Egy angyal bakancsban – 17. Pótpapa

Reggel nyolc körül érkeztünk meg a szigeten lévő reptérre. Ez ott olyan dél körülinek számított. Az idő nagyon kellemes volt. Deon mondta, hogy szerencsések vagyunk, mert tavasszal a legjobb ellátogatni ide, vagy lehet, hogy szándékosan rakták márciusra a tárgyalásokat.
A nyaraló körülbelül ötször akkora volt, mint a mi lakásunk és ugyanolyan gazdagon berendezett, mint Deon háza.

Órákig képes voltam az ablak előtt ülni és nézni.
Az első két hétben nagyjából nem csináltunk semmit. Clay és én voltunk ketten. Meg néha Tom nézett be, hogy megnézze kell-e valami, de ő többnyire a legnagyobb szigeten tartózkodott.
Deon tényleg csak esténként járt haza. Legtöbbször reggel hétkor már sehol sem volt, és éjszaka tizenegy előtt nem ért vissza.
Rengeteget napoztam (persze felesleges volt napozni az én bőrömmel, semmit sem barnultam) és közben sokat beszélgettem Clay-jel.

Sok mindent megtudtam az életéről és én is sokat meséltem az enyémről, noha közel sem mindent, és persze nem volt olyan érdekes, mint az övé.
Miután az apja elhagyta őket, megszökött. Tizennégy éves koráig az utcán élt. Becsatlakozott egy fiatalokból álló bandába. Ott tanult meg verekedni…
Aztán rájött, hogyha továbbra is velük marad, a jövőjének annyi, így hazament. Két évvel ezelőtt kereste meg az apját.
Végül nemrég leérettségizett és azóta dolgozott Deon-nál. Sajnos azt is elárulta, hogy mit.
Deon azon kívül hogy cégtulajdonos, mással is foglalkozik. Nem éppen legális dolgokkal. Drogot szállít Amerikába és néhány Európai országba. Clay pedig segít neki, ha valami nem úgy történik, ahogy kellene.

Kezdtem érteni azokat a beszélgetéseket az indulás előtt.
Lesokkolódtam egy kicsit, de nem éreztem azt, hogy átvertek. Miért is éreztem volna?
Valószínűleg észrevette, hogy szorongok, így adott egy cigit.

Will… Még mindig görcsbe rándult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy mit érezhet most. És ezen még a nikotin sem segíthetett. Nem tudta, hogy hol vagyok, csak azt, hogy eltűntem már két hete, és neki nem szóltam. Ráadásul a bátyjával tűntem el, aki előtt mélyen hallgattam arról, hogy mi is játszódik le bennem tulajdonképpen.
Mindezek ellenére a “nyaralás” remek alkalom volt arra, hogy rendezzem mindazt, ami velem történt.
És végre rájöttem, hogy mit is érzek Will iránt. Barátságot. Semmi mást. Miatta akartam azt hinni, hogy szeretem, de igazából nekem ő mindig is csak egy nagyon jó barát volt.
És arra is rá kellett jönnöm, hogy Clayt szeretem. Vele annyira más beszélgetni vagy csak csendben ülni. Megértjük egymást jobban, mint bárkivel. Legalább is én így éreztem.
Az utolsó hetek gyorsan repültek, hiszen az idő telik, ha élvezzük. Én pedig nem érezhettem volna magam jobban.

De lassan tudatosult bennem, hogy az utazás nem tarthat örökké. Egyszer vége lesz, és akkor haza kell mennem. Bele kell néznem apám szemébe és megmagyaráznom neki az eltűnésem okát. Persze megfordult a fejemben, hogy talán fel sem tűnt neki, hogy nem voltam otthon.
A megrázkódtatás hirtelen jött, minden előzmény nélkül. Belülről mart a kín. Árva vagy. – súgta egy hang. Én pedig hittem neki. Nem volt anyám, ki tudja hol volt akkor. Nem volt apám, csak egy roncs, aki annak nevezte magát, de elszigetelődött gyermekétől. Mégis reméltem, hogy talán aggódik, keres és gondol rám. Ahogyan a sokk jött, úgy múlt el. Sietve.
Napokig töprengtem, hogy mit tegyek. Végül felhívtam.
A hangja unott volt, de némi érdeklődés is bujkált benne, talán az aggodalmat is megkockáztatom. Jól vagyok, apa. – mondtam. – Hamarosan hazamegyek. Nem gondoltam, hogy néhány mondattól megjavul vele a kapcsolatom. De a lelkiismeretem egy része rendben volt.
Ami végül igazi vigaszt hozott, hogy Deon tárgyalásai lerövidültek. Még mindig reggel korán távozott, de már öt-hatóra körül visszajött. Így volt alkalmam jobban megismerni. Minthogy eddig Clay-jel még egyszer sem sikerült elhagynunk ezt a szigetet, úgy gondolta, hogy éppen itt az ideje.

Első célpontunk nem a legelegánsabb vagy legdrágább hely volt az egész Seychelle-szigeteken, hanem egy nagyon hangulatos bár. Deon-tól megtudtam, hogy a szigetnek nincsenek őslakosai, mégis fűszoknyában szolgáltak ki. Volt zene, bor és nagyon jó hangulat.
Csak néhányszor mentünk még ilyen helyekre. Új ruhatáram nagy része így kihasználatlan maradt, és hajvasaló híján kénytelen voltam befonni kusza tincseimet.
De többnyire úsztam vagy néztem a tájat, és a végtelennek tűnő vizet.

Aznap, amikor a bárban ebédeltünk, és Claynek és Deon-nak közösen dolga volt a közeli városban, engem meg ott hagytak, jobb elfoglaltságom nem lévén néztem az óceánt.
Ahogy ott ültem egyszer odajött hozzám egy lány.

Két héten keresztül, szinte naponta találkoztunk, de aztán nem látogattunk el többet arra a szigetre, ugyanis készülni kellett a partira.
Deon-nak sikerült megegyezni a cég tulajdonosával az eladásról.
Nem értem, hogy lehet ennyit tárgyalni egy eladásról, de hát én nem értek hozzá.
Utolsó néhány napunkat azzal töltöttük, hogy az utolsó pillanatban megszervezett ünnepi partira keressünk ruhát. Baromi izgalmas volt. Fél tucat boltot végigjártunk egy sima fehér csokornyakkendőért és háromszor ennyit egy szmokingért.
Az én ruhámról ne is beszéljünk. Körülbelül harminc estélyit kellett felpróbálnom és ebből körülbelül huszonnyolcra mondtam azt, hogy ez jó lesz. Ez persze nem lett volna akkora probléma, ha csak öt helyen járunk, de az első üzletben például csak egyetlen egy ruhát próbáltam fel, pedig nagyon elegánsnak tűnt.

Végül találtak egyet,- a tizennyolcadik üzletben-, ami elég drága volt, elég jó az anyaga, a színe, elég elegáns és még tetszett is nekik.
Azért el kellett ismernem, hogy tényleg nagyon szép volt.

A sikeres vásárlás után pedig visszamentünk a nyaralóba. Fáradt voltam és szörnyen fájt a lábam, nem akartam mást, csak végigterülni az ágyamon és elaludni.
Lehunytam a szemem és azt álmodtam, hogy ismét van egy apám.