Egy grincs karácsonya – December 7.

Olyan sok minden kavargott bennem, hogy szinte nem is igazán figyeltem, merre megyek. A lábam úgyis tudta a hazafelé vezető utat, így az agyamnak nem kellett besegítenie. Amennyire szerettem a péntekeket, annyira utáltam a hétfőket. Bár Garfield szerint a február a hónapok hétfője, én általában erre a mondásra rá szoktam kontrázni a decemberrel. Februárban legalább már a nappalok kezdenek egy kicsit hosszabbra nyúlni, decemberben viszont egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedünk a sötétségben.

Ha pedig az iskolakezdés, a csípős hideg és a korai sötétedés nem lett volna elég, ma megtörtént a karácsonyi húzás is.

– Ejj, pedig hétvégén már egészen eltűnt a grincsfejed.

– Sosem fog eltűnni – sóhajtottam fel elkeseredetten.

– Na, mi bánt, Grincs?

– Húztunk karácsonyra – csóváltam a fejemet.

– És rosszat húztál?

– Nem, egy barátnőmet.

– Akkor mi ez a szenvedős fej?

– Ő imádja a karácsonyt, én meg nem tudok neki olyan ajándékot adni, aminek örülne. Soha nincs semmi ötletem, de nem azért, mert nem szeretek adni, vagy mert nem figyelek a másikra, egyszerűen csak… béna vagyok. Nincsenek ötleteim, nem vagyok kreatív, nem tudok semmi csináld magad cuccot sem összehozni.

Gabriel egy ideig csak összeszűkült szemekkel méregetett engem, aztán bólintott egyet, valószínűleg saját magának, akármi járt is a fejében.

– Akkor legyen a mai témánk a karácsonyi húzás – javasolta.

– Eleve vesztes szituációból akarsz nyerni? – vontam fel a szemöldökömet, mert nem tudtam elképzelni, hogy választhatta pont ezt, amikor láthatta rajtam, mennyire elkedvetlenített a dolog.

– Ez nem vesztes szituáció – rázta a fejét Gabriel. – Ez emlékeztet arra, hogy a körülötted élőkre is figyelni kell. Emlékeztet arra, hogy milyen a másik, mit szeret, és elkezdesz azon gondolkozni, minek örülne. Lehet, hogy most úgy érzed, nem tudod eltalálni az ajándékot, és félsz, hogy nem tudsz vele örömöt okozni, de ez mind egyetlen dologra vezethető vissza. Hogy jót akarsz.

Ahogy egymás mellett sétáltunk a már jól ismert közös utunkon, elgondolkoztam a szavain. Annyira jól tudta csavarni a mondandóját, olyan szépen tudta megfogalmazni a gondolatait, hogy egész egyszerűen nem tudtam vele ellenkezni, még akkor sem, ha tudtam, éreztem, hogy lenne érvem. Lenne, talán azon túl is, hogy „de én akkor sem szeretem”, mert ha az ember kukacoskodni talál, a tökéletes érvelésbe is bele lehet verni a csúfot.

De Gabrielnek nem is feltétlen az volt a célja, hogy engem leérveljen a pályáról, hanem az, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsen, és segítsen kevésbé borúsan látni a helyzetet. Gondolkozott azon, minek örülnék.

– Csak, hogy tudd, ez nem igazi győzelem! – nyújtottam ki felé a mutatóujjamat. – Csak azért adom meg neked ezt a pontot, mert olyan reménytelenül nyálas vagy, hogy nem lenne szívem a lelkedbe gázolni.

– Köszönöm, hogy gondolsz rám, Grincs. Tényleg – nézett a szemembe, és egy pillanatra nem tudtam eldönteni, viccelt-e vagy valóban így gondolta.

December 6.

December 8.