Egy grincs karácsonya

Egy grincs karácsonya – December 12.

Még mindig nem szoktam meg az érzést, hogy Gabriel egyetlen nap sem feledkezett meg rólam. Sőt, mivel tudta, hogy hétvégén nem jövök majd hazafelé az iskolából, még arra is odafigyelt, hogy ne felejtsünk el egyeztetni egy rövid találkozót szombatra és vasárnapra sem. Én pedig egészen addig, amíg anyu fel nem hívta rá a figyelmemet, nem is gondoltam, hogy ez külső szemlélő számára furcsa lehet.

De miután ő rákérdezett, tetszik-e nekem ez a fiú, elgondolkoztam. Olyannyira, hogy még akkor is ezen tűnődtem, amikor a parkban megláttam Gabrielt. Ő még nem vett észre engem, így volt lehetőségem végignézni rajta.

Vajon tetszett nekem? Szerettem volna megérinteni az arcát, megfogni a kezét, beletúrni a hajába, szerettem volna…

Ekkor felém fordult, én pedig elveszítettem a gondolataim fonalát.

– Grincs!

– Gabriel – mosolyodtam el, ahogy közelebb sétált hozzám. Reméltem, hogy nem szeretne majd egyhelyben ácsorogni, mert kezdtem átfagyni. Egyáltalán nem értettem, ő hogyan bírhatta ki vacogás nélkül egy szál pulóverben. Többször is megpróbáltam már rákérdezni, nem fázik-e, de egyszer sem kaptam választ, de úgy tett, mint aki még csak meg sem hallotta a szavaimat. Vagy témát váltott, vagy egyszerűen csak nem mondott semmit. Éppen ezért letettem a dologról.

– Gyere, sétáljunk – intett nekem, és egy pillanatra azt hittem a keze rándulásából, hogy meg fog érinteni, de végül mégsem tette. Pedig szinte már magamon éreztem a hűvös bőrét. Vannak olyan dolgok, amiket az ember nem tudhat biztosra, de egyszerűen mégis csak… tudja. Én például még sosem ettem csigát, de teljesen biztos vagyok benne, hogy utálom. És sosem érintettem még Gabriel kezét, de tudtam, egyszerűen tudtam, hogy hidegek az ujjai.

– Na, mi lesz a mai témánk? – kérdeztem inkább, mielőtt még túlságosan is belemerültem volna olyan dolgokba, amikbe nem volna szabad.

– A hó.

– A hó? – visszhangoztam kissé megrökönyödve. Ezúttal biztos voltam benne, hogy nem fog tudni meggyőzni, mert a latyakot egyszerűen ki nem állhattam, más formában pedig szinte sosem lehetett havat látni.

– A legendák szerint az év első havazásának varázsereje van – mosolyodott el Gabriel, és bár nem hittem a varázslatban, ahogy a szemembe nézett, libabőrös lettem. – Azt mondják, ha együtt nézed valakivel, akkor azzal örökre barátok lesztek.

Homlokráncolva néztem rá, ő viszont már az eget kémlelte. Szerettem volna megkérdezni, mit nézett olyan nagyon, de ahogy követtem a pillantását, mégsem szólaltam meg. Először ugyan nem láttam mást, csak a délutáni sötét felhőket, aztán viszont valami kellemesen hűvös hullott az orromra. Aztán a fülemre. A tenyeremre. A hó békés némaságban kezdett esni, én pedig szép lassan elfelejtettem, hogy korábban még azt mondtam, nem szeretem a havat. Talán mégis csak szerettem. Talán csak szerettem volna, ha Gabriel legendája igaz.

December 11. December 13.

Főállású történetíró és profi fordító, mellékesen szárnybontogató youtuber. A Sims szériákon átívelő rejtélyek szakértője. Lelkes játéktesztelő, tudósító, lektor és Sims 4 játékos.