Ezüst krónikák – 21. Méltó jutalom

A lovag érzékelte a veszélyt. Homlokán legördült egy verejtékcsepp. A szörny támadásba lendült, ám zsákmánya utolsó erejével átlendítette magát a peremen, s a biztonságot jelentő földre vetette magát. A szörny foga éppen csak súrolta a bokáját.

Eric a kimerültségtől és az ijedtségtől vadul zihálva, egész testében remegve nyúlt végig a földön.  Bal kezében egy díszes markolatot szorongatott, mintha elvesztett becsületének egy darabkáját szerezte volna vissza.
– Lys, elment az eszed? Meg is halhatott volna! – szidta feleségét a holtsápadt Ben.

– Annyira sajnálom – tördelte a kezét Lys. – Én nem akartam! Kérlek… Eric, mondd, nem esett bajod? Jaj! Hogy lehettem ilyen ügyetlen?

Eric szigorúan nézett rá, majd szélesen elmosolyodott.
– Soha nem voltam még ennyire jól – szólt végül. – Azért legközelebb légy óvatosabb. Kérlek. Ben nincs rád túl jó hatással.
– Ígérem – sütötte le a szemét Lys. – De emberek… – vigyorodott el. – Megvan! Megcsináltad, Eric!
–  Megcsináltuk – javította ki a lovag. Megbabonázva nézte a kard markolatát, győzelmük kulcsát.
– Egy feladat van hátra – szólt vidáman. – Ez ügyes kovácsnak össze kell kovácsolnia a kardot.
Két szempár szegeződött Benre.

– Miért néztek így? Hogy… micsoda… – hebegte, amikor megértette. – Ugye nem azt akarjátok… hogy énkovácsoljam össze?
A tekintetekből és a mosolyokból a válasz sejthető volt.

– Én? Nem, nem, az ki van zárva! Én nem tudom megcsinálni! Felejtsétek el!
– Dehogynem tudod! – biztatta Lys.
– Itt egy igazi mesterre van szükség, aki érti a szakmáját. Én csak… tönkretenném. Akkor pedig minden elveszett.  – Nem igaz! Ben, egyrészt szorít az idő. Másrészt senki másnak nem adnám a kezébe Seraphim darabjait rajtad kívül. Meg tudod csinálni, hidd el!
– De ha mégsem? Mi lesz, ha teljesen tönkreteszem, és emiatt bukik el Merania? Én nem vállalhatok ekkora kockázatot és felelősséget! Sajnálom.

​– Egy ilyen erejű kardot nehéz elrontani. Szerintem az még neked se menne – győzködte Eric.
– Most biztatsz vagy piszkálsz?
– Ben, én is, és a feleséged is bízunk benned. Te miért nem bízol saját magadban?
– Hogy miért nem? Láttátok már, milyen munkadarabok kerültek ki a kezem alól?! A katasztrófa azokra enyhe kifejezés.
– Meg kell próbálnod – erősködött Lys. – Legalább az én kedvemért. Na? – Ellenállhatatlanul aranyosan oldalra billentette fejét, olyan mosolyt küldve férje felé, aminek nem lehetett nemet mondani.

​– Tudjátok mit? Legyen, ha ennyire ragaszkodtok hozzá. De ne mondjátok, hogy nem szóltam előre!

​A két alak nem késlekedett, s kivont karddal siettek a betolakodóhoz.
– Megvesztetek, ti idióták? – prüszkölt Christian. – Veletek vagyok! Én vagyok Edward hírvivője, tudjátok!
– Nem vártunk semmiféle hírvivőt – vicsorgott az egyik.

– Nem mondjátok, hogy nem kaptátok meg a levelet? – képedt el Chris. – A fenébe, biztosan elkapták a postagalambot. Nyomorult meraniaiak…
– Honnan tudjuk, hogy igazat beszélsz?

– Honnan tudtam volna különben, hol keresselek titeket, és kinek dolgoztok? – forgatta a szemét a szőke fiú. – Őfelsége azt üzeni, változott a terv. Haladéktalanul vissza kell térnünk Advortonba. A többit majd ott elmondja. Annyira fontos ügy, hogy nekem sem mondott ennél többet.

– Na és az erősítés? – érdeklődött a legnagyobb darab fickó. – Az is csatlakozik hozzánk, vagy már úton van vissza?
– Nem tudok semmiféle erősítésről. – Christian arca rezzenéstelen maradt.
– Tényleg a mi emberünk – döntött az egyik.
– Én akkor sem bízom benne – tiltakozott a másik. – Miért lesből jött? Nem tetszik ez nekem. Szerintem végezzük ki, ha pedig kérdezi a király, mondjuk azt, hogy nem tudtunk semmiről.
– Én nem tenném – fenyegette őket Christian. – Ha Edward erre rájön, nektek nem lesz kegyelem!

– Akkor megmondom, mi lesz. Kötözzétek meg, és megyünk Advortonba. Az uralkodó majd dönt a sorsáról!
Társai kénytelen-kelletlen belementek, Chris pedig halkan sóhajtott. Hála többéves kártyaasztalnál töltött tapasztalatának, ezt megúszta. Most. Egyelőre.

Ben képtelen volt elaludni. Valami titokzatos, belső késztetéstől vezérelve leosont a műhelybe, hogy összekovácsolja a kardot. Nem várhatott reggelig. Mintha egyenesen a kard hívta volna őt.
A fiú elmormolt magában egy imát, majd lesújtott az izzó fémre. Jaj, csak sikerüljön!

Lassan, aprólékosan haladt a munkával. Eddig minden simán ment, de többször is meg kellett állnia, annyira remegett a keze az idegességről. Ha ezt elrontja, akkor minden elveszett. Felsóhajtott. Ahogy megemelte a kalapácsot, hirtelen fura nyugalom szállta meg. „Nem lesz semmi baj” – súgta egy női hang.
Ben összerezzent, s nyugalma szertefoszlott. Gyanakodva nézett körbe. Ki volt ez? Csak képzelődött volna? Vagy Lys volt az? Nem, hiszen a lány most alszik, és a hang nem is hasonlított az övére.

Vállat vont, és folytatta a munkát. Karjában fura, megmagyarázhatatlan erőt érzett. Megpróbálta elhessegetni zavaró gondolatait, s hagyta, hogy a titokzatos erő vezesse tovább a karját. Nem is érzékelte, meddig dolgozott a művén, mígnem egyszer csak ránézett a még izzó pengére.

Kész, csodálkozott Ben. Elkészült, és csodásabb, mint újkorában! – Belemártotta a hűtővízbe, kivette onnan, s áhítattal szemlélte művét.
Stabil, éles, könnyű. Hibátlan. Bent furcsa magabiztosság járta át. Régi hibái és ügyetlenkedései semmiségnek tűntek egy ilyen tökéletes mestermunka után. Ezek után már bármire képes lesz! Ahogy a hajnal első sugarai megvillantak a kardon, büszke fénye mintha készítője érzéseit tükrözte volna.

Ben saját szemének csillogását látta meg a tükörsima pengén. Seraphim, a fény kardja elkészült, várva, hogy új gazdáját szolgálja és vezesse győzelemre.
Rohanni akart volna szétkürtölni a hírt, Lysnek, Ericnek, a királynőnek… de nem hajnali négykor! Ben ekkor érezte meg az elmúlt órák súlyát, és hogy majdnem összeesett az álmosságtól. Odabotorkált az ágyhoz, és úgy, ahogy volt, szinte beleájult a puha takarók és párnák közé.

Reggel, amikor megtudta a jó hírt, Eric azonnal megüzente a királynőnek, hogy ha lehet, fogadja őket minél előbb. Isabella eleget tett a kérésnek, így a késő délelőtti órákra kaptak is időpontot kihallgatásra. Lys kicsit rosszul érezte magát, így ő sajnos nem tartott velük.

– Biztos, hogy ez jó ötlet? – feszengett Ben. Korábbi magabiztossága semmivé foszlott. Gyomra remegett az idegességtől, hogy őfelsége elé kell járulnia. – Menj csak egyedül! Nagyon nem jó ötlet ez az egész, csak megint nevetségessé teszem magam.

– Ben – szólt rá nyugodt hangon Eric. – Ez a te érdemed is. Igaz, hogy a kard darabjait én találtam meg, de ha te nem vagy, nem lenne most belőle használható fegyver. Megérdemled, hogy a királynőtől személyesen kapd meg a méltó jutalmad.
Ben idegesen az ajkába harapott.
– Amikor bejelentenek, odalépsz, fél térdre emelkedsz, és ha a királynő int, felkelhetsz – magyarázta később a lovag barátjának. – Nincs mitől tartanod, Isabella jóságos és kedves királynő.
Mikor elhangzott a neve, Ben úgy érezte, térde kocsonyává válik. Eric bátorításként enyhe lökést mért barátja vállára, aki kicsit esetlenül elindult a trónszék felé. A cél előtt összeakadt a lába, így útja majdnem egy kevésbé méltóságteljes orra bukással ért véget.

​Az utolsó pillanatban visszanyerte egyensúlyát, és az esés során a térdén landolt. Néhányan a teremben hangosan felnevettek. Isabella csendben ült a helyén, a száján átsuhanó, elnéző mosoly jelezte csak, hogy észrevette, ami történt. Finom csuklómozdulattal jelezte Bennek, hogy felkelhet.
– Felséges királynő – Ben kellemetlen gombócot érzett a torkában. – A kard… Seraphim… elkészült. Sikerült összekovácsolnom.

– Igazán? – Isabella szeme elkerekedett, arcára boldog mosoly ült. A reggeli galambbal jött üzenet, amit Sir Eric küldött neki, határozottan jelezte, hogy sürgős az ügy, és jó hírrel érkeznek, de hogy ilyennel!
Megkezdődött a sutyorgás.
– Nem lehet igaz!
– Balfácán Ben? Ugyan!
– Biztos ócska hamisítvány!
– Szét fog esni…

– Igen, felség. Nézze csak – emelte a magasba a fegyvert. A kard tükörsima pengéje szinte szikrázott. A jelenlévők szava elállt.
– Köszönöm – mosolyodott el Isabella. Felkelt a trónszékről, és odalépett. Kezét kinyújtotta a fegyverért, s már tudta is, mi lesz a kovácsinas jutalma. Ben lelkesen nyújtotta át élete fő művét az uralkodónőnek.

Isabella elégedetten tartotta kezében a kardot. Győzelmük kulcsából hihetetlen erő áradt szét a testében. A fegyver pehelykönnyű volt, mégis látszott a pengén, hogy éles.
– Térdelj le – kérte Isabella.
A kovácsinas engedelmeskedett. Nem is sejtette, mi következik.

– Mostantól Sir Ben Falkner – közölte a királynő. – Merania tiszteletbeli lovagja vagy. – A karddal finoman érintette a fiatalember vállát.
A teremre néma csend ereszkedett.
Nerissa rosszallóan, lenéző fintorral nézte a jelenetet.

– Hogy… én? – Ben nem tudta elhinni, hogy ekkora szerencse érte, Isabella azonban komolyan nézett a szemébe.
– Persze, nem kötelező kardot ragadnod és harcolnod – sietett leszögezni Isabella. – A mesterségeddel sem kell felhagynod, sőt, megteszlek Merania elsőszámú fegyverkovácsává. Conrad Steel örökös nélkül maradt, így a műhely a királyi család tulajdonába került. Szerintem a te kezedben lenne a legjobb helyen. De az adómentesség és a járandóság ugyanúgy megillet, mint bármely más lovagot.
– Hálásan köszönöm – hebegte Ben. Még mindig képtelen volt elhinni, hogy nem álmodik. Sir Ben Falkner… milyen gyönyörűen cseng!

– Felséges úrnő, ha… szabad szólnom… nem csak Sir Eric és az én érdemem volt, hogy ez a kard most itt van. A feleségem, Lys… ő találta ki, hogyan szerezzük meg a fegyver hiányzó részét, és hogyan cselezzük ki a szörnyet.

– Köszönöm, Ben. A felesége ugyebár népszerű vándorzenész hírében áll. Küldje el hozzám ma este, szeretnék vele személyesen beszélni, és megjutalmazni őt. Kérem továbbá, hogy a lantját ne hagyja otthon, szeretném meghallgatni a játékát.
– Nem is tudom, mit mondjak, felség. Hálásan köszönöm – ragyogott Ben.
– Rendben. Távozhat, Sir Ben. Egy kis türelmet kérnék. – Elsietett, és hamarosan egy papírral érkezett vissza. Régóta őrizgette már. – Sir Eric, kérem, lépjen közelebb. – ­­A királynő elnyomott egy sóhajt. Pontosan tudta, mivel hálálja meg szeretett lovagja fáradozását. Még ha fájdalmas is lesz.

– Sir Eric, Merania örökké hálás lesz a fáradozásaiért – mondta Isabella. Remélte, nem látszik az orcáján a pír. – Hálám jeleként fogadja el ezt. – Kecses kézmozdulattal nyújtotta át a papírt.

– Hiszen ez… – Eric nem akart hinni a szemének.
– A vellane-i birtok birtoklevele – bólintott Isabella elszoruló szívvel. A vellane-i a királyi család egyik legnagyobb és legértékesebb birtoka volt az ország napsütötte délkeleti részén, közvetlenül a tengerparton. Tartozott hozzá két folyó, egy hatalmas erdő, valamint egy ezüstbánya is, s természetesen egy pompás kastély lakóira várva.

– Nem értem – nézett Eric. – Ezen az áll… hogy… örökbe?
– Pontosan.
Ez példátlan volt. A meraniai uralkodók több generáció óta nem adományoztak örökös tulajdonba birtokot semmilyen nemesi családnak, csakis kölcsönbe. Az adomány minden esetben személyre szólt, nem volt örökölhető, így a tulajdonos fiának ki kellett érdemelnie, hogy megtarthassa apja halála után is. A király ezzel biztosította az adott család hűségét nemzedékről nemzedékre. Eric édesanyjának családja, Shiltonék például így vesztették el birtokukat, amikor az Arendsorok helyett a rivális Valdon-ház oldalára álltak egy trónviszályban.

– Emellett járandóságát háromszorosára emelem – tette hozzá Isabella. – Ebből kényelmesen, gondtalanul élhetnek a feleségével. A gyermeküknek is jobb, ha ott jön világra.
Még ha ez azt is jelenti, hogy soha többé nem láthatja szeretett lovagját, vagy csak nagyon ritka alkalmakkor. Így lesz a legjobb mindkettőjüknek. Eric jólétben és boldogságban élhet a családjával – a nővel, akit szeret, és közös gyermekükkel vagy gyermekeikkel. Ez az ő személyes ajándéka számukra. Neki magának is jobb lesz, ha nem kínozza magát szerelme jelenlétével, még ha fájdalmas is lesz az elválás. Bármennyire vágyott a férfi közelségére, társaságára, tudta, hosszá távon csak sérülhet.
Eric szóhoz sem jutott. Így már lesz elég pénzük! Végre kifizetheti apja kártyatartozásának maradékát, és ha jön a baba, csodálatos, új otthonuk lesz Merania egyik leggyönyörűbb részén.
Valami mégis hiányzott. Neki a palota körül a helye, a királynő közvetlen szolgálatában – miért küldi el őt Isabella? Első találkozásukkor megfogadta magában, hogy ha eljön az idő, utolsó csepp véréig hűen szolgálja és védelmezi majd. Ugyanakkor feleségének is tett egy esküt, hogy mellette lesz jóban-rosszban, hűségben. Rá és a születendő gyermekükre nem lenne jó hatással az itteni ellenséges környezet. Ha az ő érdeküket nézi, mindenképpen el kell hagyniuk a várost. Azt a várost, amelynek lakói majdnem kivégezték Mariont. A férfi felidézte a kétségbeesett, könnyáztatta arcot, a könyörgő tekintetet, hogy vigye el innen. Nem kérdés, Marion itt nem maradhat. Ráaádsul eltűnt, és azóta sem került elő. Hol lehet? Mi lehet vele?

– Viszont arra kérem, amíg az Advorton-ügy le nem zárul, még maradjon itt – tette hozzá a királynő.
– Ez csak természetes, felség. Itt leszek, amíg szüksége van rám, és később is, bármikor.

– Még egy jutalmat szeretnék önnek adni. – Isabella a döbbent férfi felé nyújtotta Seraphimot. – Ön találta meg és hozta el a fény kardját Merania számára. Arra kérem hát, használja a cél érdekében, ha szükséges. Fogadja hát el bizalmam jeleként.
– Felség, én… ez hatalmas megtiszteltetés. Ígérem, hogy méltó leszek ehhez a kegyhez.

– Ez azért mégis csak több a soknál! – pattant fel Nerissa. – Hogy képzelted ezt, mondd? – rivallt rá Isabellára magából kikelve. – Teljesen elment az eszed? Nem adhatsz ki a kezedből egy ilyen erejű fegyvert!
– Sir Ericnél a legjobb kezekben lesz – jött mostohalánya határozott válasza. A lovag csendben közelebb lépett hozzá, hogy ha szükséges, megvédje. – Egyike azoknak az embereknek, akiknek a hűségében feltétlenül megbízom.

– Értem. Mindent értek – szólt olyan hangsúllyal Nerissa, amitől Isabellának a határozottság álarca mögött meghűlt az ereiben a vér.
A tekintetek vadul cikáztak egyik nőről a másikra.
– Súlyos hibát követsz el, lányom – hangzott az anyakirálynő megvető ítélete. – Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!

 – A döntéseimről nem vagyok köteles számot adni még neked sem – emlékeztette Isabella.
– Ez így igaz. A helyedben viszont nem várnám meg, míg a nép kér számon rajtad bármit is, mert azt nem úszod meg ép bőrrel – biccentett Nerissa. – Ha nem kérsz a tanácsaimból, akkor én most visszavonulnék, ha nincs ellene kifogása felségednek. Sőt, ha úgy kívánod, elutazok Rosaline-hoz Lochrose-ba, te pedig oldj meg magad mindent, ha már ennyire bölcs királynő vagy.
– Végre egy értelmes javaslat – mondta Isabella. – Ott nagyobb szükség lesz rád. Kezdhetsz is csomagolni.

A teremben a levegő is megdermedt. Nerissa villámló tekintettel meredt mostohalányára, majd dacosan felhúzva orrát, szó nélkül kivonult a trónteremből.

Isabella nagyot nyelt, belegondolva, milyen büntetést kapott volna pár évvel ezelőtt egy hasonló megjegyzésért. Azok az idők azonban már elmúltak. Isabella lassacskán ráébredt erre, és hinni kezdett benne. Immár meghozhatja a saját döntéseit, amelykehez nem kell beleegyezés sem mostohája, sem más részéről. Szokatlan, de mindenképpen megszokható állapot.

Tekintete összekapcsolódott Ericével, aki halvány mosollyal a szája szélén, alig észrevehetően biccentett helyeslése jeleként.

– Felség. – A csöndet az érkező Lawrence törte meg, aki egy levelet lobogtatva érkezett. – Az imént üzenet érkezett William királytól.
– Nocsak – csodálkozott a királynő. Átvette a levelet, és olvasni kezdte. – Hát ez érdekes. Azt írja, Rosaline küldött neki egy kedves levelet, amelyben tisztázott pár félreértést – pislogott. – William végre hisz nekünk, ugyanakkor nem óhajt szövetséget kötni se velünk, se Edwarddal. Annyit kérne viszont, hogy amíg ő életben van, addig Christian Hale be ne tegye az országába a lábát. – Isabella mélyet sóhajtott. Legalább nem szereztek maguknak még egy ellenséget… Rosaline végre valamit jól csinált, s bebizonyosodott, hogy rózsavízzel átitatott levélpapírjának tényleg egyetlen férfi sem tud ellenállni.

Christian minden leleményessége ellenére nem tudott megszökni fogvatartói karmai közül, a Vörös Kardosok túl jól őrizték. Egyetlen esélyt látta a szabadulásra, bár azt is elég kockázatosnak találta.
Kétnapi utazás során, a reggeli órákban érkeztek meg Advortonba.
– Felséges úr! – Kísérői szorosan fogták a karját, mikor bekísérték a trónterembe a király elé. Természetesen a Vörös Kardos egyenruhájukat jó időben lecserélték, elkerülve a lebukást.
– Ezt az illetőt pedig az erődben találtuk – jelentette az egyik. – Azt állítja, felséged küldte.
– Azaz én találtalak meg titeket… – helyesbített Chris, mire egyik fogvatartója olyan ütést mért a bordái közé, hogy elakadó lélegzettel görnyedt össze.

– Nocsak – mosolyodott el Edward. Szemében ördögi fény gyúlt. – Kit látnak szemeim? A múltkor el se köszöntél, olyan hirtelen távoztál a köreinkből. Pedig biztos vagyok benne, hogy William királynak lett volna még hozzád jó pár kérdése. Modortalanság volt így sietned.

– Modortalanság? – fortyant fel a szőke fiú. – Megmondjam én, mi a modortalanság? Titokban ellopni egy levelet, aztán mérget keverni az ajándékba szánt borba, majd ráfogni az egészet valaki másra!
Újabb ütést kapott.

– Hagyjátok, mondja csak, amit akar. Felettébb szórakoztató.
– Fordulj fel! – fakadt ki Christian.
A trónteremben megfagyott a levegő. Az őrök riadtan összenéztek, a jelenlevő hölgyek elfordították a tekintetüket. Edward arcán egy pillanatra árnyék suhant át, szeme megvillant, vonásai megkeményedtek.

– Térdre – szólt. Hangja határozott, fenyegető volt. Mielőtt Christian ellenkezhetett volna, fogvatartói megragadták, és földre szorították. A király fensőbbséges tartással felkelt a trónszékről, majd lassú, méltóságteljes léptekkel lépett a fogolyhoz. Kezével megragadta a fiú állát, megemelte és szorosan tartotta, hogy ne tudja elfordítani a tekintetét.

– Hallgass ide. Ha akarnám, itt és most kivégezhetnélek, a saját kezemmel. A sértésed önmagában elég indok lenne ehhez. – Elmaradhatatlan társáért, a kardjáért nyúlt.
– Ne! Nem jó ötlet. – Christian egy pillanatra összerezzent. Nagyot nyelt. Érezte, hogy ezúttal túl messzire ment.

– Mondasz valamit – tűnődött az uralkodó. – Az túl… véres lenne. De tudod mit, kapsz tőlem egy esélyt. Ha jól sejtem, te Isabella bizalmasa vagy, különben nem küldött volna el Crafthole-ba maga helyett. Bizonyára tudsz olyan dolgokról, amik érdekelhetnek engem. Ha hajlandó vagy együttműködni, és mindent elmondasz, amit tudni akarok, talán megúszod élve. – Intett katonáinak, hogy a fogoly felállhat.
– Ó, persze – állt talpra a fiú remegő térddel. – Aztán, ha már nem tud belőlem több hasznos információt kiszedni, úgyis kivégeznek. Miért beszélnék akkor?
– Na és ha a szavamat adom, hogy szabadon távozhatsz?

– Komolyan gondolja? Hiszen felséged szava annyit ér, mint az enyém. Vagyis nagyjából semmit. Ha elengedne, a város határáig sem jutnék el élve. De ha mindenképp szeretne hírt kapni Isabelláról, íme. Képzelje, a királynő ellenszenve változott ön iránt. – Hatásszünetet tartott. – Méghozzá nőtt.

Edwardnak fogytán volt a türelme.
–  A várbörtönbe vele! Jót fog tenni neki pár éjszaka a cellában, lesz ideje gondolkodni. – Utána eldöntöm, mi legyen, tette hozzá magában. Addig is beszélni akart Isabellával. Haladéktalanul intézkedett is, hogy egy hintó álljon elő, hogy mielőbb elutazhasson Meraniába.

Újabb nap telt el. Marion továbbra sem került elő, és nem érkezett róla semmi hír. Eric már betegre aggódta magát miatta. Hol lehet, mi történt vele? A férfi már a legrosszabbtól tartott.

Éppen a piactér felé sétált, mikor Ben szaladt felé.
– Eric! – Barátja arca holtsápadt volt. – De jó, hogy itt vagy! Valamit tudnod kell! Úgy néz ki, megtalálták Mariont!