Ezüst krónikák – 10. A rózsa bosszúja

A levegő megdermedt.
– Hogy mi?! – fakadt ki Rosaline.
Tudta, hogy Vincent sok mindenre képes lenne azért, hogy végre ágyba vigye, de erre még ő sem számított. Elkerekedett szemmel nézett hol a lovagra, hol a nővérére.
Vincent remegő térddel állt fel. Hát megtette! Hirtelen ötlet volt, igaz, de… akár még jól is elsülhet, nem?

Isabella gondterhelt arccal fordult húgához.
– Ezek szerint nem igazán tetszik az ötlet.
– Azt nem mondtam… – harapott az ajkába Rosaline.

Egy pillanatra látta magát álomszép, hófehér ruhában vonulni az oltárhoz. Ő lenne a leggyönyörűbb, legtündöklőbb menyasszony, minden férfi a szépségét csodálná, a nők pedig sárgulnának az irigységtől…
Gyorsan elhessegette a képet. Az esküvővel nem is lenne baj, a nászéjszakával meg főleg nem, csak azzal, ami azután következik.

Jönne a terhesség: tönkremenne a teste, odalenne a darázsdereka, a lapos hasa, a formás, feszes keblei… a hercegnő megborzongott a gondolattól is. A kölykök meg folyton bőgnének, visonganának, egy perc nyugta sem lenne tőlük. Ráadásul egyetlen férfi mellett kellene kitartania, nem fürdőzhetne többé hódolói csodálatában. Kinek hiányzik ez? Gyorsan elhessegette ezt a rémképet is, és kissé elsápadva nézett nővérére. Hang továbbra sem jött ki a torkán.
Isabellának ez elég is volt, a lovaghoz fordult.

– Nézze, Sir Vincent, ha minden férfihoz hozzáadnám a húgom, akinek tisztességes szándékai vannak vele, akkor már fél Merania a sógorom lenne – mondta a kelleténél kissé nagyobb éllel a hangjában, majd kissé megenyhülve folytatta. – A helyzet az, hogy Rosaline házasságával kapcsolatban konkrét terveim vannak, s annak a házasságkötésnek igen komoly politikai tétje van, így sajnos az ön lánykérése a válaszom: nem. Sajnálom.
– Isa, ezt nem mondod komolyan! – vetette közbe felháborodva Rosaline.
– De, nagyon is.
– Azt szeretnéd, hogy kiderüljön a kis titkod? – emelte meg hangját a hercegnő.
– És te szeretnéd, hogy Nerissa értesüljön erről a kis közjátékról? – Isabella gyűlölte ezt a módszert, de Rosaline-nal szemben nem maradt más eszköze. Remélte, hogy húga ért a szóból: nincs többé egyezség, már nem tarthatja sakkban.
Rosaline keze megremegett, szeme megvillant, már szóra nyitotta a száját, de végül majd durcás hallgatásba burkolózott.

Vincent egyszerre fájdalmas és ellenséges pillantást vetett a királynő felé.
– Értem. Sajnálom, hogy nem tart méltónak a húga kezére.
– Nem erről van szó. Higgye el, ha a húgom is ezt akarná, és a jelenlegi politikai helyzet nem lenne ennyire kényes, azonnal igent mondanék.
Vincent családja évtizedek óta az egyik legrangosabb, legbefolyásosabb és leggazdagabb nemesi család volt, emellett a királyi család egyik leghűségesebb támogatója is. Vincent így teljesen alkalmas partner lett volna a hercegnő számára, ha a királynőnek nincsenek más tervei.
– Kérem, menjen előre és várjon meg a tanácsteremben – utasította a lovagot királynő, hogy véget vessen a kínos helyzetnek. – Rosaline, te maradsz, beszédem van veled.
– Igenis. – Sir Vincent keze ökölbe szorult, ahogy sarkon fordult, és a palota kapuja felé indult. Rosaline fájdalmas pillantással nézett utána.
– Ez most mire volt jó? És mit hadováltál a házasságommal kapcsolatos tervekről? – kérdezte nővérétől. Karját dacosan összefonta a mellkasa előtt.

– Sajnálom, Rosaline, de ezt kellett tennem. Döntöttem. Az ország érdekében feleségül kell menned crafthole-i William királyhoz. Egyszerre nyernénk vele egy erős szövetségest, valamint fegyvereket a seregünk számára. Ezzel a házassággal ő is jól járna, hiszen minden örököse meghalt már, szüksége van egy ifjú asszonyra, aki fiúgyermeket szül neki. Tudom, hogy ez számodra…
– William? Ez ugye valami vicc? – szűkült össze a hercegnő szeme.
– Nem, a lehető legkomolyabban gondoltam.

– De hiszen az egy vénember! – fakadt ki a hercegnő. – Ezt nem teheted velem! Nem, nem és nem! – Rosaline hangja olyan magasságot ért el, hogy Isabella komolyan aggódni kezdett az ablaküvegek épségéért.
– Sajnálom, Rosaline – csitította Isabella. – Ezt az áldozatot muszáj lesz meghoznod, a hazád érdekében.

– Soha! Gyűlöllek, hallod! Te kegyetlen, szívtelen dög! Nem bírnád elviselni, hogy boldog legyek, ha te nem lehetsz az? Tudod mit, ha ilyen előnyös ez a házasság, akkor menj hozzá te Williamhez! És most jól figyelj! – A hercegnő smaragdzöld szeme eszelősen csillogott. – Akkor sem leszek egy vénember felesége, inkább meghalok! – A hercegnő arcán patakokban folyt le a könny.
Isabella szíve összeszorult. Sajnálta, hogy erre kell kényszerítenie testvérét, de nem látott más megoldást. Talán idővel megbékél, próbálta meggyőzni mardosó lelkiismeretét.

– Mi folyik itt?! Na ki vele, Isabella, mivel borítottad ki már megint a húgodat?
Mindkét lány az érkező Nerissa felé fordult. A hollófekete hajú nő szigorú arccal, vádlón méregette mostohalányát.
– Jó, hogy jössz, Nerissa. Erről neked is tudnod kell. Közöltem vele, hogy úgy látom jónak, ha férjhez megy William királyhoz – foglalta össze a helyzetet Isabella.
– Hogyan? – Nerissa arca eltorzult a dühtől, szeme villámokat szórt. – Ezt mégis mire véljem? – kérdezte halkan, vészjóslóan. – Mondd csak, mégis mikor szándékoztad ezt a nagyszerű tervedet közölni velem? Tudtommal még én vagyok Rosaline édesanyja, így ajánlatos lett volna az én véleményemet is kikérned egy ilyen súlyú döntésben, nem gondolod? Vagy a korona teljesen elvette a józan eszedet, és azt hiszed, bármit megtehetsz?

– Elismerem, hogy megkérdezhettelek volna – Isabella nagyot nyelt –, viszont reméltem, hogy ebben a kérdésben támogatni fogsz. Ha valóban kitör a háború, szövetségesre lesz szükségünk, azt pedig egy előnyös házasság útján szerezhetünk a legkönnyebben. Rosaline-ért így is sorban állnak a kérők, nem lesz nehéz férjhez adni őt. William király ideális választás, hiszen neki is érdekében áll szövetkezni velünk, egyrészt bizonyára ő is tart Edwardtól, másrészt már nem maradt jogos örököse, szüksége lesz egy fiatal feleségre, aki megadhatja neki, amennyiben el akarja kerülni az esetleges trónviszályt. Ezenkívül kiváló fegyverekhez is juthatnánk.
– Anya, ne engedd! – jajdult fel a hercegnő.

Nerisssa nem felelt rögtön. Száját lassan gonosz mosolyra húzta, s gúnyosan végigmérte mostohalányát.
– Ügyes, Isabella, nagyon ügyes – bókolt jegesen. – Tudom én, mire megy ki a játék. Ez valóban tökéletes ürügy, hogy végre kirakhasd a palotából a húgodat. Képzelem, mennyire zavar téged, hogy mindenki csak őt látja csodálja, és te csak halovány árnyék lehetsz mellette. Szegénykém, téged észre sem vennének a koronád nélkül! Nehéz lehet ezt elviselni, ezért akarsz tőle megszabadulni, igaz? A trónhoz is csak azért ragaszkodtál, hogy végre valamiben különbnek érezhesd magad nála! Így van?

– Nincs szó semmi ilyesmiről, én csak azt szeretném, hogy…
– Csendet! – Nerissa fenyegető lépést tett mostohalánya felé, aki kővé dermedve hallgatta. – De idehallgass: egy gyermeket már elvettél tőlem, de a lányomat nem engedem! Felfogtad? Nem fogom hagyni, hogy valami átlátszó indokkal megszabadulj a húgodtól! Hiába vagy te a királynő, én vagyok az anyád, engedelmességgel tartozol nekem!
– Ez nem igaz – suttogta Isabella elhalóan.
– Mit mondtál?! – sziszege Nerissa.
– Nem vagy az anyám, és soha nem is voltál. Az én édesanyám Anna királyné. – Isabella dacosan felszegte fejét.
– Te hálátlan kis dög! – Nerissa vonásai eltorzultak a dühtől. – Hát ez a köszönet azért, amiért szívem-lelkem kitettem érted? Amikor én sajátomként szerettelek mindig is? Te nyomorult, önző kis béka! – Majd mély levegőt véve oda szúrt, ahol a legjobban fáj. – Engem is sírba akarsz vinni, mint szegény Annát?

– Elég! Hallgass! Kérlek… – Isabella a fülére tapasztotta a kezét, nem bírta hallgatni mostohája vádaskodását. Szemét a bűntudat könnyei mardosták.
– Fáj az igazság? – kérdezte gőgös-diadalmasan Nerissa. – Pedig te is tudod, ha te nem születsz meg, akkor ő még mindig élne.
– Nem az én hibám volt! Én…  – Isabella hangja elcsuklott, képtelen volt folytatni. Mostohája pontosan tudta, hol fáj neki a legjobban, hogyan forgassa meg szívében a kést.

– Ez az, bőgj csak, mint egy csecsemő! Lásd be végre, hogy alkalmatlan vagy egy ország irányítására. Túl gyenge vagy hozzá. Szegény megbolondult Henrik is forog a sírjában! Add fel végre, kicsikém. Mindenkinek így lesz a legjobb, hidd el – mondta már-már gyengéden. Isabella bizonytalanul nézett rá. Talán Nerissának van igaza, és tényleg túl sok ez neki….
Nem. Az apja mindig is hitt benne, ezért is bízta rá az országot. Ő pedig nem fog neki csalódást okozni. Különben is, kinek adná át a trónt? Netán Rosaline-nak, akire egy cserepes virágot nem bízna rá, nemhogy egy országot? Esetleg Edwardnak, aki igába hajtaná, és teljesen kizsákmányolná Meraniát?

– Tévedsz, Nerissa. Nagyon is jól boldogulnék, ha te nem tennél nekem folyton keresztbe – szedte össze magát a királynő, hűvös nyugalmat erőltetve magára. – Most pedig, ha megbocsátasz, fontosabb dolgom is van, mint veled vitatkozni. Sir Vincent hazatért, és jelentést kíván tenni a Vörös Kardosok fosztogatásainak ügyében. Nem bánnám, ha te is ott lennél. Veled pedig még nem végeztünk, Rosaline. Most menj a szobádba, később higgadtan leülünk és megbeszéljük a dolgokat, akár kettesben, akár hármasban – sandított mostohájára.
– Azt majd meglátjuk, de hidd el, ezt még megkeserülöd! – A hercegnő egy dühös macska fújtatásával, színpadiasan elrohant.
A királynő mélyet sóhajtott. Biccentett Nerissa felé, majd ő is elindult a kapu irányába.

Nerissa döbbenten, gondterhelt arccal nézett mostohalánya után. A kis béka egyre kezelhetetlenebb, állapította meg. Ennek nem lesz jó vége. Lassan bólintott, és követte a királynőt.

A tanácsteremben minden szem Sir Vincentre szegeződött.
– A segély szerencsésen megérkezett, az újjáépítés majdnem teljesen kész Celdamban és Tarennorban – jelentette a lovag. – Viszont a szemtanúktól sajnos semmi újat nem tudtam meg. Csak azt erősítették meg, amit már eddig is tudtunk, és amit már megírtam: mindkét esetben a Vörös Kardosok voltak az elkövetők.
– Szóval nincs semmi új információ? – vonta le a következtetést a királynő csalódottan.
– Nagyon is van! A legutóbbi levelem óta történt egy kis affér, az átkozottak Mallowbrook városában is lecsaptak.

– Pont ez hiányzott! – forgatta a szemét Nerissa. – Ezek szerint ezt a támadást sem sikerült megakadályozniuk.
– Ellenkezőleg, még éppen időben odaértünk! – tiltakozott Vincent. – Sikerült megfékezni őket, mielőtt mindent elvittek volna, ami mozdítható, és a földdel tették volna egyenlővé a várost. Persze volt pár áldozat, de a veszteség így is sokkal kisebb, mint korábban, hála nekem és a csapatomnak.
– Sikerült-e elkapni és kikérdezni közülük bárkit? – kérdezte Lawrence.
– Amikor lecsaptunk rájuk, a legtöbbjük elmenekült, néhányan pedig meghaltak a harcban,  de egyiküket sikerült elkapnom – közölte büszkén dagadó mellkassal Vincent, majd hatásszünetet tartott.
– És? Folytassa! – vakkantott rá Nerissa. – Megtudott valamit?

– Hát, sajnos nem. Hallgatott, mint a sír. Egy szót se bírtam kihúzni belőle. Pedig igazán mindent megpróbáltam!
– Hol van most? Talán valakinek sikerül szóra bírnia – vetette fel Isabella.
– Késő – rázta a fejét a lovag. – Sajnos nem voltam résen, és nem vettem észre, hogy van a csizmájában elrejtve egy kés. Amikor nem figyeltünk oda, az a nyomorult végzett magával, mielőtt folytathattam volna a vallatást.

– Ilyen nincs! Szóval pontosan ugyanott tartunk, mint eddig. – Isabella csüggedten vette tudomásul, hogy semmi előrelépés nem történt. – Eredményeket szeretnék látni végre! Hetek óta tart már ez az ügy, de mi egy helyben toporgunk, és még annyit se tudunk teljes bizonyossággal, kik ők, és kinek dolgoznak. A kincstár pedig egyre apad. Nem tudom, meddig tudjuk még finanszírozni az újjáépítéseket. Le kellene leplezni és meg kéne fékezni ezeket a fosztogatókat minél előbb, különben kellemetlen intézkedésekre lesz szükség.

– Ez nem olyan egyszerű, felség! – védekezett Vincent. – Kiszámíthatatlan, hol és mikor bukkannak fel. Kiváló és jó szervezett harcosok, a titkaikat pedig inkább a sírba viszik, mint hogy eláruljanak bármit is. Így nehéz lesz megállítani őket!
– Biztosan van valami megoldás. Nincs valami logikus rendszer abban, hol támadtak eddig, ami alapján ki lehetne következtetni, mik a további lehetséges célpontok?
– Annyi bizonyos, hogy egyre közelebb és közelebb csapnak le a királyi városhoz.
– Ha tudnánk, melyik város a következő célpont, csapdát állíthatnánk… – gondolkodott Isabella. – Vélhetően egy gazdagabb település lesz az, esetleg egy közeli ezüstbánya környéke.

– Csapdát, mi? – fanyalgott Nerissa. – Mert szerinted vannak olyan ostobák, hogy belesétáljanak! Akkor már régen elkaptuk volna őket! Nyilvánvaló, hogy nem ott támadnak, ahol a legvalószínűbbnek hisszük!

– Ezek szerint van valami okosabb javaslata. Megosztaná velünk? – kérdezte Lawrence, amit Isabella egy hálás mosollyal jutalmazott.
– Hát, igazság szerint… – Az anyakirálynőt váratlanul érte a kérdés.

Mielőtt bármilyen építő jellegű javaslattal vagy tervvel előállhatott volna, a megbeszélés félbeszakadt: kinyílt az ajtó, és egy szolgálólány rontott be halálra vált arccal.
– Felség, rettenetes dolog történt! – kiáltotta. – Rosaline hercegnő…
– Mi történt a lányommal? – pattant fel Nerissa. – Beszélj már, te szerencsétlen! – rivallt a rémült szolgálólányra. Isabella szívét mintha jeges kéz szorította volna össze. Vincent arca is holtsápadt lett, keze görcsösen összeszorult.
– A… szobájában találtam rá, kábultan fekszik az ágyában. Alig kap levegőt, és az egyik csuklója nagyon csúnyán vérzik. Mellette a polcon egy véres kést és egy üres üvegcsét találtam – mondta a lány remegve. – Az Őrző tudja, mi volt benne!
– Akkor mit áll még mit?! Küldjön orvosért, de most rögtön!

Villogó szemekkel nézett Isabellára, akinek egy pillanatra úgy tűnt, mostohája szeme vörösen izzik.
– Ezt akartad, ugye?! Ez volt a célod? Ha a lányomnak bármi baja esik, azt is bánni fogod, hogy a világra jöttél, te nyomorult kis… – Úgy tűnt, Nerissa mindjárt nekiesik és kikaparja a szemét, vagy megfojtja, ám hirtelen meggondolta magát, sarkon fordult, és lánya szobája felé rohant.

Isabella felkelt a helyéről, és szoborrá dermedve nézett maga elé. A hercegnő valóban azt mondta, hogy „inkább meghal”, minthogy férjhez menjen, de azt csak üres fenyegetőzésnek gondolta. Ha bármi baja esik a húgának, azt nem bocsátja meg magának! Az egész az ő hibája, Nerissa teljes joggal haragszik rá. Ha nem erőlteti ezt a házasságot, akkor húga nem próbál meg véget vetni az életének. A királynő képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy elveszítheti szeretett húgát. Az erő lassan visszatért a lábába, s ő is Rosaline szobája felé sietett.

***

– Ugye, nem marad nyoma? – kérdezte Rosaline, bizonytalanul méregetve a vérző sebet a csuklóján.
– Semmi baj, nyugodjon meg, hercegnő – nyugtatta Marion. – A seb szerencsére nem túl mély, de ki kell tisztítanom. – Óvatos mozdulatokkal áttörölgette a vágást, a hercegnő fájdalmas sziszegése közben.
A vérzés lassan csillapodott. Marion bekötözte a sebet, majd Rosaline szemébe nézett. – Mondja, miért…?
– Összevesztem a nővéremmel. – Rosaline nehezen kapott levegőt. – Férjhez akar adni egy vénemberhez! Hát azt már nem, inkább a halál!

– Értem. – Marion kezdte kényelmetlenül érezni magát, gyorsan elterelte a szót. – Na és mi volt az üvegben?
– Valami altató – pihegte Rosaline. – Úrilapu meg… sasfű keveréke, vagy mi.
Marion elgondolkodott. Ismerte ezt a szert. Ha tényleg az, akkor…
– Biztos?
– Igen!
– Csak egyetlen üveggel vett be?
– Miért, egy nem elég? Az íze valami borzalom, és így is elég pocsékul érzem magam tőle.

– Azt meghiszem, a nyugodt alváshoz egy-két korty bőven elég. Szerencsére komoly bajt nem okoz. – Marionnak valami azt súgta, hogy Rosaline ezt pontosan tudja. – Nemsokára el fog aludni, jó mélyen és sokáig, holnap dél előtt valószínűleg nem fog felébredni. Ezután pár napig nehezebben fog elaludni, ez esetben nyugodtan vegyen be ebből az altatóból egy keveset.
– Nincs az a pénz! – nyögte a hercegnő.
Marion némileg megkönnyebbülten sóhajtott.
– Akkor végeztünk is. Ha bármi gond lenne, hívjanak nyugodtan. Holnap eljövök átkötni a sebet.
– Várjon még. Megtenne nekem még valamit?
– Természetesen, hercegnő.

Rosaline indulatosan felült az ágyon.
– Mondja meg a férjének, hogy hagyja békén a nővéremet!
– Tessék? – tátotta el a száját Marion. Úgy érezte, mintha nyakon öntötték volna egy vödör jéghideg vízzel.
– Egy ideje tart már ez. Van önnek fogalma róla, mi történik a „vívásleckék” alatt?
– Nem értem, mire céloz, hercegnő.
– Ó, szerintem pedig pontosan érti. Az Őrző szerelmére, önnek már foglalkozásából adódóan is tudnia illene, mi lesz abból, ha egy férfi egy neki tetsző hölgy társaságában tölti az időt, édes kettesben… gondolom, nem egyszer hallotta már felsírni ennek a következményét. De ha még mindig nem világos, akkor tudja csak meg: a nővérem többször panaszkodott, hogy Sir Eric zaklatja őt, és üldözi őt a kéretlen közeledésével, de nem szeretne botrányt, így nem küldi el őt.

– Ez képtelenség! – Marion nem akart hinni a fülének.
– Tudja, most nagyon haragszom a nővéremre, de féltem is őt. – Rosaline ártatlanul pislogott, és visszadőlt a helyére. – Nem szeretném, ha bajba kerülne. Meg gondoltam, ön is tudni akarja, mi folyik a háta mögött. Legyen résen!
– A férjem soha nem tenne ilyet, ebben biztos vagyok.
– Ugyan már, ismeri a mondást: soha ne mondd, hogy soha! – jött a gúnyos válasz. – Nézze, a királynő a nővérem, bízik bennem, és elmond nekem… bizonyos dolgokat. Vagy talán azt állítja, hazudik? Vagy… netán, hogy én hazudok?
– Dehogy – sietett a válasszal Marion. – Csak nagyon nehéz elhinnem. Beszélni fogok a férjemmel. Mindenképp.
– Helyes – vágta rá Rosaline. – Győzze meg a férjét, hogy mondja le a vívásleckéket a királynővel, és jó lenne, ha a lehető legkevesebbre korlátozná a vele való találkozást, nehogy bármi baj történjen.
– Így fogok tenni. Most viszont pihennie kell, hercegnő. – Marion próbálta megőrizni hidegvérét. – Nekem pedig lassan indulnom kell.
– Ha kimegy, mondja meg, hogy anyámmal szeretnék beszélni, őt engedjék be, de a nővéremet látni sem akarom!
– Úgy lesz. Jobbulást, viszontlátásra!

Marion remegő térddel hagyta ott a lányt, s mélyen gondolataiba merült. Ha hátranéz, még látta volna a hercegnő gonosz mosolyát, melyet frissen oltott bosszúszomja csalt a szájára.
Marion lassan támolygott az ajtó felé. Nem lehet, hogy már megint ez a régi ügy! Valami biztosan van a háttérben, ha ketten egymástól függetlenül állítják majdnem ugyanazt… Nem. Határozottan megrázta a fejét. Egyszer már hagyta magát átverni, és nagyon keservesen megfizette az árát. Nem követi el még egyszer ugyanazt a hibát. Mégis…

– Mi történt? Hogy van a lányom? – szegezte neki a kérdést Nerissa, amint kilépett a szoba ajtaján.
– Ne aggódjon, úrnőm, minden rendben. A leánya sérülése szerencsére nem súlyos, szépen be fog gyógyulni. A bevett altatótól aludni fog legalább holnap délig, később pedig talán nehezebben alszik majd, de más problémát nem fog okozni. Valamint kérte, hogy ön menjen be hozzá, de hozzátette,  hogy…  – A királynőre sandított –, nos, hogy őfelségét egyelőre nem szeretné látni.
Hála az Őrzőnek! Isabella megnyugodott, hogy testvérének nem esett komoly baja. A jó hír minden gondot feledtetett vele, úgy érezte, mintha egy hatalmas kő gördült volna le a szívéről.
Az viszont kicsit rosszul esett neki, hogy húga látni se akarja, de megértette őt. Azt felfogta, hogy Rosaline-nak nincs ínyére ez a házasság, de hogy annyira tiltakozzon ellene, hogy az életét is eldobná emiatt, azt álmában sem gondolta volna. Hiszen a hercegnő nagyon is szerette az életet, talán túlságosan is…

Újra meg újra felidézte veszekedését húgával. Vajon mi a fontosabb: az országa és népe érdeke, vagy a testvére boldogsága?
A királynő mélyet sóhajtott. Nem ezt akarta. Nem állt szándékában sem elküldeni, sem boldogtalanságra ítélni Rosaline-t, ő csak biztosítani akarta Merania jövőjét. Nem gondolt bele, hogy húgának milyen szenvedés lenne egy nála jóval idősebb férfihoz kötni magát egy életre.  Más megoldást kell találnia – már csak azért is, mert nem akarta, hogy Rosaline-nak legközelebb sikerüljön az, ami most az Őrzőnek hála nem következett be. De mégis mit tegyen?
Ekkor bevillant neki a hercegnő egyik dühös megjegyzése. Akkor üres vagdalkozásnak tűnt, ám hirtelen nem is tűnt akkora ostobaságnak. Ha elérné azt, hogy…
Isabella szíve hevesebben kezdett verni. Talán még sincs veszve a crafthole-i szövetség!