Egy grincs karácsonya – December 20.

Hetek óta ez volt az első olyan nap, amikor egyáltalán nem mozdultam ki otthonról. Egy kicsit fájt a torkom és a fejem, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy ennek mi volt az oka. Előző este sokáig bolyongtam a városban azt remélve, hogy valahol sikerül megtalálnom Gabrielt, és még akkor sem akartam feladni, amikor úgy éreztem, már a csontjaimig hatolt a hideg.

Újra és újra visszajátszottam az utolsó beszélgetésünket, a pillanatot, amikor megpróbáltam őt tartóztatni, de egyszerűen nem tudtam megérinteni. Mindig volt bennem egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés, amikor vele voltam, mert annyira nem eviláginak tűnt. Sokszor megfordult a fejemben, hogy kettőnk helyzete hasonlított a Karácsonyi ének történetére. Néha még az is eszembe jutott, hogy ő olyan angyali volt, hogy bármelyik pillanatban előbukkanhatnának a szárnyai vagy a glóriája.

Szerettem volna abban reménykedni, hogy megvoltak a szárnyai, csak én nem láttam őket. Sokkal szebb lett volna a gondolat, hogy egyszerűen csak mennie kellett, mert másik karácsonyutáló várt megtérítésre, de valójában éreztem én, hogy nem ez volt a helyzet.

Egyszerre próbáltam leküzdeni a mellkasomban éledező kétségbeesést, miszerint szellemeket látok, és lenyelni a torkomba gyűlő gombócot, amiért Gabrielt valószínűleg nem fogom többet látni. Nem értettem, hogyan volt ez egyáltalán lehetséges, hiszen szellemek nem léteztek. Nem létezhettek. Én pedig messze nem voltam olyan elvetemülten karácsonyellenes, hogy valami felsőbb hatalom valamiféle megmentőt rendeljen ki mellém. Ennek nem volt semmi értelme.

Amikor szerettem volna nem gondolni rá, folyamatosan felrémlettek bennem Gabriel szavai arról, hogy az is szép volt számára a karácsonyban, hogy megismert engem. Nem tudtam szabadulni a képtől, ahogy könnyáztatta arccal szertefoszlott a szemeim előtt. Nem küldhette hozzám senki. Nem épülhetett a különös barátságunk egy feladatra, valami muszájra.

Egyáltalán hogyan lehettünk barátok úgy, hogy még csak a teljes nevét sem tudtam? Sosem mondta, én pedig nem kérdeztem.

Tudtam, hogy Gabriel azt akarná, hogy kesergés helyett gondoljak inkább a közelgő karácsonyra, de hiába rémlettek fel előttem az érvei, csak annyit értem el vele, hogy elfutották a szememet a könnyek.

Hogy elejét vegyem a sírásnak, a laptopomon elindítottam egy karácsonyi lejátszási listát, és vicces képek reményében görgetni kezdtem a Facebook hírfolyamomat.

Cicás videók jöttek, karácsonyi idézetek mentek, átfutottam néhány örökérvényű bölcsességet, és már majdnem áttekertem az iskolánk egyik takarító nénijének megosztását, amikor felfigyeltem valami kékre.

A felhívás egy egyáltalán nem egyedi dologra szólt (vért kerestek), de a poszthoz csatolt fotó láttán úgy éreztem, fordul velem egyet a világ.

Gabriel.

Gabriel mosolygott rám a kék pulcsijában. Élt. Élt és vérre volt szüksége.

Élt.

December 19.

December 21.