Egy elfeledett isten – Porba hulló macifejek – 13. Egy isten a föld alatt

Falból nyíló alagútban tűntünk el mindannyian, és félhomályban folytattuk utunkat sorban haladva. Elöl Conor ment és Wenorah lámpákat szorongatva, utánuk Missy és a fehérhajú lány, akinek nem jegyeztem meg a nevét, majd pedig mindenki más ideiglenes csoportokban.

Én leghátul ballagtam anyával, közvetlen előttünk haladt a megpakolt szekér, ami teljesen magától mozgott, rajta pedig temérdek holmi és Tristan feküdt még mindig eszméletlenül.

Néztem a fiú fiatalos, sápadt arcát és megállapítottam, hogy egész jól néz ki úgy, hogy nem akar éppen senkit megölni. Félhosszú, fekete haja csukott szemébe lógott, nem tűnt úgy, mintha megviselte volna bármi is, nyugodt tekintete csak békét árasztott.

– Megvagytok itt hátul? – Összerezzentem a hangra és elpirultam, hiszen úgy éreztem, rajtakaptak, miközben a srácot bámulom. Természetesen ez nem volt igaz.

– Persze – válaszolt anya Conornak, aki a semmiből tűnt fel, legalábbis számomra. – Nemeeneonnak lassan meg kellene érkeznie, különben meg kell állnunk.
– Missy szerint közel van – szólt a fiú sejtelmesen. Vagy csak nekem tűnt annak, mert fogalmam sem volt, kiről beszélnek. – Tristannal minden renden, ugye? – Bólintottunk. – Sikítsatok, ha megmozdul! – vigyorgott, és előresietett.
Elmosolyodtam, majd eltűnődtem azon, hogy mi kényszeríthette arra szegény srácot, hogy bajtársaival keljen harcolnia. Talán egy testvér vagy egy szeretett lány halála? Meg akartam kérdezni anyát, de féltem attól, hogy esetleg azt hinné, érdekel Tristan.
– Hol is tartottam a történetben? – szakított ki a merengésemből éppen ő.

– Hogy Wenorah megtanította repülni a berendezést – idéztem fel a történetet.
– Valóban – bólintott. – Az indulataik olykor a képességeikben nyilvánulnak meg. Nem egyedi eset – magyarázott még. – Hirtelen felindulásból felajánlottam, hogy segítek nekik. Végül pedig pubot nyitottam, és nekik áldoztam az életem. – Úgy mondta, mintha megbánta volna, ennek ellenére egy percre sem tűnt úgy, hogy fel akarná adni.

– És miért kellett eljátszanod, hogy meghaltál?
– Mert az ellenségeik nem adták fel, és már régóta sejtették, hogy egy közönséges ember segít nekik, így őt keresték. És meg is találták – sóhajtott. – Így halt meg apád. – Nem dúlt fel a vallomás, hiszen rég gyanítottam, hogy ez állt a háttérben. – Ekkor felhagytak a kutatással egy kis időre, de végül valahogy rájöttek arra, hogyan is szerez élelmet a csoport. A következő lépés lettem volna én, és az otthonunk. Ezt nem kockáztathattam meg. – Nem szóltam, csak csendben merengtem egy kicsit, bár napok óta ezt tettem, és már semmi értelmét nem láttam.

– Ki az a Nemeeneon? – érdeklődtem felidézve a nemrég hallott nevet.
– Nos, ő a legerősebb és legöregebb közülük, bár egy kicsit más, mint a többiek. Senki sem tudja, hány éves, honnan jött, mit akar, és miért olyan magának való. Viszont rengeteget köszönhetünk neki, mert ő tartja fent a védelmet a rejtekhelyek körül, gyógyítja a sérülteket és tanítja a fiatalabbakat. Majd megismered – fejezte be a mondandóját és úgy tűnt, nem is akarja folytatni, pedig egyelőre nem értettem belőle sokat.

– És – kezdtem, mert volt még egy dolog, ami foglalkoztatott. – Engem miért kellett idehozni, ha ilyen veszélyes volt?
– Féltem, hogy megkérdezed – mosolygott rám anya szomorúan. – Mivel én elméletben meghaltam, ezért valakinek folytatnia kell az én munkámat, és mivel a lányom vagy…
Nem fejezte be, de kiegészítettem magamban. Azt akarta, hogy én vegyem át a helyét. Meg sem tudtam szólalni a megdöbbenéstől, mert erre végképp nem számítottam.

– Mégis hogyan? Hiszen én is eltűntem – akartam kibújni a súlyos teher alól. – Ráadásul a pubról tudják, hogy eredetileg az a közvetítő cég, még ha hirtelen fel is tűnök tizennyolc évesen és el is öröklöm, akkor sem célszerű, ha éppen a saját lányod viszi tovább. Ha meg másik személyazonosságot kapok, akkor azzal az erővel te is kaphatsz és egy másik városban, vagy akár országban újrakezdhetnéd.
– Tudtam, hogy nem hagyod annyiban – gördült le egy könnycsepp az arcáról. – Az én lányom vagy – nyomott egy puszit az arcomra. – Jogod van tudni. Valószínűleg, hamarosan nem csak elméletben halok meg – felemelte a fejét. Idegesen kerestem vele a kontaktust, de nem mert a szemembe nézni.

– Az…
Elakadt a szavam és földbe gyökereztek a lábaim, mintha láthatatlan indák markolták volna őket, és akadályoznák meg a mozgásban. Fagyos tekintettel néztem előre egyenesen a távolodó kocsira, majd anyára, mikor ő is megállt. Kihunyt a fény, mert a többiek tovább haladtak, így sötétben maradtunk.

Nem akartam elhinni, hogy elveszítem őt újra, de ezúttal végleg. Azt akartam, hogy nevesse el magát és gúnyolódjon rajtam, és, mondja, hogy csak egy groteszk vicc volt. Hogy még éljen…
– Azt mondtad – nyögtem a könnyeimmel küszködve –, hogy Nemeeneon meggyógyítja a betegeket. Téged miért nem? – Kibírtam, hogy ne sírjam el magam, de továbbra is gombóc volt a torkomon.

– Már próbálta – mondta remegő szájjal és fényes szemeiben mérhetetlen együttérzés tükröződött felém. – Így is kaptam ajándékba tőle több mint tizenöt évet – szipogta alig hallhatóan. – De már nem tehet semmit. A testem szinte halott.
– De miért? – kérdeztem szinte ordítva, de még mindig nem hullattam egyetlen csepp könnyet sem. Erős akartam maradni.
– Tudod, a halál az egy szörnyen egyszerű dolog – nézett rám szenvtelen arccal, de a könnyei megállíthatatlanul csorogtak le halottsápadt arcán. – Egyszerűen meg kell szüntetni az élet egyik feltételét és már be is következett.
Nem válaszolt a kérdésemre, és tudtam azért, mert nem akar. Én pedig békén hagytam, hiszen eszemben sem volt fájdalmat okozni neki.
Hirtelen felém fordult és hatalmas szemekkel nézett rám, én pedig ismét a sírással küszködtem. Már majdnem megadtam magam, mikor hatalmas robbanás rázta meg a talajt.

Megfordulva hirtelen fény árasztotta el az alagutat, és a kavargó füst egyre világosabb lett, olyan volt, mintha valaki egy óriási fáklyával közeledne felénk.

– Nyugi, ez csak Nemeeneon – mosolyodott el, de nem láttam mást, csak hatalmas, gomolygó porfelhőt, amelynek közepe egyre ragyogóbb lett. – Le kellett rombolni ezt a járatot, hogy ne tudjanak utánunk jönni.
Néhány másodperccel később egy ember fénylő körvonalai kezdtek kirajzolódni.

– Üdv nektek! – intett a férfi, mikor már egészen a közelünkbe ért, én pedig képtelen volna arra, hogy elszakadjak a látványtól.
Belőle áradt a fénytünemény, de halványulni látszott, helyette kéken ragyogó szemeit pillantottam meg, amelyből sosem ismert bölcsesség sugárzott, és valami bánat is nagyon-nagyon mélyen. Egy pillantása elég volt, és bár az arcomra nem ült ki, de a lelkemből könny fakadt. Emberarcú istent láttam akkor, egy istent a föld alatt.

Kizökkentem hirtelen, fogalmam sem volt, mi ütött belém, hogy miért fagytam le, és éreztem azt, hogy valami csoda áll előttem. Már csak egy túlságosan szőke férfit láttam túlságosan kék szemekkel furcsa kabátban, és észrevettem a szorosan a lába mellett sétáló golden retrievert is.
– Örülök, hogy végre találkozunk, Marilyn – mondta halálosan nyugodt hangon.
– Hello – mosolyogtam félve és nyújtottam a kezem, de ő nem is figyelt rám.

– Még nincsenek itt az üldözőink, de már közel járnak – fordult anya felé. – Könnyedén megtalálják a bejáratot, túl erős volt a szellemi jelenlét, Missy ereje nagymértékben megnövekedett az utóbbi időben, már-már Conoréhoz fogható. Ezentúl ügyelnünk kell erre.
De hogyan nyitják fel? – gondoltam és arcomra kiült a kétség.
– Légkalapáccsal, dinamittal, markolóval, adott a lehetőségek széles választéka. Ugyanakkor ezek kissé figyelemfelkeltőek, de nem hiszem, hogy törődnének ezzel ilyen közel a célhoz – mondta a férfi. – Elnézést a tolakodásért, nagyon hangosan gondolkodtál.
Ijedten bámultam rá, mintha szellemet látnék, bár kételkedtem benne, hogy attól jobban megrémültem volna. Gondolatolvasásról nem volt szó… Habár úgy sejtettem, Missy is tud ilyesmit.

– Jobb, ha továbbmegyünk – indult el anya. – Nagyon lemaradtunk.
Hárman ballagtunk lassan és szótlanul. Meg akartam kérdezni mindent Nemeeneontól, hiszen ő tudta a válaszokat, de nem mertem, ráadásul figyelmem nagy részét az kötötte le, hogy ne gondolkodjak „túl hangosan”.
Amikor beértük a többieket, ők már a kijárat előtt álltak, de nem indultak el, ránk vártak, vagy talán csak a vezetőjükre, aki kényelmes tempóban ballagott feléjük, de néhányan rá sem emelték a tekintetüket.

Előremeredtek, esetleg egymásra, nem látszott rajtuk semmilyen kétség, vagy fájdalom, csak beletörődés és elfogadás, netán a régmúlt emlékeibe való ismételt belegondolás.

Nem tűntek szánalmasnak, vagy álmoktól fosztottnak, némelyikükben élhetett még bizalom egy szebb jövő iránt.

Mások arca akkor éledt fel, mikor Nemeeneon a közelükbe ért, mint a reménynek valami hús-vér hordozója, aki talán nem is sejti, miféle erővel bír.

És ott voltam én, aki ismét árva lett. Egy kívülálló, aki félt és reszketett attól, hogy tudnak így örülni azok, akiket megfosztottak mindentől.