Egy grincs karácsonya – December 2.

Többek közt azért is utáltam annyira a telet, mert a nap világos óráinak száma drasztikusan lecsökkent. Ráadásul gyakorlatilag egész nap az iskolában rohadtam, mert amikor felkeltem és elindultam otthonról, még sötét volt, mire délután hazaértem, már besötétedett.

Természetesen az is csak egy ilyen ronda, borús (és mellesleg rohadtul hideg) reggelen fordulhatott elő, hogy átaludtam a telefonom ébresztőjét, és reggel kilenckor keltem fel, akkor is arra, hogy valami nincs rendjén. Nem is volt, mert akkor már rég matekon kellett volna ülnöm, nem az ágyamban fetrengeni.

Általában kényelmesen szoktam összekészülni reggelente, és csak a kedvenc agyzsibbasztó telefonos játékaim lecsekkolása után indultam el, ezúttal viszont kimaradt a teljes reggeli rutinom. Még fogat mosni sem volt időm, és ha valamit az álszent ünnepi lázban pörgő embereknél is jobban utáltam, na, az az volt, ha büdös a szám. Az iskola felé igyekezve tehát két kézzel túrtam a kabátom zsebébe abban a reményben, hogy találok valahol egy kósza rágót. Nem volt szerencsém.

Gondolatban éppen azt számolgattam, vajon belefér-e, ha beugrok a suli büféjébe, mielőtt bemegyek órára, de a fejben felírt egyenletem végül megoldatlan maradt, mert néhány méterrel magam előtt megpillantottam a tegnap délutáni srácot. Ugyanaz a kék kapucnis pulcsi volt rajta, de most ahelyett, hogy engem fárasztott volna mindenféle félig flörtölős megjegyzéssel, csak nézelődött céltalanul.

– Gabriel? – szólítottam meg mellé érve, mire felrezzent, és legalább olyan meglepetten fordult felém, mint a múltkori kifakadásom után.

– Grincs?

– Ha-ha – forgattam a szememet. – Nevem is van.

– Tudom, Grincs – bólintott, és ezzel egyszerre visszatért a mosoly az arcára.

– Ha ez akar lenni a bosszú, amiért nem mutatkoztam be, akkor jobb, ha tőlem tudod, hogy megtettem volna, ha te nem lépsz le köszönés nélkül, ami egyébként tök bunkó dolog, és…

– Te mindig ennyit beszélsz? – szakított félbe szórakozottan, és ezzel sikerült is megakasztania egy pillanatra. De csak egyetlen egyre.

– Nem. Csak akkor, ha felbosszantanak.

– Szóval felbosszantottalak? – húzódott szélesebbre a mosolya.

– Ne örülj, nem olyan nehéz, hogy ez teljesítmény legyen.

– Még mindig azon gondolkozom, miért vagy ennyire mufurc, Grincs.

– Talán ha nem hívnál így, nem lennék olyan mufurc – jegyeztem meg, de a jókedve ragadósnak tűnt, mert nem tudtam elfojtani egy kis kuncogást én sem. – De amúgy nem vagyok mindig ilyen, csak…

– Utálod a karácsonyt – fejezte be helyettem. – Mondtad már.

– De nem ez határoz meg, senki sem csak annyiból áll, hogy szereti-e a karácsonyt – szögeztem le, és én magam sem értettem, miért éreztem fontosnak ezt tisztázni. Gabriel már szólásra nyitotta a száját, de mielőtt válaszolhatott volna, én észbe kaptam, és újra megindultam az iskola felé. – Bocs, most mennem kell, mert csúnyán elkéstem már így is.

– Persze, menj csak. Grincs.

December 1.

December 3.