Egy grincs karácsonya – December 8.

– Összegezzük – kérte Gabriel, amikor kedd délután sétáltunk együtt hazafelé. Én a jó meleg kabátomba bújva, ő pedig a szokásos kék pulcsijában, egymás mellett, de úgy, hogy még véletlenül sem ért össze a karunk. – Szóval szereted, hogy a karácsony munkát ad Earlnek, hogy a rászoruló gyerekekkel is törődik valaki, és hogy a húzás miatt gondolnak egymásra az emberek.

– Ez csak három dolog, és ma még mindig nem mutattál nekem semmit – emeltem fel a mutatóujjamat, ahogy néhány lépéssel beelőztem, és inkább hátrafelé kezdtem sétálni, hogy szembe kerülhessek vele. – Szerintem kizárt, hogy még tizenkét ilyet össze tudj nekem lelkizni.

– Ne becsüld alá a képességeimet! – nevetett Gabriel.

Nem volt hangos vagy idióta a nevetése, mint általában a fiúké, valahogy olyan üdítően hétköznapi volt. Még csak meghökkentően jóképűnek sem neveztem volna, akkor sem, ha volt benne valami különleges.

– Akkor mi a mai témánk? – érdeklődtem.

– De kíváncsi vagy ahhoz képest, hogy utálod az egészet – vonta fel a szemöldökét, de még mielőtt magyarázkodni kezdhettem volna, folytatta is. – A mai érvem a karácsony mellett az, hogy ilyenkor az ember mindig megáll, hogy felelevenítse a szép emlékeit. Mert akár szereted, akár nem, a karácsony már csak azért is alkalmas a mélázásra, mert a sötét, hűvös, esetleg havas környezet ünnepi fényekkel megspékelve valami pavlovi reflexként hívja elő a nosztalgiát.

Beszélt ő még tovább is, hallottam, ahogy duruzsolt, meg elcsíptem egy-egy szót, például olyanokat, hogy „akik már nincsenek köztünk”, „emlékezünk” meg „boldog gyerekkor”, de szégyen, nem szégyen, egészen belekényelmesedtem a pillanatba. Ahogy ő beszélt, beszélt azon a kellemesen mély hangján, ahogy olyan szavakat használt, amiket az osztálytársaim meg sem értenének, és ahogy olyan kedvesség áradt belőle, ami már-már földöntúlivá tette. De tényleg, Gabriel pontosan úgy nézett ki, mint amilyennek én egy földre szállt angyalt képzelnék el.

Szőke haj, kék szem, szép mosoly – nyilván nem volt lehetetlen, hogy ezekkel a tulajdonságokkal egyszerű földi halandó legyen, én mégis azt vártam, mikor bukkannak elő a szárnyai vagy a glóriája. Amíg ő arról beszélt, milyen szép pillanatokra emlékezhetünk karácsonykor, én azon tűnődtem, vajon a glória tömör vagy inkább hologramszerű lehet-e.

Vajon meg lehet fogni?

Vajon Gabrielt meg lehet érinteni? Nem fog eltűnni, ha hozzányúlok?

Már éppen emeltem a kezemet, hogy megbökjem a vállát…

– Mi van, Grincs, elvitt a nosztalgia?

A hangja mintha valami mély kábulatból ébresztett volna fel, és a mozdulatban is elakadtam. Zavartan engedtem vissza a karomat a törzsem mellé, és idétlen kuncogással próbáltam leplezni, mennyire nem figyeltem oda rá.

– Hát… hát igen. Te nyertél. De ma volt az utolsó!

– Meglátjuk – szélesedett ki a mosolya.

December 7.

December 9.