Egy grincs karácsonya – December 21.

Sosem adtam még vért.

Valahogy eddig nem is éreztem ellenállhatatlan késztetést, hogy megtegyem, de amióta csak megtaláltam a posztot Gabriel mosolygós képével és a véradási felhívással, másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy segítenem kell. Anya először rögtön lehűtött azzal, hogy kiskorúként nem ugorhattam bele csak úgy semmi ilyesmibe, és különben is, magyarázatot követelt a hirtelen jött adakozókedvemre.

Akkor döbbentem rá, hogy igazán nehéz lett volna megmagyarázni neki, mibe is keveredtem bele, pláne, hogy én magam sem tudtam pontosan. Mert eddig azt gondoltam, Gabriel végül is valamiféle szellem volt, aki az élők világában ragadt, és utolsó küldetéseként engem kellett karácsonypártivá tennie. De nem, mert Gabriel nagyon is élt. A kommentárok alapján viszont valamilyen életmentő műtétre volt szüksége.

– Még csak nem is egyezik a vércsoportotok – ellenkezett anya.

– Nem kell, hogy az én véremet kapja meg – ráztam a fejemet. – Utánaolvastam. Ilyenkor akárki elmehet vért adni, csak meg kell mondani, hogy kinek akarunk segíteni, ők meg regisztrálják, hogy hányan és mennyi vért adtak az illető nevére. Ő meg a neki kellőből kap vért, csak így vissza van pótolva a vér a rendszerbe.

– Kiskorú vagy – csóválta a fejét.

– Szülői engedéllyel tizenhat éves kor felett adhatok vért.

– És hol találsz olyan szülőt, aki szerinted megengedi ezt neked?

– Épp előtte állok – néztem a szemébe, és pici szünetet tartottam, amíg megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. – Anya, karácsony van. Karácsony van, és ez a fiú, aki imádja a karácsonyt, az ünnepi hangulatot, a télapójelmezes hajléktalanokat és az árva gyerekeket… ez a fiú kórházban van, és lehet, hogy meg fog halni. És nem épp arról szól ez az ünnepi időszak, hogy észrevesszük a többi embert is? Meg azt, hogy hol tudunk segíteni? Nem épp ez a legszebb ilyenkor?

Anya hosszú ideig nem szólt semmit, csak azzal a vesébe látó pillantással tanulmányozta az arcomat. Meséltem neki Gabrielről, és arról is, hogy most segítségre volt szüksége. És tudtam, hogy ő is azt számolgatta, mégis hogyan jött ki időben az ismeretségünk, mikor kerülhetett kórházba az én titokzatos barátom, ha volt még lehetősége mesélni nekem a karácsony szépségeiről.

Egy anyát az ember nem tud átverni. Ők valahogy mindig a gyerekeik szívébe láttak, még akkor is, ha néha nem tették fel a kérdéseiket.

Vagy nem azokat a kérdéseket tették fel, amelyeket leginkább szerettek volna.

– Van telefonszám annál a posztnál? – sóhajtott fel végül, én pedig a könnyeimet nyeldesve bólogattam.

– Akkor majd én felhívom – állapította meg apa, aki a szobám ajtajában állva hallgatta végig a beszélgetésünket.

Nekem vannak a legcsodálatosabb szüleim.

December 20.

December 22.