Angyali történetek

Advent második vasárnapja – A Mikulás listája


2020.12.05., szombat

Aznap havas reggelre ébredhettek a városlakók. Bármerre mentem, vidám arcokat láttam. Családok indultak sétálni, a gyerekek hócsatát vívtak a főtéren, néhány ház udvarán pedig barátságos hóemberek üdvözölték az arra járókat. Egy-két szánkó is felbukkant, melyekkel kisebb dombokat céloztak meg gazdáik. De lehet a világ első ránézésre bármilyen meghitt és idilli, mindig akad valaki, akinek szüksége van ránk.


Ma már több egyszerű, gyorsan elvégezhető küldetést teljesítettem, délelőtt tizenegy órakor ismét a készülékemre néztem. Egy nagyon furcsa jelzést láttam rajta. A legtöbb küldetést egyszerű fehér pötty mutatja, ez viszont a szivárvány színeiben villódzott. Annak ellenére, hogy már legalább tíz éve használjuk ezeket a kütyüket, ez az első alkalom, hogy ilyennel találkoztam. Tudtam, hogy ennek a megbízásnak különlegesnek kell lennie a többihez képest, és a kíváncsiságom által vezérelve egészen az erdő közepéig követtem a jelölést.


Egy apró, aranyos kis házikóhoz értem, mely egy dombtetőn állt. Kéményéből fehér füst szállt fel, bájos ajtaját ünnepi koszorú díszítette. Ki gondolta volna, hogy lakik valaki ennyire távol mindentől? Vajon miféle ember lehet? Mivel idekint senkit sem láttam, mást nem tudtam tenni, minthogy bekopogjak.
– Ki az? – szólalt meg egy kedves mély hang. Nem mertem felfedni kilétemet a szabály miatt, miszerint csak akkor mutatkozhatunk meg, ha mindenképpen szükséges. Így hát vártam láthatatlanul, hogy mi fog történni.


Lassan kinyílt az ajtó, mögötte egy nagyszakállú, pocakos alakot pillanthattam meg piros ruhába öltözve. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy vajon az igazi Mikulás áll-e most előttem, és gyanúm hamarosan beigazolódott.
– Ó, szia, Aurora! – köszöntött. Ledöbbentem. Mégsem sikerült eltűnnöm? Ezek szerint a korábbi küldetések teljesítésekor is…
– Maga… maga lát engem? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Az lenne szép, ha nem látnálak! – nevette el magát. – A szemüvegem mindent felfed, ami az emberi szem számára rejtve van. Vagy legalábbis majdnem mindent. De gyere csak be, ne ácsorogj a hidegben – invitált beljebb.


– Forró csokit? – kínált meg az ízes itallal, aminek nem bírtam ellenállni. Megköszöntem és nagyokat kortyoltam belőle, miközben körbevezetett.
– Nem lakom valami nagy házban, ugye? – tette fel a költői kérdést a Télapó, és rögtön bele is kezdett a magyarázatba. – A lényeg valójában nem itt van, hanem egy szinttel lejjebb. A föld alatt van a rejtett ajándékgyáram, ez az épület csak egy álca.
Odavezetett egy hatalmas szekrényhez és kinyitotta az ajtaját. Ruhák helyett egy parányi szoba volt mögötte, két lifttel.


Beszálltunk az egyikbe, majd az öreg megnyomta a „lefelé” gombot. Tátva maradt a szám a csodálkozástól. A gyár óriási volt, rengeteg manó nyüzsgött a játékok összeszerelésével és csomagolásával, és volt egy külön részleg csak az édességeknek. A helyiséget hangos gépek zúgása, kalapálása, az apró segítők éneke és csokoládéillat töltötte be. Pont olyan volt, mint a mesékben és a filmekben.


– Megjött az angyalunk? – szaladt oda a Mikuláshoz valaki nagy örömmel. Értetlenül néztem rájuk.
– Igen, ebben a pillanatban érkezett. Épp most akartam beavatni a dolgokba. De, ha már így alakult, hadd mutassalak be titeket egymásnak. Aurora, ő itt Ruben, a főmanó – mutatott a zöld ruhásra. – Ruben, ő pedig Aurora, aki idén Boldogújváros karácsonyi angyala.
Már nyújtottam volna a kezemet kézfogásra, de ő ehelyett – nagy meglepetésemre –, átölelt és puszival köszöntött. Valamiféle furcsa manószokás lehet.


– Nagy baj van, ezért kellett megnyomnunk a vészjelzőt, ami értesíti a legközelebbi angyalt – kezdte a probléma ismertetését a nagyszakállú. Most már tudom, hogy miért volt más a jelzés, mint a többi küldetés esetében. – Itt járt a Krampusz, és ellopta a listát. A jó és rossz gyerekek listáját.
– Nem tudjuk, hogy juthatott be észrevétlenül – tette hozzá a manó. – Talán valaki segíthetett neki. Mi már csak azt láttuk, ahogy szánkón ülve távolodik, és rögtön hívtunk téged.


– Bár karácsonyig még van idő – szólalt meg újra a Mikulás –, de a magyar gyerekeket december hatodikán szoktam meglátogatni. Holnap reggelre meg kell töltenem a rendes kissrácok és leányzók csizmáját édességgel, de ehhez szükségem van a listára is. Ha üresen találnák ablakaikat, szomorkodnának, ami borzalmas lenne! A manóim el vannak foglalva az ajándékkészítéssel, én és Ruben pedig a gyártást vezényeljük és az utazást készítjük elő. Egyszerűen nincs időnk, sem emberünk, hogy előkerítsük a gaztevőt. Neked kell megtalálnod, és visszaszerezni tőle, ami a miénk.


– De mégis hogyan találhatnám meg? Még azt sem tudom, hogy néz ki!
– Egy fekete, szőrös ördög, nagy szarvakkal – okított a főmanó. – Az eset nemrég történt, így nem mehetett messze. A hóban még látszania kell a nyomainak, bár, ha újra hullani kezd vagy besötétedik, akkor elveszíthetjük. Tehát sietni kell. Van erre egy kijárat – vezetett oda egy széles faajtóhoz. – E mögött található a szán kifutója, ami egy meredek domboldalon keresztül vezet ki. Annak van egy rejtett kijárata, amit kívülről földmintájú… magam sem tudom, mivel borítottak, így senkinek nem lehet feltűnő. Azon keresztül menekült, tehát a nyomkövetést is arra kellene elkezdeni.


A hosszú kifutó végén valóban volt egy hatalmas fémajtó. Mintha egy bunker kijárata lett volna. További helyiségek nyíltak még innen. Az egyik, ha hihetünk a táblának, a rénszarvasok istállójába vezetett. A másik oldalon pedig a szánműhely, a puttonytöltő gép és egy mosdó található. Közben a manó elfoglalta helyét az irányítópanel mögött, így nem nézelődhettem sokáig.


– Nyitom! – kiáltotta. Én bólintottam, jelezvén, hogy készen állok. Megnyomott egy gombot, s abban a pillanatban, nyikorgások és pufogások kíséretében lassan kinyílt a nagy ajtó. Hirtelen szél süvített be, mely aztán egy kicsit csendesebbé vált.
– Vigyázz magadra! – szólt még utánam, miközben én már szaladtam kifelé.
„Úgy lesz!”, feleltem, de ezt már valószínűleg nem hallotta.


Nem vicceltek, tényleg meredek lejtő állt előttem. Néhány lábnyomot véltem felfedezni, melyeket egy ponton két vékony, párhuzamos csík váltott fel. Szánkónyomok? Futással igyekeztem megőrizni az egyensúlyomat, majd egy ponton úgy döntöttem, innentől jobb lenne repülni. Felszálltam, és madár módjára suhantam a jeleket követve. Közben hallottam, ahogy bezárul mögöttem a domboldal, amit tényleg nagyon profin álcáztak. Bár errefelé nem valószínű, hogy emberekkel találkozzak, a biztonság kedvéért mégis láthatatlanná váltam.


Nehéz volt a fák között teljes sebességgel manőverezni, de úgy tűnik, nem lehetetlen. Nem törődtem a hajamba gabalyodott vesszőcskékkel, és az sem érdekelt, ha egy-egy ág súrolta a szárnyaimat, haladtam tovább. Nem lassíthatok, hiszen akkor mindennek vége. Utol kell érnem a Krampuszt, ha szeretném megmenteni a gyerekek Mikulás napját.


A terep fokozatosan kezdett egyre síkabbra váltani, ami talán előnyt jelenthet számomra, ugyanis akkor előbb-utóbb gyalog kellett, hogy folytassa útját, gondoltam. Azonban előbbi elhatározottságomat hamarosan aggodalom váltotta fel, amikor megtaláltam a szánkót felborulva, két méterrel arrébb pedig egy manósapkás vacogó gyerek csücsült a hóban. Az ilyen esetek kivételt jelentenek a szabály alól, vagyis, ha az angyal szükségesnek ítéli, akkor felfedheti magát. Én így tettem.


– Szia, hát veled meg mi történt? – kérdeztem féltőn. A kisfiú nagyon meglepődött, ami várható volt.
– Te… te tényleg angyal vagy? – Bólintottam. Megdörzsölte szemeit, hogy nem álmodik-e, majd arcszíne hirtelen az eddiginél is sápadtabbra váltott, csodálkozását pedig ijedtség váltotta fel. – Én meghaltam? – Ez a gondolat szíven ütött, és igyekeztem minél előbb tisztázni a félreértést.
– Istenem, dehogy! És mindent megteszek, hogy ne is legyen úgy – jelentettem ki. – Egyébként a nevem Aurora, és azért vagyok itt, hogy segítsek az embereken. Most éppen rajtad.
– Én pedig Kelemen vagyok. Szabó Kelemen – mutatkozott most be ő is.


– Megvizsgálhatlak? – Szerettem volna látni, hogy minden rendben van-e vele, ő pedig nem ellenkezett. Közben magyarázásba kezdett:
– Le akartam csúszni a nagy dombon, de itt repült egyet a szánkó, és én meg elestem. És fáj a jobb lábam, nem tudok felállni. – Az emlegetett végtagja elképzelhető, hogy eltört, de úgy tűnik, nagyobb baja nem lett a fiúnak. Felültettem a szánkóra, hogy könnyebb legyen hazajuttatni. De még nem indulhatok meg vele a városba, hiszen akkor nyomát vesztem a Krampusznak. Tényleg, jut eszembe! Nem az ő nyomát követve jutottam ide? Minden jel arra utal, hogy neki kellett volna a szánkón utaznia, nem a kisfiúnak. Egyébként sem szabadna az erdő mélyén bóklásznia. A sapkája pedig… pont ugyanilyet viseltek a manók a gyárban. Honnan szerezhette? Túl sok volt a furcsaság, valami nagyon nem stimmelt ezzel a gyerekkel. Szóba kellett vele elegyednem, hogy válaszokat kaphassak.


– Mesélj, kivel szánkóztál? – kérdeztem úgy, mintha csak egy baráti beszélgetést próbálnék kezdeményezni.
– Senkivel. Egyedül voltam – felelte lesütött szemmel, mint aki titkol valamit. Játékosan megnyomkodtam az orra hegyét.
– Puha – közöltem az eredményt. – Biztosan igazat mondasz?
– I-igen… – szólalt meg az előzőnél is bizonytalanabbul.
– Ez nem volt valami határozott – közöltem. – Légy szíves, mondd el, mi történt pontosan!


– Azt nem lehet.
– Miért nem? – érdeklődtem tovább.
– Mert titok. Azt mondta, ez a mi kettőnk titka lesz – fonta össze karjait, és láthatóan nem kívánt többet beszélni a témáról.
– Viszont nekem meg kell keresnem valakit – közöltem, s már megint lábnyomok után kutakodtam. Rövidesen találtam is egy adagot. Megfogtam a szánkó kötelét, és húzni kezdtem magam után.


– Ne menj arra! – szólt rám a kisfiú.
– Tessék? De mégis miért ne?
– Hát, mert… mert nem szabad. Én nem akarom.
Vajon miért védheti ennyire a Krampuszt? Csodálkoztam és tudni akartam. Ugyan az is elég lett volna, ha visszaszerzem a listát, de fontosnak éreztem megoldani a „rejtélyt”.


– Figyelj! – fordultam hátra hozzá – Tudod egyáltalán, hogy kinek a nyomát követjük? – Nem válaszolt, csak ült továbbra is összefont karokkal, és rám sem nézett. – A Krampusz el akarja rontani a december hatodikát. Ha nem találjuk meg, és nem szerezzük tőle vissza a listát, a gyerekek ajándékok nélkül maradnak, és szomorúak lesznek. Tényleg ezt szeretnéd?
– Nem – sóhajtotta.
– Akkor meg miért nem segítesz? Miért véded ennyire? Miért nem mondod el, hogy mi történt? Ha rajtam múlik, előbb-utóbb úgyis utolérjük. Akkor meg miért nem könnyítesz a lelkeden?


– Mert… Azért akartam titokban tartani, mert… – Elcsuklott a hangja, nem tudta folytatni.
– Semmi baj – nyugtattam. – Vegyél mély levegőt, mindjárt jobb lesz.
Összeszedte magát, majd folytatta:
– Szóval, idén is rossz kisfiú voltam. Sok butaságot csináltam, ezért nem fogok semmit sem kapni a Mikulástól. Így megy ez minden évben. A Krampusz viszont azt mondta, hogy segítsek, és akkor hoz nekem annyi édességet, amennyit egy hét alatt sem bírnék megenni.
– Te pedig hittél neki – vontam le a következtetést. – És azt sem bántad volna, ha ezért senki más nem kap ajándékot.
– Nem kapnak? – döbbent le. Úgy tűnik, nem volt teljesen tisztában a következményekkel. Megsajnáltam. Talán nem is annyira rossz gyerek, mint amilyennek látszik, csak egy kis nevelésre szorul.
– A lista nélkül még a Mikulás sem tudja, kiket kell meglátogatnia – magyaráztam.
– Nem kellett volna megbíznom a Krampuszban, igaz?
– Így van. Tudod, nem minden felnőtt jó, még ha elsőre annak is látszik. Nagyon vigyázni kell az idegenekkel. A legjobb talán, ha szóba sem állsz velük.


– Igazad van. Nem csak rossz vagyok, hanem buta és hiszékeny – szomorkodott a kisfiú. – Sose fogok ajándékot kapni.
– Ebben az évben talán már nem. De ha megváltozol, és jó kisgyerek lesz belőled, jövőre biztos, hogy hozzátok is elmegy a Mikulás. Hadd mondjak egy dolgot! Mindannyian követünk el hibákat, de ezek általában nem jóvátehetetlenek. Tudni kell bocsánatot kérni és mindent megtenni azért, helyrehozd, amit lehetséges. De ha nem is tudsz semmit tenni, legalább legyél őszinte, és merj segítséget kérni. – Elgondolkozott azon, amit mondtam, és megígérte, hogy innentől így lesz.


– Már nem vagyunk messze – szólaltam meg, amikor láttam, hogy a nyomok egy barlanghoz vezetnek.
Út közben Kelemen elmesélte, hogy a sapkáját a Krampusztól kapta, hogy magát manónak álcázva bejuthasson a Mikulás gyárába. Egy dolgozót követve lépett be az erdei házikó ajtaján, vele együtt leliftezett az alsó szintre, felvette valaki munkaruháját, majd úgy tett, mintha az alkatrészeket hordaná oda az asztalokhoz és futószalagokhoz. Így lehetősége volt feltűnés nélkül körbenézni, megtalálni a listát és a domboldalba rejtett szánkijáratot, melyről a patás mesélt neki. Innentől már csak annyi dolga volt, hogy ellopja a papírt, amit talán csak egy percre hagytak őrizetlenül, és megszökjön. Ez nem volt számára idegen feladat, máskor is vett már el olyan dolgot, ami nem az övé. Természetesen a manók észrevették, amikor kinyílt a fém ajtó, de már késő volt, mire odaértek. A Krampusz ott várta megbízottját, akit a nyakába vett, és úgy futott vele a szánkóig. Felpattant rá, a kisfiút maga elé ültette, és így kezdtek siklani. Ezért nem láthatta senki a kisfiút, csak az ördög szőrös hátát.
– Kérdeztem, hogy miért nem szánkóstól állt az ajtóhoz – kezdett rövid magyarázkodásba a fiú –, erre olyat mondott, hogy így gyorsabban tudunk lemenni. Biztos így van, én nem értek az ehhez – vonta meg a vállát. – De tényleg olyan gyorsan indult meg a szánkó, mint a villám! Aztán felburultunk és itt hagyott. Mármint nem itt, hanem ahol megtaláltál.


Egy közeli, nagy fa mögött álltunk meg. Óvatosan kikémleltem, és megláttam a Krampuszt, ahogy egy kis tűzrakás mellett gubbaszt egy tekerccsel babrálva. Szóltam a kisfiúnak, hogy maradjon csendben és várjon meg itt. Ezt majd én elintézem, mindjárt visszaérek.


Nem akartam, hogy esetleg menekülőre fogja, így olyan észrevétlenül osontam a közelébe, amennyire csak lehetett. Miután meggyőződtem arról, hogy nincs lehetősége elfutni, megszólítottam.
– Tudsz róla, hogy valaki ellopta a Mikulás listáját?
A Krampusz, mivel egyáltalán nem számított rám, egy pillanatra összerezzent.
– Csak utolért valaki, igaz? – morogta, közben a tűzre dobta a papírt, melyről meg voltam győződve, hogy a keresett lista. Kétségbeesetten próbáltam utána nyúlni, sikertelenül. Lassú voltam. Hát csak ennyit ért volna a munkám? Már olyan közel voltam hozzá, mégsem tudtam megmenteni a gyerekek ünnepét. Egy pillanat alatt elszállt belőlem minden erő, és a földre rogytam.


– Mégis… mégis miért? – súgtam oda fáradt hangon. Alig akart kijönni a hang a torkomon.
– Ismered a meséket? – kérdezett vissza válasz helyett. – Tudod, hogy szoktak végződni? A jó mindig legyőzi a rosszat, és elnyeri méltó jutalmát. Sok ember naivan azt feltételezi, hogy a valóságban is így alakulnak a dolgok. Csodákra várnak, és azt mondják: „Jó tett helyében jót várj.” Mekkora badarság! Mintha valami égi erő díjazná a jóságot és büntetné a gonoszságot. Aztán majd felnőtt korukban rájönnek, hogy tévedtek. Viszont idén már a legkisebbek is fájdalmas leckét fognak kapni! – Beszédét ördögi nevetés kísérte. – Nem mintha érdekelnének, egyszerűen csak imádom nézni, ahogy pórul járnak! Ilyen az igazán szórakoztató műsor.
– Mire jó ez? – emeltem most fel hangom. Hihetetlenül felbosszantott, hogy ilyen jól mulat mások szomorúságán.
– Te ezt nem értheted, mert az abszolút jóságot képviseled. Én viszont mindig is azért éltem, hogy büntessek. Egész eddigi életemben csak a rossz gyerekeket fenyegethettem virgáccsal, de idén minden máshogy lesz. A lista nincs többé, így a különbség is megszűnt jó és rossz, valamint gyerek és felnőtt között. Holnap csak a magyar kölykök, karácsonykor pedig minden ember sírni fog! – Vihogása egyre hangosabb lett.


Ahogy mondanivalója végéhez ért, a tűznek a ropogása megváltozott. A lángok egy pillanatra magasabbra csaptak, néhány parázs a levegőbe emelkedett, majd a tűz kiköpte magából a tekercset. Az a földre esett, és látszólag teljesen sértetlen volt. Alig hittem a szememnek, viszont nem volt időm csodálkozni, mert kezdetét vette egy „aki előbb megfogja, nyert” játék. Gyorsnak kellett lennem.


Magam sem tudom, hogyan, de sikerült megszereznem. Örömömben a magasba emeltem és meglóbáltam.
– Ez nem lehet igaz! – mérgelődött a Krampusz. – Gondolhattam volna, hogy nem ilyen egyszerű elpusztítani. Ha már a tekercset lezáró pecsét is feltörhetetlen, miért ne védené a tűztől is valamilyen varázslat? – Dühében vadul kalimpált minden irányba, és gondolkodott, hogy mi legyen a következő lépése, de nem tudott semmit sem kitalálni.
– Úgy tűnik, a Mikulás mindenre gondolt – mosolyodtam el. Örömmel és megnyugvással töltött el, hogy végül mégis jól alakult a küldetésem, nem kell senkit cserbenhagynom.


Itt volt az idő, hogy visszainduljak, de egy dolog még érdekelt. Ha a Krampusz el akarta pusztítani a listát, miért várt vele addig, amíg ideértem? Előbbi mondata alapján megpróbálkozott a tekercs kibontásával. Vajon mi lehetett a célja?
– Mondd, mi volt az eredeti terved ezzel? – tudakoltam meg azt a bizonyos összegöngyölt papírt felmutatva, de nem tudtam, számítsak-e válaszra.
– Át akartam írni – felelte lemondóan. Meglepett az őszintesége. – Azért, hogy én kapjam meg az összes édességet. De már mindegy, ez úgysem teljesülhet. Senki más nem tudja feltörni az elvarázsolt pecsétet, csak az a vénség. Jól bebiztosította magát.


– Szörnyű alak vagy – szóltam vissza már a barlang bejáratából. – Önző és rosszindulatú, aki gyerekeknek hazudik, hogy elérje célját. Ha pedig kiderül, hogy az lehetetlen, még akkor sem mondasz le arról, hogy fájdalmat okozz az embereknek, és még egy utolsót beléjük rúgsz. Ha nem kaptam volna meg a küldetést… ha nem indultam volna el a listát megkeresni, akkor nem találtam volna meg út közben Kelement, akit kihasználtál, majd otthagytál segítség nélkül. Ha én nem jövök erre, akkor ő már…


Hátat fordítottam. Nem tudtam sajnálni a Krampuszt. Kemény szavak voltak, amiket hozzá intéztem, de nem bírtam szó nélkül hagyni ezt a sok rosszat, amit tett.
– Ha megbocsátasz, most indulnék. A fiú már épp eleget volt a hidegben, ideje lenne hazavinnem – szóltam fagyosan, és már lendítettem is lábamat. Pár lépést tettem csak meg, amikor utánam szólt.
– Várj!
– Mégis mire? – fakadtam ki. Elvégre nekem sietnem kellene.
– Vidd magaddal ezt a pokrócot. Takard be vele, hogy kibírja, amíg visszaértek a Mikuláshoz. Merthogy veled van valahol, nem?
Egyáltalán nem számítottam erre a kedves gesztusra tőle. Így próbálta volna jóvátenni a mai nap eseményeit? Először meg sem tudtam szólalni, majd végül elfogadtam és megköszöntem. Nem tudom, mi indította őt jócselekedetre, de most megtudtam, hogy valójában neki is van szíve.


Időbe telt, de visszaértünk a Télapó műhelyébe. Felesleges lett volna titkolózni a fiú előtt, hiszen ő ma már járt itt, tisztában volt a dolgokkal. Kapott száraz ruhát és egy bögre forró csokit, hogy átmelegedjen. Bocsánatot kért a Mikulástól és a manóktól, amiért átverte és meglopta őket, és megígérte, hogy ezentúl megpróbál jobb gyerekké válni. A főmanó pedig arra kérte, hogy soha ne beszéljen senkinek az erdei házikóról, az alatta rejtőző gyárról, a Mikulásról, a manókról, a Krampuszról és a listáról.


– Egy valamit még szeretnék megkérdezni – jutott Kelemen eszébe egy utolsó dolog, amire kíváncsi volt. – Én úgy tudtam, hogy a Mikulás az Északi-sarkon lakik. Akkor hogyhogy itt van a maga háza a város mellett? – Én eddig nem is gondolkodtam ezen, de most már engem is érdekelt a válasz.
– Nos, a Télapó Központ valóban ott van, ebben nem tévednek. De egyetlen ember nem lenne képes az egész világot bejárni egy éjszaka alatt, ahogy a termelést sem tudná csupán az ottani gyár megoldani. Ezért, hogy minden kisgyerek megkaphassa, amire vágyik, minden országban van egy mikulásgyár, amelyet egy erre a feladatra kiképzett Mikulás igazgató. A Központ vezetője pedig már nem a gyerekekre figyel, hanem ránk. Manóival közösen felügyeli, hogy a világ Mikulásai jól végzik-e a dolgukat, nem követnek-e el szabályszegést, és időben kikerülnek-e az ajándékok.
A fiú itta a szakállas öregúr minden szavát.
– És hogy lehet valakiből Mikulás? Ha nagy leszek, én is lehetek?
– Csak egy kérdésről volt szó – hárított ő, és jelezte, hogy már aggódnak Kelemen szülei. Ideje lenne hazavinni.


Hogy időben a házukhoz érhessünk, kölcsönkaptunk egy aprócska gyakorló szánt két rénszarvassal. Ezt egyébként a tanuló Mikulások szoktak használni. A Télapó megmutatta, hogyan kell irányítani. Ruben most is kinyitotta a vasajtós kijáratot, kirepültünk rajta, majd amikor már biztonságosnak éreztem, akkor láthatatlanná tettem magamat Kelemennel, a járművel és a rénszarvasokkal együtt. Így juttattuk haza a sérült lábú gyermeket. Szülei még aznap kórházba vitték, ahol kiderült, hogy tényleg eltört lába, így begipszelték. Sajnos ezt a telet már nem élvezheti ki teljes valójában, mégsem volt teljesen elkeseredve. Legalább része lehetett egy izgalmas és tanulságos kalandban, és újra tud hinni a csodákban.



Másnap reggel, ahogy felült az ágyban, észrevette, hogy van valami az ablakában. Odabicegett mankójával, és egy zacskó csokis kekszet talált, amire egy cetlit tűztek:

„Tudom jól, hogy a szíved mélyén jó gyerek vagy. Alig várom, hogy láthassam azt az oldalad.
Minél hamarabbi gyógyulást kívánok!
Mikulás.”

Advent Harmadik Vasárnapja – A csintalan gnóm

6 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
Ruby
3 évvel ezelőtt

Nagyon szerettem ezt a második novellát is! Már nagyon régen nem olvastam olyasmit, amiben megjelenik a Mikulás is, mint szereplő, de most kellemes, szép gyerekkori emlékeket juttatott eszembe a történeted. Aurora számomra egy nagyon szimpatikus főhős (bár miért is ne lenne az, hiszen angyal), de kedveltem a többieket is. Meg jó volt látni, hogy megjelent a jó és a rossz kérdésköre, illetve az, hogy mindig van lehetőség fejlődni, javulni. Örülök, hogy nem csak szórakoztató, de tanulságos történetet is tudtál mutatni nekünk. 🙂 Ami pedig az illusztrációt illeti, nagyon kitettél magadért! Tök kreatívan, szépen tudtál minden jelenetet lefotózni. 🙂 Várom a… Tovább »

Ruby
3 évvel ezelőtt
Válasz neki:  Gregoretta

Nyomokban személyiséget tartalmaz… :’D
Zseniális megfogalmazás. De ne bántsd Aurorát sem, egy angyal személyiségét nehéz árnyalni, mert ők elvileg annyira nem dönthetnek rosszul, nem lehetnek jellemhibáik sem.
Egyébként Kelemen szerintem is nagyon jól sikerült. 🙂

Lexy
3 évvel ezelőtt

Nagyon tetszett ez a kis adventi történet! Még régebben olvastam néhány sims novelládat, és meg kell, hogy mondjam, sokat fejlődtél, mint fogalmazás, mind pedig képek terén! Hangulatos volt a sztori, tetszett nekem is,hogy megjelent benne a Mikulás és a manók is, na meg persze a Mikulás főhadiszállása, amit szerintem nagyon jól építettél meg. A krampuszért pedig plusz pont jár! 😀 Igazi kis karácsonyi novella volt, köszi, hogy olvashattam. Csak így tovább! 🙂