volna?
Nem bírta tovább. Lecsapta a kupát az asztalra, mellé a fizetséget, majd az italtól felbátorodva a palota felé vette az irányt. Bejelentés nélkül lépett be a trónterembe.

– Sir Eric? Mi történt? – Isabella aggódva nézett az igencsak feldúlt lovagra. Még sohasem látta őt ilyen állapotban: a férfi egész testében remegett, tekintetében volt valami furcsa, ijesztő fény. A királynő a trónszékről is érezte a férfi leheletéből áradó enyhe alkoholszagot.

– Felség! – szólt nem csekély indulattal a hangjában Eric, ahogy a trón elé térdelt. – A Vörös Kardosok ismét lecsaptak. Ezúttal itt, az erdőben.
– Az nem lehet! – Isabella a szája elé kapta a kezét.
Eric elővette a Marion holtteste mellett talált kardot, és látványosan a földre hajította.
– Ezzel végeztek a feleségemmel. Elvágták a torkát, majd a vérrel beborították az egész pengét. – A lovag hangja teljesen színtelenné vált, szeme azonban villámokat szórt.
– Hogyan? – Isabella ennyi bírt kinyögni. Nem tudta felfogni a hallottakat. Vörös Kardosok itt, az erdőben? És… Marion halott? Ez… képtelenség! A hír teljesen ledöbbentette.

– Mondja, felség, megvárjuk, amíg itt a palotában rontanak ránk, vagy teszünk végre valamit? Hány áldozat kell még? Eddig én is a béke oldalán álltam, de ez már sok! Mi kell még ahhoz, hogy végre megmondjuk a felelősöknek, elég volt? Miért is félünk ennyire egy háborútól? Ha felségednek nincs hozzá bátorsága, leszámolok az ellenséggel én magam!

– Sir Eric! Elég! – intette le a királynő emelt hangon. Bármennyire szerette volna vigasztalóan átölelni őt, nem tehette. Ahogyan uralkodóként ezt a hangnemet sem fogadhatta el. Lassan felkelt, és közelebb lépett a férfihoz.
– Nézze, borzasztóan sajnálom, ami a feleségével és a születendő gyermekükkel történt – mondta megenyhülve, őszinte részvéttel a hangjában. – Elképzelni se tudom, min megy most keresztül. Mégis arra kérem, gondolja meg, kivel beszél és mit mond.

– Vincentnek és Jennának volt igaza.  Ha ott és akkor felkészülünk, és az első rablótámadás után hadat üzenünk Edwardnak, most nem itt tartanánk!
– Engem okol? – hüledezett Isabella. – Engem? Belátom, szörnyű, ami történt, de erre egyszerűen nem lehetett felkészülni. Senki nem hitte, hogy a fosztogatók észrevétlenül idáig merészkednek. Az viszont nem hozza vissza a feleségét, ha engem hibáztat. Arról, ami történt, egyedül a Vörös Kardosok és a vezetőjük tehet, senki más.
Szavai hatására Eric arca teljesen megváltozott. A düh helyét bűntudat és mélységes szomorúság vette át.

– Teljesen igaza van, felség – mondta lassan. – Kérem, bocsásson meg a tiszteletlenségemért.
Valójában nem teljesen értett egyet a királynővel. Az egyedüli felelős ő maga volt, csakis magát okolhatta. Jobban kellett volan vigyáznia Marionra, nem pedig vadászatra mennie, amikor mellette lett volna a helye.
A királynő egy könnycseppet látott megcsillanni a lovag szeme sarkában. Eric olyan elesettnek tűnt, hogy Isabella szíve majd’ megszakadt érte. Azt kívánta, bárcsak inkább ővele végeztek volna a Vörös Kardosok Marion helyett. Akkor nem kellene látnia ez a fájdalmat a férfi szemében.
– Megbocsátok – bólintott. Eric meghajolt, és lassú, bizonytalan léptekkel távozott. Isabella szomorúan nézett utána.

Kisvártatva társasága akadt.
– Felség… – Lawrence óvatosan odalépett hozzá. – Az a helyzet, hogy…

– Üdvözölöm, Isabella. – Edward gőgös tartással lépett közelebb hozzá. – Engedje meg, hogy gratuláljak. Nem tudom, hogyan csinálta, de elismerésem. Úgy hallom, William király hajlandó szemet hunyni az aljas merényletkísérlet ellen, amelyet az ön szolgája próbált elkövetni ellene, nyilvánvalóan az ön utasítására. Kíváncsi lennék, mivel győzte meg.
– Csak erről akartam szólni – szólt halkan a tanácsadó, majd arrébb lépett.
– Köszönöm, Lawrence. Legyen üdvözölve, Edward. Kérem, jöjjön velem. Ezt inkább négyszemközt beszélném meg önnel.
Amikor a társalgóban végre maguk között lehettek, Isabella a férfi szemébe nézett.

–  Nagyon örülök hogy eljött. – Fagyosan rámosolygott a királyra. – Ugyanis közölnék önnel valamit. A maga emberei, tudja, a Vörös Kardosok, immár itt, a palotám melletti erdőben garázdálkodnak, és kegyetlenül meggyilkoltak egy védtelen, ártatlan nőt. Eddig türelmes voltam, de ezzel végképp betelt a pohár!
– Ezt ismételje meg, azt hiszem, nem hallottam jól.
A nő bátran nézett az acélszürke szempárba.

– Azt mondtam, betelt a pohár! Tudok mindent. Rám küld egy bérgyilkost, megfertőzi a kutunk vizét, a rablóbandái pedig a városainkban, falvainkban és erdeinkben garázdálkodnak kedvükre! Mindezek után képes volt kellemetlen helyzetbe hozni és rossz színben feltüntetni engem és a húgomat Crafthole-ban! S ezek után idetolja a képét, hogy sértegessen?!
– Ezek nagyon súlyos vádak ám, Isabella. Mivel tudja alátámasztani őket légből kapott pletykákon kívül?
– Ó, tudok én mindent, amit tudnom kell. Túl messzire ment, ezt most már tényleg nem ússza meg. Ez háborút jelent!

– Háborút? Ó, Isabella! – Edward gúnyosan ciccegett. – Fogalma sincs róla, milyen a háború! Hogy is lehetne, amikor egész Meraniának fogalma sincs már száz éve! Egészen biztos benne, hogy háborúsdit akar játszani? Alaposan átbeszélte ezt a tanácsadóival?
– Ne játssza meg magát! Végig ez volt a célja, nem igaz? – kérdezte megvetően Isabella. Rendkívül bosszantotta az az idegesítő, magabiztos félmosoly a férfi szája szélén.
– Ha ez volt, akkor sikerült elérnem.
– Márpedig ezúttal nem úgy lesz, ahogy ön elképzeli! – nézett a szemébe dacosan a nő.

– Valóban? – Edward egy váratlan mozdulattal magához ragadta, a falhoz préselte, és mielőtt a meglepett királynőben tudatosult volna, mi történik, megcsókolta őt. Olyan kérlelhetetlen erővel és szenvedéllyel, hogy Isabella tiltakozni is elfelejtett. Ajka engedelmesen szétnyílt, s ösztönösen visszacsókolt. Testéből lassan elszállt az erő, elgyengülve dőlt a falnak, megadva magát.
Az ajtó ekkor halkan megnyikordult. Alig lehetett észrevenni, mégis elég volt ahhoz, hogy visszarántsa a nőt a valóságba. Isabella szeme felpattant, egy pillanat alatt feleszmélt. Visszanyert erejét felhasználva eltaszította magától a férfit.

​– Mégis mit képzel magáról?! – Hangjában düh és hitetlenkedés keveredett. Maga sem tudta, Edward szemtelensége zavarja-e jobban, vagy az, hogy hagyta magát.
A férfi diadalmasan mosolygott rá.
– Jaj, Isabella, nem kell a színjáték! Nem éreztem túl komoly ellenállást. Sőt, úgy tűnt, nagyon is élvezi…

Isabella képtelen volt türtőztetni magát, s hatalmas pofont kevert le a férfinak. Edwardot váratlanul érte a reakció, és meglepetten pislogott a nőre.
– Most pedig tűnjön el innen, amíg még megteheti az ajtón keresztül, mert esküszöm, ha egy perc múlva még itt találom, itt defenesztráció lesz!  – figyelmeztette Isabella, jelentőségteljes pillantást vetve a magas, íves ablakra. – A hadüzenet pedig hivatalos, teljesen komolyan gondoltam.

– Hát jó, ha így akarja, akkor legyen így. – Edward gunyoros modora hirtelen köddé vált, vonásai megkeményedtek, hangja jéghideg lett. – Én figyelmeztettem. Nagyon súlyos árat fog fizetni ezért. – Gyors biccentéssel távozott, ahogy becsapta az ajtót maga után, Isabella önkéntelenül összerezzent.

Mit műveltem? kérdezte magától, s remegve ült le az egyik székre. Teljesen összezavarodott. Sok volt ez egyszerre. Kiderült, hogy a Vörös Kardosok a közelben tartózkodnak, Marion Seville-t megölték, Eric teljesen kifordult magából, erre feltűnik ez a szörnyeteg Edward… és megcsókolja! Hogy engedhette ezt? És ami még rosszabb… kénytelen volt elismerni, hogy nem is volt annyira kellemetlen. Bármennyire gyűlölte is a királyt, az valamiért mégis hatással volt rá.
Ráadásul… háború lesz!

Edward felettébb idegesen lépett ki a folyosóra. Még ajkán érezte Isabella csókját, arca még égett a pofontól. Képtelen volt felfogni, miért ilyen makacs ez a nő, és miért nem képes megtörni az ellenállását. Sebaj, ami késik, nem múlik. Úgy érezte, jó úton jár efelé.
Annyira belemélyedt gondolataiba, hogy észre sem vette a mögé lépő alakot.
– Hagyja őt békén!
Edward rögtön felismerte a hangot, és gúnyos mosollyal a tulajdonosához fordult. Eric csípőre tett kézzel, mereven bámulta őt.
– Hogy mondta? – vetette oda foghegyről az uralkodó.

– Hagyja békén a királynőt – ismételte Eric, s tett felé egy lépést. – Nem látja, hogy nem kíváncsi magára?
– Nem tetszik ez a hangnem – felelte Edward végtelenül leereszkedően. – Elfelejti, hogy kivel beszél. Megtanulhatná, hol van a helye.
– Pontosan tudom. Az én helyem a királynő mellett van, és megvédem őt bárkitől, aki ártani akar neki, akár az életem árán is – nyomatékosította Eric.

– Fenyegetni akar? Ó, te jó ég, hiszen maga bűzlik az alkoholtól – fintorgott Edward.
– Valóban? Na és tudja-e, miért? – Eric nem bírta tovább türtőztetni magát. – A maga Vörs Kardosai nemrég kegyetlenül, barbár módon végeztek a feleségemmel, aki a gyermekünket várta! – nézett gyűlölködve a király szemébe. – Ezek a maga mocskos módszerei! Ártatlan embereket feláldozni az alávaló céljai eléréshez, igaz? Van-e fogalma róla, hány élet szárad már a romlott lelkén, vagy már nem is számolja? Tud-e nyugodtan aludni éjszakánként, képes-e undor nélkül a tükörbe nézni?

– Bocsánat, hogy félbeszakítom a kis monológját, de semmi közöm a Vörös Kardosokhoz – közölte Edward szenvtelenül. – Részvétem a felesége miatt, de tudja, elég felelőtlen, sőt, kifejezetten veszélyes dolog  vádaskodni, különösen mindenféle bizonyíték híján. A királynője is megtette. Neki még elnézem, maga viszont ne feledje, kivel áll szemben! Nem túl bölcs ötlet ujjat húzni a leendő uralkodójával, aki hamarosan a drága királynője férje lesz.
– Arról ne is álmodjon! – mordult rá Eric. – A királynő soha nem fog hozzámenni önhöz!

– Úgy gondolja? Hm, a mostani megbeszélés után nem lennék ebben annyira biztos. Ha tudná, milyen puha ajka van… ja, persze, honnan is tudná? – vont vállat egy rosszindulatú mosoly kíséretében.

Önelégülten ment volna tovább, ám nem számolt Eric öklével, mely teljes erőből vágódott az arcába. Edward hátratántorodott az ütéstől. Vetett egy meglepett pillantást a lovagra, de egy szempillantás alatt viszonozta is az ütést.
Ericet váratlanul érte az ellentámadás, így nem tudta kivédeni, és megbotlott, ám esés közben megragadta ellenfele ruháját, és magával rántotta a földre.
Itt folytatták tovább.

– Mi folyik itt? Jóságos Őrző, hagyják abba, de most azonnal! – A zajra Isabella is kilépett a szobából. Döbbenten vette észre a verekedőket, s szája elé kapta a kezét. – Teljesen elment az eszük? Fejezzék már be!
A két férfi végül engedelmeskedett, majd zihálva, egymást gyűlölködő pillantásokkal méregetve tápászkodtak fel.

– Ezt nem felejtem el – ígérte Edward. – Isabella, örülnék, ha az alattvalóit több tiszteletre tanítaná a külföldi uralkodókkal szemben. Viszontlátásra. – A tátott szájjal álló királynő válaszát meg sem várva elviharzott.

– Sir Eric, megmondaná, mi volt ez az egész? – fordult a lovaghoz Isabella. – Mégis mit műveltek itt?
– Tett néhány kellemetlen megjegyzést. Nem tűrhettem.
– Na de összeverekedni a palota folyosóján?! Nem ismerek önre!
– Részben önt védtem, bár lehet, hogy felesleges volt. Innen kintről nézve, valamint Edward elmondása alapján is nagyszerűen sikerült a megbeszélés. Hogy én milyen ostoba voltam!

– Tessék? Lehet, hogy az volt, ugyanis egy szót sem értek. Mégis, mire céloz? Épp most üzentem hadat Edwardnak és Advortonnak! – tárta szét a karját Isabella értetlenül.
– Szóval ennek ez a módja? Előbb csókcsata, aztán háború? – vágott vissza megvetően Eric. – Igen, mindent láttam – válaszolta meg az Isabella elsápadó arcára kiülő néma kérdést. A királynő majdnem lekevert egy pofont a gúnyos megjegyzésért, ám a lovag szavai és a szégyenérzet megbénították.

– Először is, ön hallgatózott, és leskelődött utánam? Hogy merészelte? S ezek után még ön kér rajtam számon bármit is?! Honnan veszi ehhez a bátorságot? – váltott támadásba legjobb védekezésként. – Nem tartozom önnek elszámolással a döntéseimért és a cselekedeteimért, ezt ne feledje.

– Hogyan is felejthetném el? – Eric végtelenül csalódott és dühös volt. Isabella még sohasem látta őt ilyennek. – Csakis azért jöttem vissza, hogy újból elnézést kérjek a korábbi viselkedésemért a trónteremben, de ezek szerint kár volt. Valószínűleg olyat láttam, amit nem kellett volna. De természetesen nem kérhetek számon semmit, nekem nincsenek érzéseim, én csak egy… nem számít. Tegye azt, amit jónak lát, felség.
– Úgy teszek, efelől nyugodt lehet. Most pedig nyomatékoson megkérem, hogy távozzon, és egy jó ideig ne kerüljön a szemem elé. Legalább addig ne, amíg ki nem józanodik.
– Ahogy óhajtja. Nem is zavarom tovább. Ég önnel. – Eric teljesen feldúltan megfordult, és otthagyta a királynőt.

Isabella nem akarta így elengedni, szólni akart neki, hogy megállítsa, de nem jött ki hang a torkán. Csak a szíve kiáltott utána kétségbeesetten, amit Eric nem hallhatott. Isabella térdéből kiment minden erő, félő volt, hogy összecsuklik alatta. Szeméből némán kicsordult egy könnycsepp, és lassan végigfolyt orcáján.

Lassan esteledett, s Eric ismét a kocsmában találta magát. Már nem is tudta, hányadik pohár italnál tart. Mikor azonban következőért nyúlt, barátja elvette előle.
– Ennyi pont elég lesz – figyelmeztette Ben. – Így is részeg vagy.

– Nem. Még nem. Majd akkor, ha már nem érzek semmit…
Ben őszinte aggodalommal nézett rá.
– Szerinted az segít? – kérdezte. – Ha most elmúlik a fájdalom, holnap úgyis érezni fogod. Akkor is inni fogsz? És azután is?

– Bánom is én! – tiltakozott Eric. Ismét a pohár felé nyúlt, de Ben gyorsabb volt.
– Emlékszel még rá, ki gondolta azt, hogy az ital megold mindent? Na?
– Hát ez remek! Emlékeztess csak az apámra! – csapott az asztalra a lovag. – A feleségemet, és még sokakat lemészároltak Edward Vörös Kardos fosztogatói, mégsem tesz senki semmit! Erre jössz te, és az apámhoz hasonlítgatsz?!

– Eric, az Őrző szerelmére, nézz már magadra! Ez nem te vagy!

– Hogyan? Edward emebrei tették? – hüledezett Lys, aki éppen akkor ért oda hozzájuk. A frissen kinevezett udvari zenész a kocsmában akart fellépni aznap este, de érezte, képtelen volna zenélni. Neki Eric nem említette a Vörös Kardosokat, így a hír szíven ütötte. – Ez már több a soknál! Hát már soha, sehol nem lesz nyugtunk ettől a szörnyetegtől?! – fakadt ki. – Elvette az otthonomat, a mesteremet, akire apámként tekinthettem, most pedig azt a kedves barátnőmet, aki megmentette az életemet? Mit akar még? Az egész nyomorult világ sem elég neki?
Gyorsan kikapta a poharat férje kezéből.

– Azt hiszem, erre most nekem is szükségem lesz – szólt, és felhajtotta az egészet. – Bocsánat. Most egy kicsit… egyedül szeretnék lenni. – Válaszra sem várva elrohant a kocsmából. Fontos lépésre szánta el magát.

– Pihenned kéne – javasolta Ben Ericnek. – Egy kiadós alvás jót fog tenni. Gyere, hazakísérlek. Nem, nincs vita! – szólt szigorúan, látva Eric sóvárgó pillantását a kancsó felé.

Petert szobája magányában imádkozott, gondolatai azonban az Őrzőről minduntalan Marion felé terelődtek. Mélyen lesújtotta és megrázta, ami a nővel történt.
Kopogtatásra figyelt fel. Kissé bosszúsan kelt fel ment ajtót nyitni. Ki zavarja őt ilyenkor? Amikor elfordította a kilincset kiment az arcából minden szín: maga a pádre őszentsége állt előtte.