Egy angyal bakancsban – 20. Nehogy már teljes legyen az öröm
2018. január 14.
Meg kell, hogy mondjam, nem kellemes dolog két hónapon keresztül folyamatosan tanulni. Ráadásul az én speciális helyzetemre hivatkozva már évvégén le kellett tennem az összes vizsgát, mert ugye nem szeretnék elrontani a nyári szünetemet.
Így tanulnom kellet életem minden egyes szabad percében.
Amikor hazaértem az iskolából.
Így tanulnom kellet életem minden egyes szabad percében.
Amikor hazaértem az iskolából.
Hétvégén.
Az ebédszünetekben, a könyvtárban.
Próbálkoztam telepátiával is alvás közben, de nem jött be.
És mivel napközben nem jutott idő másra, a napról napra feladott házikat éjszaka kellett megírnom.
Időm bár nem sok volt, a szobám színesebbé tételére mégis fordítottam egy cseppnyi figyelmet. Hiszen nem lehet tanulni, ha körülvesz a sötét.
*****
Két hónap elteltével pedig elérkezett a vizsga napja.
Rendes diáklányhoz méltóan szépen kiöltöztem és arra is rászántam magam, hogy kivasaljam, immár teljesen kezelhetetlen hajamat.
De még így is szörnyű volt az összhatás.
Abban a lehetetlen időpontban persze csak én voltam egyedül az egész épületben, mégis a legszűkebb, legsötétebb és legócskább termet kellett kiválasztaniuk.
Abban a lehetetlen időpontban persze csak én voltam egyedül az egész épületben, mégis a legszűkebb, legsötétebb és legócskább termet kellett kiválasztaniuk.
A teremben, egy asztalon, három széken és néhány emberen kívül semmi sem volt.
Persze először név, osztály, miért kell vizsgáznom, blablabla…
Aztán elkezdett valami izét felolvasni, de egy szó sem ragadt meg belőle. Még csak az sem, hogy miről szólt. Talán azért, mert éppen a Szentivánéji álom cselekményét próbáltam felidézni közben.
Persze először név, osztály, miért kell vizsgáznom, blablabla…
Aztán elkezdett valami izét felolvasni, de egy szó sem ragadt meg belőle. Még csak az sem, hogy miről szólt. Talán azért, mert éppen a Szentivánéji álom cselekményét próbáltam felidézni közben.
Aztán egyenként behívták az összes tanáromat, akik aztán szépen kikérdeztek. Körülbelül két óra hosszát vett igénybe és egyáltalán nem is volt nehéz.
Írásbeli része is volt, de az is hasonlóan könnyű volt.
Utána meg egy óra hosszát vártam még kijavították.
És felszabadulva léphettem ki abból a sivár kis helyiségből, amit ők még teremnek neveztek.
Ott pedig már várt rám Clay, akit a két hónap alatt mindössze hetente egyszer láthattam.
Nem mondott semmit, csak kérdőn nézett rám.
Írásbeli része is volt, de az is hasonlóan könnyű volt.
Utána meg egy óra hosszát vártam még kijavították.
És felszabadulva léphettem ki abból a sivár kis helyiségből, amit ők még teremnek neveztek.
Ott pedig már várt rám Clay, akit a két hónap alatt mindössze hetente egyszer láthattam.
Nem mondott semmit, csak kérdőn nézett rám.
Én meg persze rögtön a nyakába ugrottam és kénytelen volt átvenni a lelkesedésemet.
Így van. A kéthónapnyi kemény munka meghozta gyümölcsét. Mivel, tekintettel betegségemre, nem számolták bele a rendes év végi jegyeim, ezért kitűnő lettem. Amit persze Claynek köszönhettem.
Na, igen, a hálálkodás sem az erősségem.
És persze nem engedhettem, hogy hazavigyen, mert szükségem volt friss levegőre a hosszú bezártság után, reméltem, hogy elkísér, de dolga volt.
Én meg hihetetlenül boldog voltam még így is.
És persze nem engedhettem, hogy hazavigyen, mert szükségem volt friss levegőre a hosszú bezártság után, reméltem, hogy elkísér, de dolga volt.
Én meg hihetetlenül boldog voltam még így is.
Amíg két gorilla el nem állta az utamat.
Persze fogalmam sem volt, hogy mit akarnak tőlem.
Persze fogalmam sem volt, hogy mit akarnak tőlem.
Ez volt az első hiba. De hát annyira megijedtem, hogy még hazudni sem jutott eszembe.
Egyikük belökdösött a sikátorba, a másik meg csak vigyorgott tovább.
Persze esélyem sem volt.
Egyikük belökdösött a sikátorba, a másik meg csak vigyorgott tovább.
Persze esélyem sem volt.
Mire felfogtam, hogy miről is beszél már a kerítést ütötte ki velem, ami nem volt éppen kellemes érzés.
Utána meg sem próbáltam lábra állni, de a hajamnál fogva rángattak fel.
Zűrös helyzet. El tudtam képzelni, hogy mit csinálnának Clay-jel, ha odamenne.
Aztán hirtelen elengedtek és elmentek.
Én még sokáig támasztottam a falat, amíg egyáltalán állni voltam képes önállóan. Így utólag visszagondolva egészen viccesnek tartom a helyzetet. Olyan furcsán groteszknek. A szegény, szerencsétlen kislány életébe végre beköszönt a boldogság, erre jönnek az újabb gondok.
Ráadásul minden testrészem sajgott és még elég messze voltam a lakásunktól. De összeszedtem magam és elindultam.
Aztán hirtelen elengedtek és elmentek.
Én még sokáig támasztottam a falat, amíg egyáltalán állni voltam képes önállóan. Így utólag visszagondolva egészen viccesnek tartom a helyzetet. Olyan furcsán groteszknek. A szegény, szerencsétlen kislány életébe végre beköszönt a boldogság, erre jönnek az újabb gondok.
Ráadásul minden testrészem sajgott és még elég messze voltam a lakásunktól. De összeszedtem magam és elindultam.
Valahogy eljutottam az ajtónkig, bár nem értem, hogy volt annyi erőm. Reméltem, hogy apa nem lesz otthon, de meg sem vártam, míg ez kiderül, hanem egyenesen a szobámba rohantam, vagyis vánszorogtam, de a körülményekhez képest egész gyorsan.
Bár az egész arcom égett, csak akkor mertem tükörbe nézni.
Nem volt vészes a seb, az gondoltam holnapra elmúlik annyira, hogy egy kis korrektor alatt ne látsszon.
Bár az egész arcom égett, csak akkor mertem tükörbe nézni.
Nem volt vészes a seb, az gondoltam holnapra elmúlik annyira, hogy egy kis korrektor alatt ne látsszon.
Végül is igazam lett.
Másnap amikor Clay-jel találkoztam, nem vett észre semmit.
Másnap amikor Clay-jel találkoztam, nem vett észre semmit.
Úgy döntöttem, nem mondom el neki, és az üzenetet sem továbbítottam. És megpróbáltam nem látványosan sántítani.
Tartoztam neki annyival, hogy megkíméljem attól, hogy értem aggódjon.
“Majd én megoldom!” – gondoltam. Valahogy. Nekem már úgyis mindegy volt.
Tartoztam neki annyival, hogy megkíméljem attól, hogy értem aggódjon.
“Majd én megoldom!” – gondoltam. Valahogy. Nekem már úgyis mindegy volt.
