Advent harmadik Vasárnapja – A csintalan gnóm

– Szeretnél életre kelni? – kérdezte hajnalban a boszorkány Julika néni kerti törpéjétől, majd suhintott egyet a pálcájával. A gnóm először csak pislogott, fejét forgatta és nem értette, mi történt. – Mutasd meg az embereknek, mennyire rossz tudsz lenni!
Ezzel a csínytevéssel köszöntötte a banya Luca napját.

2020.12.13., vasárnap, 07:20

A reggeli nap első sugarai álmosan köszöntöttek, amikor visszatértem a földre. A küldetéseimre pillantva elképedtem, amikor megláttam, hogy a kis pöttyöcskék gombamód megszaporodtak. Mégis mi történhetett itt az éjjel, amíg odafenn pihentem?

Azt sem tudtam, hol kezdjem, mikor egy újabb jelzés villant fel pont annál a háznál, amelyik előtt álltam.
– Anya, apa! Valaki lerombolta a hóemberemet! – kiáltozott és siránkozott egy kisfiú. Látva, hogy szülei nem vele foglalkoznak, még inkább nyüstölni kezdte őket. Elkapta édesanyja karját, rángatta a ruháját, és egyre hangosabban próbálta kiharcolni magának a figyelmet. A felnőtteknek azonban volt sokkal nagyobb bosszúságuk is, mint a hóépítmény, ami csak valamilyen csodának köszönheti, hogy eddig kibírta anélkül, hogy elolvadt volna.

– Mi lett a kapuval? – tette fel a kérdést a férfi, amikor felfedezte annak hiányát. Feleségéhez fordult. – Nézz körül, nem hiányzik semmi a házból?
– De hát az ajtó zárva volt. Még csak egy sérülés sincs rajta, hogy valaki megpróbált volna bejönni rajta – értetlenkedett az asszony.
– Igaz. Annak lett volna látszata. De akkor is, ki visz el egy kaput?

Amint ezt kimondta, megpillantotta az eltűntnek hitt tárgyat a háztetőn.
– Valaki nagyon csúnya tréfát űz velünk! – szólt haragosan. Bement a garázsba, előkereste a létrát, amit aztán a falnak támasztott. Arra készült, hogy felmászik, de láthatóan ő maga sem volt biztos abban, hogy akarja-e. Vagy inkább úgy mondanám: biztos volt abban, hogy nem.

Végül úrrá lett félelmén (melyet igyekezett nem kimutatni családja felé), és elindult felfelé. Az anyuka alulról támasztotta a létrát, én pedig más lehetőség híján a tetejét fogtam, nehogy a segítség ellenére is el kívánkozzon dőlni.

A férfi lassan egyensúlyozott végig a cserepeken, egy ponton azonban megcsúszott a lába. Abban a pillanatban hátulról a hóna alá nyúltam és visszasegítettem. Lentről ez úgy tűnhetett, mintha magától nyerte volna vissza egyensúlyát.
– Mi volt ez? – motyogott halkan, de végül a megtartó kezek érzetét betudta az ijedség miatti képzelődésnek. Folytatta útját a kapuig, amit aztán lehajított abba a kevés hóba, ami még nem vált vizenyőssé, majd visszaindult. Én végig mellette voltam, minden lépésénél. Szerencsére többször már nem kellett beavatkoznom.

Épségben lejutott, ahol fia és felesége aggódva várták.
– Hát te élsz! – ölelte meg a nő, akinek hatalmas kő esett le a szívéről.
– Persze, hogy élek – jelentette ki, mintha mi sem történt volna. Az asszony ekkor könyörgésbe kezdett:
– Többet ne ijessz így rám, kérlek! Láttam, hogy majdnem… bele sem akarok gondolni, mi történt volna.
– Dehogy, biztos csak rosszul láttál valamit! – próbálta egyszerre a feleségét nyugtatni és a becsületét védelmezni a férfi.
– Szerintem egy angyal volt – szakította meg a párbeszédet a kisfiú. – Nem is! Egy láthatatlan szuperhős mentett meg! – fejét forgatta, mintha keresett volna valakit, majd hangosan felkiáltott. – Köszönjük, láthatatlan szuperhős!
„Nagyon szívesen” – szerettem volna válaszolni.

A hóemberrel, melynek fehér maradványai a latyakkal keveredtek, már nem lehetett mit kezdeni, így ennél a háznál végeztem. A következő állomás a szomszéd utca. Ahogy mentem, szembetalálkoztam egy csapat fiúval. Az egyikük nagyon ismerős volt, mintha már láttam volna valahol. Még hallottam, ahogy szóba elegyednek az előző gyerekkel.

– Jancsi! Nem jössz velünk? – kérdezte az elöl lévő.
– Ja, jöhetnél, haver – így a mellette álló, fekete hajú.
– Hova? – vonta fel szemöldökét a meghívott. Közben az öreg már azon dolgozott, hogy visszaakassza a kaput.
– Hát kotyolni! – közölte az első. – Hátha kapunk ajándékot. Faluszélen van pár néninek tyúkja, őket meglátogathatnánk.
– Ilyen korán? – csodálkozott el, miközben a bandából valaki már a vezért javítgatta önérzetesen: „Ez nem falu, hanem város!”
– Kotyolni korán szokás! – szólt közbe magát kihúzva a legalacsonyabbik. Láthatóan azt sem bánta volna, ha ő vezeti a csoportot.
– Jó, város, tök mindegy. Akkor jössz, Jancsi?
A fiú végül csatlakozott hozzájuk, én pedig elértem az utcasarokhoz, ahol befordultam.

Megérkeztem a célomhoz, ahol egyből majdnem szemközt talált egy csavarkulcs. Az itt lakó dühösen kiabált és szitkozódott, miközben szanaszét szórta szerszámait. Mint megtudtam, eltűntek az autójáról a kerekek, neki pedig már el kellett volna indulnia munkába. Igen, szegény ember vasárnap is dolgozott.

A hiányzó alkatrészek valójában ott hevertek az udvaron, félig-meddig elrejtve. Az egyik a díszsövényből állt ki, a másik a ház mögött feküdt. A harmadikat a fára dobták fel, a negyedik pedig jól láthatóan virított a garázs tetején. Valószínűleg a düh úgy elvakította a férfit, hogy még a leginkább szem előtt lévőt sem vette észre.

Összeszedtem és az garázsajtó közelébe pakoltam őket. Már csak valahogyan fel kell hívnom a figyelmét, hogy minél előbb megtalálhassa. Megzörgettem az ereszt, mire odanézett és azt sem tudta, hogyan reagáljon.
– Hát egész eddig itt voltak? – kerekedtek el szemei. – Mégis hogy nem vettem őket észre eddig? Lehet, el kellene mennem szemészhez.
Visszaszerelte a kerekeket és útnak indult. Újabb küldetés teljesítve.

Ahogy haladtam tovább pontról pontra, sok furcsasággal találkoztam. Láttam tojással megdobált ajtókat, vécépapírral tarkított házakat, betört ablakokat. Volt, aki a tönkretett rózsabokra miatt kesergett, mást a földhöz vágott s így összetört tetőcserepek bosszantottak, egy gyerek pedig azért sírdogált, mert leszakították a hintáját. A készülék is egyre komolyabb feladatokat jelzett, némelyik problémát igazi kihívás volt megoldani. Bárki legyen is a csínyek elkövetője, túlzásba esett. Még nem tudtam, hogyan, de szerettem volna megtalálni, hogy leállíthassam.

Az élet nem állt le a városban, a bajok ellenére is igyekezett mindenki jól tölteni napját. Az emberek megjavítottak mindent, amit csak lehetett, én is besegítettem, ahol szükség volt rám, de a mókázás sem maradt el. Délután fél kettő körül történt, hogy egy nagyobbacska, tizenkét-tizenhárom éves fiú végzett egy tök kifaragásával.
– Mit csinálsz? – kérdezte húga, mire ravaszul elvigyorodott.
– Ez itt egy boszorkány feje. És most el fog kapni téged! – vette üldözőbe a vicsorgó dísszel a kezében a kislányt, aki sikítozva próbált elszaladni. – Úgyis meg fog enni, nem menekülhetsz!

A várost járva hallottam pletykákat egy rejtélyes manóról, akit gyerekek láttak a csínyek helyszínéről elszaladni. Mások inkább törpéről beszéltek, aki amint észrevette, hogy valaki a közelben van, mozdulatlanná vált, mintha csak egy egyszerű kerti dekoráció lenne. Az egyik kölyök pedig váltig állította, hogy végignézte, ahogy felmászik a szomszédjuk udvarán álló, már most feldíszített fenyőfára, és ledobálja róla a díszeket.

 

Már megszámolni sem tudnám, hányadik küldetés vezetett egy idős néni házához. A kerítésnél beszélgetett szomszédjával, aki eredetileg azért jött ki, hogy megnézze, mit ugat a kutyája. Megtárgyalták, eleget tojnak-e a tyúkok, melyik városlakó mit csinált, vajon miért nem ment el nyáron Tihamér esküvőjére annak testvére, és még sok ehhez hasonló, számomra semmit sem jelentő témát veséztek ki. Már épp azon gondolkoztam, továbbállok, s majd csak később térek vissza az itteni hölgy problémájára, amikor végül valami érdekes is szóba került.

– Te, Marika! Nem tudod esetleg, mi történhetett a kerti törpémmel? Szőrén-szálán eltűnt. Tegnap még itt vót, ma meg már sehol se látom.
– Nem tudom, Julis. Az biztos, ho’ én nem vittem el.
– Nem is feltételeznék rólad ilyesmit! Isten ments’! Te nem olyan vagyol. De látni se láttál semmit?
– Nem, bizony. Ha láttam vóna, elmondanám.
– Már ott tartok, hogy azt higgyem, elsétált a saját két lábán.
– Hogyne, persze! – nevette a szomszéd. – Biztosan a fiatalok vitték el. Hallottad, ma miket csiná’tak? Az egyiknek a’ autóját szedték darabokra, a másiknak a kapuját vágták fel a tetőre. Nehogy az embernek legyen egy nyugodt napja, mindeniket bosszantani kell!
A beszélgetést hallva egyre inkább kezdtem hinni a gyerekek történeteiben. De vajon hol lehet most a gnóm?

Tanácstalanul ránéztem a készülékemre, hátha valamiféle választ kapnék. Egy új feladat ikonja villant fel, vele együtt pedig egy halvány reménysugár. Friss probléma, vagy csak most fedezték fel? Ha sietek, talán még időben odaérhetek és rajtakaphatom a gnómot menekülés közben. Most nem húztam az időt sétával és nézelődéssel, az emberek figyelésével, hanem vadul szeltem az eget, hogy minél előbb a pötty által jelzett helyre jussak.

– Hé, ki engedte ki a kutyát? – üvöltött a ház ura. – Kerülj csak a szemem elé, és megbánod! – A kapu nyitva volt, a láncot elszakították. Nem volt nehéz dolga az állatnak, hogy kiszabaduljon. A férfi, amint lehetett, utána ment, hogy hazahozza. Ezt a feladatot talán egymaga is meg tudja oldani, nem biztos, hogy feltétlenül szükség van a segítségemre. Úgy éreztem, erre ráérek később is. Nekem inkább a tettest kellene megtalálnom.

Reccsent egyet az udvaron álló fa egyik ága, majd tompa puffanást hallottam a szomszédból. Azonnal a hangok után indultam.

Szaladt, szaladt a gnóm, s már mászott is volna át a kerítésen a házak mögé. Félúton járhatott, amikor én a süvegénél fogva elkaptam.
– Á, tegyél le, tegyél le, tegyél le! – kiáltozta.
– Azt hiszem, van egy kis megbeszélnivalónk. – A kezemben tartva felszálltam, elrepültünk a ligetbe, ahol helyet foglaltunk egy padon.

– Kezdjük az elején. Én Aurora vagyok, egy angyal. Téged hogy hívnak?
– Szerintem sehogy – felelte a törpe. – Mit gondoltál, mi értelme lenne elnevezni egy kerti díszt?
– Igaz, erre nem gondoltam. – Szégyenkezve lehajtottam a fejem. Rosszat szóltam. Bocsánatot kellett volna kérnem, de zavaromban elfelejtettem. Néztem a pad előtt álló pocsolyát, azt várva, majd kisegít. Azon töprengtem, hogyan is kellene felvezetnem a kérdéseimet, hogy ne tűnjenek vallatásnak, de nem működtek valami jól agyam fogaskerekei.

– Na, most már elmehetek? – elégelte meg a szakállas apróság a várakozást, és ezzel egy időben engem is magamhoz térített.
– Nem, még… még szeretnék… – Kellett ez a pár pillanat, míg összeszedtem a gondolataimat, aztán folytattam. – Remélem, tudod, hogy nagyon különleges vagy.
– Azért, mert élek? – nézett rám szúrós szemekkel. Nem sok kedve volt a bájcsevejhez, úgy látszik. – Nem én kértem, de most, ha már így alakult, hát legyen.
– Jó, a lényegre térek. Látom, untatlak. Vagyis inkább sietnél valahová. Érdekelne, ki keltett életre.
– Egy boszorkány – közölte lehető legegyszerűbb válaszát, mindenféle felesleges kiegészítés nélkül.

– És tudod, hogy a csínytevéseid… lehet egyáltalán őket így nevezni? Tehát ezek a dolgok, amiket csinálsz, nem éppen kedvesek.
– Mondj valami újat!
– Sok embernek okozol velük bosszúságot, sőt, bánatot. Ha láttad volna, mennyire sírt az a gyerek, akinek tönkretetted a hintáját. – Ő erre csak vállat vont s így felelt:
– Majd megjavítják.
– De ez nem így működik! Nem ronthatod el csak úgy mások szórakozását! – Eme szavaimat egy színpadias ásítással díjazta.
– Na, akarsz még mást is, anyuci? Már fél órája nem is beszélsz másról, csak „ne csináld ezt”, „ne csináld azt”, „ne legyél rossz”. Ha csak azért akartál idehozni, hogy meggyőzz, hát tudd, nem fogsz vele semmit elérni. Én azért vagyok, hogy rosszalkodjak.

– Igazán? – csillant fel a szemem az elszólásra. – A boszorkány kérte, igaz? – Mérgesen összeráncolta homlokát. – Ezek szerint igazam van – nyugtáztam mosolyogva.
– Te minden áron ki akarsz szedni belőlem mindent?
– Nem, csak annyit, amennyi szükséges.
– Mégis mihez?
– Ahhoz, hogy megértselek. Úgy érzem, eddig egész jó irányba haladok hozzá. Az eddigiek szerint tehát te a rosszalkodásra kaptál utasítást attól, aki elvarázsolt, és most ez alapján próbálod meghatározni a helyed a világban. Így van, vagy nem?
– Talán – morogta.

– Az talán eszedbe sem jutott, vagy csak félsz belegondolni, hogy valójában te döntöd el, mit szeretnél kezdeni az életeddel.
– Ez aztán hatalmas segítség, agyturkász – vetette oda a gnóm cinikusan.
– Előbb-utóbb majd belátod.
– Előbb-utóbb, mi? Nekem nincs olyan, hogy utóbb. Nekem csak a most van.
Nem értettem.
– Mire… mire célzol ezzel?

– A varázslat szenteste éjfélkor véget ér. Onnantól nem leszek több, mint egy sima, hétköznapi kerti törpe, amit kedvére rugdoshatnak az emberek. Bár, ha belegondolok, engem még soha nem rúgtak fel. A lényeg, hogy újra olyan leszek, mint régen, véget ér a szabadságom. Ha most azon filozofálnék, vajon melyik lehet az én utam, ez a másfél hét olyan gyorsan elrepül, hogy lehetőségem sem lesz élményeket szerezni, megtapasztalni, milyen is az élet. A rosszalkodás legalább szórakoztat. – Ledöbbentem ezen a magyarázaton. De még a rövid élet sem jogosíthatja fel arra, hogy ártson másoknak.
– Biztosan találhatunk valami mást is, ami legalább ennyire mókás – vetettem fel. – Például… valami játék?
– Játék? Azt sem tudom, hogyan kell játszani.

– A gyerekek megtaníthatnak.
– De nem kellene senkinek meglátnia engem. Elvégre én nem is lehetnék itt.
– Az igaz, hogy az angyalok és a… tehát, azok a lények, akik az emberiség megsegítésén fáradoznak, szigorú szabályok között kell, hogy éljenek. Ennek része az is, hogy csak a legvégső esetben mutathatjuk meg magunkat. Viszont a boszorkányok nem tartoznak bele ebbe a csoportba. Ők hétköznapi emberek, akik mágiával kezdtek foglalkozni, általában azért, hogy a maguk életét tegyék jobbá. Őket semmi sem kötelezi arra, hogy titkolózzanak, ez a saját döntésük. Rájuk sem vonatkoznak különleges szabályok, rád pedig, mint megbűvölt szobor, még annyira sem. Így hát, nem kell aggódnod. Egyébként pedig, volt pár gyerek, akik rajtakaptak. Tehát már tudják, hogy létezel.
– Tényleg? – képedt el a lebukásán, amiről csak most szerzett tudomást.
– Így van. A megtalálásodat is nekik és a pletykáiknak köszönhetem.

– Akkor mit kellene csinálnom?
– Azt, amit szeretnél, de csak olyat, amivel nem ártasz – összegeztem. – Van is egy ötletem. Persze, a végén úgyis te döntöd el, mit kezdesz, de amit én mondok, az is egy lehetőség. Tölthetnéd a napjaidat azzal, hogy a gyerekeket szórakoztatod. Együtt játszotok, te is jól érezheted magadat és nekik is örömet csalsz az arcukra. Te lennél a csoda, ami egészen karácsonyig kitart.
– Nem rossz ötlet – jelentette ki egy rövid gondolkodás után.
– Akkor megegyeztünk! – Alkunk megpecsételéseként kezet is ráztunk. – Ó, még valami! Majd ne felejts el bocsánatot kérni azoktól, akiket elszomorítottál!
– Persze, persze – mosolygott rám.

Már nyoma sem volt a morgós törpének. Aki itt ült mellettem a padon, egy teljesen más személyiségnek tűnt, mintha kicserélték volna. A szavát betartotta: innentől kedves volt mindenkivel és jól érezte magát a kicsik társaságában. Ők is nagyon megkedvelték a gnómot, a mai rosszaságai ellenére is.

Ne haragudjon, Julika néni! Most még nem tudom visszavinni a törpéjét. De megígérem, hogy karácsonykor visszajuttatom önhöz!

Advent negyedik vasárnapja – Segítsünk a nagyinak!