Egy angyal bakancsban – 12. Ki mondta, hogy nem szép az élet?
2018. január 14.
Három hónappal később minden megváltozott. Felújítottuk a lakást. Egész normális lett.
A szobámat feketére óhajtottam csináltatni, illett a spleen-szerű hangulatomhoz.
Apát kirúgták, és egy másik cégnél kapott új munkát, így nem dolgozhatott otthon.
Én meg délutánonként, vagy suli helyett a parkban ültem és néztem ki a fejemből.
Apával sokat romlott a kapcsolatom. Nem sokat beszéltünk, de nem is éreztük szükségét. Nem szóltunk bele a másik életébe. Ő nem törődött azzal, hogy lógok a suliból, én meg azzal nem, hogy sosem volt otthon. Úgy éltünk, mintha nem is ismernénk egymást.
Nickyvel is összevesztünk. Ez valahogy úgy történt, hogy megtetszett neki William, aki múltkor segített, amikor Zora meg Lille ránk szállt. Viszont Will-nek meg én tetszettem. Elképesztő, hogy egy fiún vesztünk össze. Bár így utólag végiggondolva nem is annyira… És nem is csak ezen.
Aztán persze elmondott mindennek, nagyon rossz lehetett neki, de én akkor sem tehetek semmiről. Nem mondom, hogy nagyon visszautasító lettem volna Willel, de igazából Nicky nem is mondta, hogy tetszik neki. Csak akkor tört ki belőle az, hogy én mennyire szemét vagyok, miután elújságoltam neki, hogy “a mi Hősünk” meghívott moziba. De ez csak az utolsó csepp volt a pohárban. Nem nézte jó szemmel, hogy lógtam az órákról, neki pedig nem beszéltem arról, hogy miért, aztán az új stílusom se jött be neki, meg az is zavarta, hogy nem figyeltem rá, amikor hozzám beszélt és még bunkó is voltam vele.
Miután a fél iskola hallatára előadta nekem a vétkeimet, Zora és Lille jött oda hozzám. Azt hittem, megint csak piszkálni akarnak, de meghívtak bulizni. “Szent Isten!”- gondoltam, ezek bekattantak, hogy én bulizzak, amikor ilyen pocsékul érzem magam, így is haragszom az egész világra és anyám után még a legjobb barátom is elvesztettem. De persze ezt ők nem tudhatták. Nem értettem mit akarnak tőlem, hiszen utálnak.
Mégis erősködtek, hogy menjek el.
Miután a fél iskola hallatára előadta nekem a vétkeimet, Zora és Lille jött oda hozzám. Azt hittem, megint csak piszkálni akarnak, de meghívtak bulizni. “Szent Isten!”- gondoltam, ezek bekattantak, hogy én bulizzak, amikor ilyen pocsékul érzem magam, így is haragszom az egész világra és anyám után még a legjobb barátom is elvesztettem. De persze ezt ők nem tudhatták. Nem értettem mit akarnak tőlem, hiszen utálnak.
Mégis erősködtek, hogy menjek el.
Hogyne…
Szóval aznap este bulizni mentem. Zorával, Lillel és Zac-kel. Természetesen előtte el kellett mennünk valami innivalót venni. Nem üdítőre gondolok.
Említettem Will-nek, hogy megyek, és mondta, hogy őt is hívták, csak nem sok kedve volt, de így, hogy én is jövök, ő is jön, már csak azért is, hogy vigyázzon rám.
Említettem Will-nek, hogy megyek, és mondta, hogy őt is hívták, csak nem sok kedve volt, de így, hogy én is jövök, ő is jön, már csak azért is, hogy vigyázzon rám.
Aztán öten indultunk el az éjjel-nappaliba bort venni, meg persze olyat is, aminek az alkoholtartalma meghaladja a 20%-ot.
Will persze előadta, hogy nehogy nagyon leigyam magam, mert elsőre sokat inni súlyos. Miből gondolhatta, hogy még soha nem rúgtam be? Persze jól gondolta.
Will persze előadta, hogy nehogy nagyon leigyam magam, mert elsőre sokat inni súlyos. Miből gondolhatta, hogy még soha nem rúgtam be? Persze jól gondolta.
Hihetetlen mennyit el tudtak szenvedni azzal, hogy kiválasszák, mit vegyünk.
Vörös vagy fehér? Bor vagy sör?
Milyen évjárat? Számomra teljesen jelentéktelenek voltak ezek a kérdések, de ők szemlátomást komolyan vették.
A sok szenvedés után ránéztem a “18 éven aluliakat szeszesitallal nem szolgálunk ki” feliratú táblára és feltettem magamban a kérdést, hogy mire is volt jó ez az egész.
De ez a kérdés csak engem foglalkoztatott.
Egész könnyen ment.
Aztán mindenki hazament átöltözni. Hazafelé azon tűnődtem, mit fog szólni apa. Aztán rá kellett jönnöm, hogy semmit. Nem fogja érdekelni.
Aztán mindenki hazament átöltözni. Hazafelé azon tűnődtem, mit fog szólni apa. Aztán rá kellett jönnöm, hogy semmit. Nem fogja érdekelni.
És igazam lett. Nem foglalkozott vele…
Semmi: mikor kezdődik?, meddig tart?, érted menjek? De mit is vártam?
Egy egész órám volt készülődni.
Semmi: mikor kezdődik?, meddig tart?, érted menjek? De mit is vártam?
Egy egész órám volt készülődni.
Fürödtem, felöltöztem, kivasaltam a hajam, aztán úgy döntöttem mégse így megyek. Kerestem másik ruhát, aztán visszagöndörítettem a hajam.
Haj tökéletesítés és smink. Néhány hónapja még nem gondoltam, hogy valaha így fogok kinézni. Kösz Teresa!
Will megkérte a bátyját, hogy vigyen el minket.
Clay volt a neve.
Clay volt a neve.
Elvitt egészen odáig, ahol Zoráékkal találkoztam.
Aztán azon tanakodtunk, hogy is férünk be ennyien a kétszemélyes kocsiba.
De megoldottuk… és végül is 10 km/h-val is odaértünk.
De megoldottuk… és végül is 10 km/h-val is odaértünk.
A házigazda fogadott minket, és mint kiderült Will-t és a többieket elég jól ismerte.
Tényleg jó volt a zene. Egy együttes játszott valami keveréket, de nem ismertem.
Kaja nemigen volt, de nem is enni jöttünk. Zora és Lille már előre megivott jó néhány pohár VBK-t és abszintot, a kettőt egymás után! – így ők már akkor ki voltak ütve, amikor találkoztunk velük.
Így nem lehetett velük értelmesen beszélni. Zac meg végig azon fáradozott, hogy a lányoknak semmi baja ne legyen.
Így Willel maradtunk, és leültünk. Hívott táncolni, de nem nagy kedvem volt. Igazából, mert senki nem táncolt, vagyis amit csináltak, azt nem lehetett táncnak nevezni. Kezdett átalakulni bennem a buli szó jelentése.
Nyomasztó volt.
Mindenki részeg volt vagy be volt szívva, és aki meg nem, az is úgy tett, hogy ne nézze hülyének a többség.
Ott ültünk ketten. Egyikünk sem szólalt meg. Meg persze nem is értettük volna, hogy mit mond a másik.
Hirtelen rám törtek az emlékek. Anya… vagyis Teresa, mert nem akartam anyának szólítani.
Nem érdemelte meg.
Belegondoltam, hogyha nem megy el, akkor én most nem lennék itt, vagy ha nem vesznek össze Apával azon az estén. Erre csak nem rég jöttem rá, hogy már akkor is veszekedtek. De nem hiszem, hogy csak azért ment volna el. De vajon miért? Ez még mindig rejtély volt, viszont nem akartam ezen gondolkodni. Akkor nem.
Nyomasztó volt.
Mindenki részeg volt vagy be volt szívva, és aki meg nem, az is úgy tett, hogy ne nézze hülyének a többség.
Ott ültünk ketten. Egyikünk sem szólalt meg. Meg persze nem is értettük volna, hogy mit mond a másik.
Hirtelen rám törtek az emlékek. Anya… vagyis Teresa, mert nem akartam anyának szólítani.
Nem érdemelte meg.
Belegondoltam, hogyha nem megy el, akkor én most nem lennék itt, vagy ha nem vesznek össze Apával azon az estén. Erre csak nem rég jöttem rá, hogy már akkor is veszekedtek. De nem hiszem, hogy csak azért ment volna el. De vajon miért? Ez még mindig rejtély volt, viszont nem akartam ezen gondolkodni. Akkor nem.
Hirtelen Willel összenéztünk. Rádöbbentem, hogy én komolyan érdekeltem őt. Persze nem értettem miért. Ő annyira másnak látszott, mint mindenki más, akit eddig ismertem. Persze nem tudtam, milyen volt mielőtt megismertem.
A legjobban az nyomasztott abban a pillanatban, hogy én nem tudtam mit érzek iránta.
Aztán jött az a hirtelen ötlet, hogy berúgok.
A legjobban az nyomasztott abban a pillanatban, hogy én nem tudtam mit érzek iránta.
Aztán jött az a hirtelen ötlet, hogy berúgok.
Will nem helyeselte, de azért nem akadályozta meg. Valameddig együtt piáltunk, de ő jobban bírta.
Nem tudom mennyit ittam, meg azt se, hogy mit. Egy idő után minden kiesett…
Nem tudom mennyit ittam, meg azt se, hogy mit. Egy idő után minden kiesett…
