Abyss – Út a mélybe – 9. Hol a névtelen szóra lel

Ostobaság volt. A lehető legnagyobb ostobaság, valahogy mégis élvezte. 
De nem – gondolta – nem szabad közel kerülnie hozzá… Nem. 
– Mégis miért?- felelte erre magában – Ki tilthatná meg neki? Ki mondhatna ellent az ő akaratának? Övé a világ, a lány a világ része, tehát övé a lány is. Nem lenne semmi rossz benne.
– Nem – vágta rá gyorsan – Akkor nehezebb lenne feláldozni, ha úgy hozza a szükség…A fák és bokrok sűrű erdejében indultak el. Audrey-nak sokszor úgy tűnt, a Halál mindenféle cél vagy meghatározott irány nélkül halad előre, gyakran hirtelen elkanyarodott, máskor pedig egyszerűen visszafordult. A lányban egyre erősödött az érzés, hogy eltévedtek. Többször is rákérdezett a dologra, de a Halál mindig csak annyit felelt: “Tudom, merre megyünk, csak azt nem, hogy mit keresünk.”
Audrey ezt igen zavaros válasznak találta, de próbált bízni benne, hogy útitársa tudja, mit csinálnak.

Bolyongtak a sűrű bokrok között, jóformán szótlanul. Audrey nem merte megemlíteni azt, ami közöttük történt –  Ugyan, hiszen nem történt semmi! – mondogatta magában. Jólesett neki egy kicsit csendben gondolkodni. Az anyja nem az anyja – valamiért úgy érezte, ezt a legkönnyebb elfogadnia. Talán mert azt is megtudta, hogy az igazi anyja nem akarta őt, Catherine viszont igen. Ő befogadta, szerette és felnevelte.

Picture

Ami igazából nem hagyta nyugodni, az az, ahogy a Halál megzavarta őket, mielőtt még megtudhatta volna a valódi anyja nevét. Vajon miért éppen akkor bukkant fel? Egyáltalán hol volt előtte? Valahogy úgy érezte, a Halál végig hallgatózott. De ha ez így van, akkor mi oka volna titkolni előle annak a nőnek a kilétét? Talán már ő is meghalt, és a Halál nem akarja, hogy a nyomába eredjen, hogy megkeresse? Elképzelni sem tudta.
Meg aztán ott volt az a tánc a tóparton. Azon is sokat tűnődött, jelent-e valamit, és ha igen, mégis mit? Ezek szerint a Halál érez valamit iránta? Vagy talán ő a Halál iránt? Egyik kérdésre sem tudott válaszolni, és ez egyre inkább bosszantotta.
Az egyik fele kedvelte a férfit – nagyon is, sőt, egyre inkább. A másik fele viszont minduntalan közbeszólt – hiszen ő a Halál, hogy is juthatnak ilyen dolgok az eszébe?Mielőtt még néhányszor lejátszhatta volna magában ezeket a belső monológokat, a Halál hirtelen megállt. Audrey körülnézett, de nem látott semmi változást, minden fa, bokor és növény ugyanolyan volt, mint bármelyik másik.
– Na, ezt kerestem! – jelentette ki a Halál vidáman.
– Mégis mit?
– Ezt – felelte a Halál, és eltűnt a bokrok sűrűjében.
Audrey csodálkozva követte.
Ahogy átlépett a sűrű ágak között, minden hihetetlenül megváltozott. A fények már nem azok voltak, mint korábban, ahogyan a táj sem. Körbenézett, és legnagyobb ámulatára egy havas fenyőerdőt látott.

Picture

Néhány magas törzsű fáról halvány fényt árasztó lámpás lógott, a hó alól itt-ott kikandikált egy-két fűcsomó, és valahonnan patak csobogásának hangját hozta felé a szél.
És ekkor döbbent rá, hogy valami hiányzik – valami, amit a havas táj látványával önkéntelenül is összekapcsolt: a hideg. Ugyanis egyáltalán nem fázott. Lehajolt, és megérintette a havat. Az nem volt se hideg, se meleg. Lassan úgy érezte, már nem is csodálkozik. Kezdte természetesnek venni az ilyen dolgokat.
– Szeretem ezt a helyet – szólalt meg a Halál. – Az egyik kedvencem.
– Tényleg? – nézett rá Audrey. Ő is gyönyörűnek találta a vidéket, a karácsonyra emlékeztette. Ekkor döbbent rá, hogy karácsony sem lesz többet.
– Na jó… Merre tovább? – kérdezte a Halál, sokkal inkább magától, mint Audrey-tól. – Mindegy, gyerünk… Majd jutunk valahova – jelentette ki végül, és elindult. A lány követte.

Picture

A hó finoman ropogott a talpuk alatt, ahogy haladtak előre a fák között. A lány gyorsított, és felzárkózott a Halál mellé.
– Ezt mind te építetted? – szólalt meg halkan.
– Nagyjából – felelt a Halál. – Néhány rész Grace-é, de a legtöbb az én munkám.
– Szóval Grace az, aki az állatok… az állatokkal foglalkozik?
– Igen. Sokkal öregebb, mint én, ezért bosszantja néha, hogy enyém a világ.
– Neki nincs olyan ereje, mint neked?
– Olyan nincs. De ő is rengeteg dologra képes.
– És Kilian?
– Van, amikor úgy érzed, hogy eleged van a munkából. Hogy képtelen vagy minden teendődet elvégezni. Ilyenkor jól jön egy segéd, és bár Kilian egy kicsit… komolytalan, sokat tud segíteni. Persze csak amikor akar…
– Úgy érted, néha ő a halál helyetted?
– Nem egészen, de például foglalkozik olyanokkal, akik nem tudják elfogadni, hogy meghaltak. Vannak páran…Elég sokan, akik azt hiszik, még mindig élnek. Nekik magyarázkodni a legfárasztóbb.

Picture

Hamarosan meg is találták a patakot, aminek a csobogását hallották. Audrey odasétált, és kis ideig némán figyelte a vizet.
A Halál tanácstalanul nézett körbe, mert az út semerre sem vezetett tovább.
– Figyelj, maradj itt, rendben? – szólalt meg hirtelen. – Én körülnézek kicsit a környéken. Az igazság ugyanis az, hogy fogalmam sincs, merre lehetne tovább menni.
– És az miért jó, ha én maradok? – kérdezte a lány.
– Csak maradj itt. Ne menj sehova, máris visszajövök.
– Hát… rendben – felelte Audrey, de nem tudta mire vélni a férfi kérését.
A Halál hátat fordított neki, és hangtalanul eltűnt valahol a havas fák és bokrok sűrűjében.
Audrey letérdelt a víz mellé, de az túl zavaros volt ahhoz, hogy saját tükörképét láthassa.

Picture

Nagyon meglepődött, és nem tudta, miért érzi úgy, hogy a Halál hazudott neki. Eleget látott már a hatalmából ahhoz, hogy úgy higgye, neki sosem jelenthet problémát tájékozódni, és azt sem tudta, miért volna könnyebb egyedül rátalálnia az útra.
Az járt a fejében, hogy a férfi egészen más okból hagyja magára őt, talán vissza sem jön soha, talán elege lett a társaságából…
De hát ott a parton annyira más volt minden… Talán épp amiatt érzi úgy, hogy itt kell őt hagynia?
Mert másodpercről másodpercre biztosabban érezte, hogy magára maradt.
Hirtelen éles zajt hallott valahonnan a fák közül. Reménykedve kapta fel a fejét, abban a hitben, hogy a Halál tért vissza, de mikor odanézett, egészen más embert látott.
Az illető nő volt, hosszú, szőke hajjal, és olyan ruhával, melyet mintha fátyolból varrtak volna össze. Valószínűleg az imént, érkezéskor ráléphetett egy lehullott faágra, de most csak állt ott, és nézte őt.
Audrey felállt. Valami azt súgta, nem kell félnie a nőtől, így hát óvatosan közeledett felé néhány lépést, és akkor vette észre a másik arcán megcsillanó könnycseppeket.

Picture

– Ki vagy te? – szólalt meg hirtelen a nő, halk, rekedtes hangon, mintha nagyon régóta nem beszélt volna.
– Audrey Calle vagyok – felelte a lány. – És… – nem tudta, hogy szólítsa meg a nőt. Nem tűnt ugyan  idősnek, de Audrey nem akart udvariatlan lenni.
– Nekem nincs nevem – felelte a nő, mielőtt Audrey bármit is kérdezhetett volna.
– Hogyhogy? – kérdezte a lány csodálkozva.
– Elcseréltem a gyermekem életére, bár ő nem is ismer engem.
Audreynak erre hirtelen eszébe jutott a saját ismeretlen anyja – egy elsőre hihetetlen, talán mégis lehetséges ötlet.
– Miért nem ismeri magát? – kérdezte óvatosan.
– Engem nem ismer senki – válaszolt a nő szomorúan. – Nem akartam magára hagyni, de nem hagyott nekem választást a sors.

Picture

Audrey megpróbálta rendezni gondolatait – ez a nő azt állítja, elcserélte a saját nevét a gyermeke életére, akit azonban nem nevelhetett fel. Valahogy ez minden kérdésére választ adott volna. Catherine azért nem mondta el az anyja nevét, mert nem tudta, és az a nő nem önszántából hagyta el őt… Talán ez a nő az ő anyja?
Úgy érezte, ki kell derítenie. Hogy addig kell kérdezősködni, amíg végső igazolást vagy cáfolatot nem kap.
Mi más oka lett volna a nő hirtelen felbukkanásának? Annak, hogy egyszer csak előtűnt a semmiből, és éppen vele, Audrey-val találkozott?
– Miért, mi történt? – kérdezte a lány, és remélte, hogy a másik nem veszi tolakodásnak kérdését.
– Kétlem, hogy érdekelne a történetem – felelte a nő.
– Pedig tényleg érdekel, mi történt magával – vágta rá a lány.
– Hát jó – sóhajtott a nő fáradtan, de szemében valami élénk fény csillant – Sok-sok évvel ezelőtt csak egy nő voltam. Éppen olyan, mint akárki más, férjjel, szép házzal, boldog élettel… De bármikor megváltozhat minden. Emlékszem arra a napra, jobban, mint bármire… Kora délután volt, a férjem éppen egy tárgyalásra készült…

Picture

– Régen volt már, mégis emlékszem minden szavára, mit hozzám intézett.
– Drágám, gondolkodott már azon, amit a múltkor emlegettem? – kérdezte tőlem.
– Gondolkodtam, mi több, elhatározásra is jutottam. Elérkezettnek látom az időt arra, hogy gyermekünk legyen– válaszoltam. Régóta akartam már gyermeket, de nem volt merszem felhozni a dolgot. Végül ő maga említette meg.
– Akkor hát, kedvesem, várjon rám idehaza türelemmel, és este megvitatjuk a dolgot, de úgy látom, maga is, én is akarjuk, így várakozásnak nem sok értelme volna.
– Én is így látom, drága férjem, meleg vacsorával és vetett ággyal várom majd ma este.
– Aztán elment, én pedig, látva, hogy étel nem sok van odahaza, elindultam a piacra. Nem szenvedtünk hiányt semmiben ugyan, de cselédeket nem lett volna pénzünk megfizetni.
A zajos piacra érve a kövezett út túloldalán megpillantottam egy árust, aki friss zöldségeket kínálgatott, s elindultam arrafelé.

Picture

– Akkoriban történt, hogy a derék Robins gazda új lovakat vásárolt a szekeréhez, fiatalabbakat, vadabbakat, mint a régi jószágai voltak. Azon a napon valami megijeszthette a lovakat… Nem emlékszem másra, mint a kiabálásra, és a felém robogó szekér zajára – és arra, hogy nem volt már időm kitérni az útjukból. Csak a lovak patájának dobogását hallottam és elestem…

Picture

– A földön feküdtem, hallottam az utca népének kiabálását, de mintha oly távolról szólt volna… Aztán, akár a tűz kihunyó lángja, elhalkult minden. Nagyon féltem. Rettegtem az ismeretlen sötétségtől, ami elnyelt engem, ami magával ragadott, és ami ellen mit sem tehettem. Lassan már nem éreztem semmit, mélyre zuhantam, nagyon mélyre.
Aztán, mint aki mély álomból ébred, kinyitottam a szemem.

Picture

 – Barna avarban feküdtem, körülöttem mindenütt csendes, szelíd béke honolt. Szép hely volt, bár szomorú, de nem éreztem sem fájdalmat, sem félelmet. Azt gondoltam, ha ez hát a halál, akkor nem is oly iszonyatos, mint képzeltem. Nem tudom, meddig feküdtem ott, mert eltűnt a világból az idő, de hirtelen a semmiből jelent meg egy férfi előttem. Sötét volt a ruhája, a haja, és a szeme is, akár a legmélyebb éjjeli árnyék, de a bőre oly sápadt, mint a holtaké. Kezében hosszú kaszát tartott, és én tudtam, csakis ő lehet. A Halál állt mellettem. Letérdelt, annyi zajt sem keltve mint a szellő, és én megszólítottam.

Picture

– Meghaltam hát? – kérdeztem gyönge hangon.
 Meghaltál – felelte ő, végtelen nyugalommal.
Másra nem tudtam gondolni akkor, csak gyermekemre, ki meg nem születhetett, és reménykedve – hisz mit veszthetnék – kérlelni kezdtem csendesen:
– Csak egyetlen utolsó napot adj az életben, nem mondhattam búcsút szeretteimnek sem… Csak egy utolsó napot adj az életben, hogy végleg megnyugodjon a lelkem…
– A Halál nem alkuszik soha, nem ajánlhatsz fel semmit nekem – felelte ő, és igaza volt, hisz énnekem valóban nem maradt semmi, mit adhatnék – leszámítva önmagam.
– Adj még egy napot nekem az életben, és én feladom érte a nevem! Adj még egy napot az életben, és elhagyom érte kedvesem! Adj még egy napot az életben, és neked adom tiszta jellemem!

Picture

– Egy napot nem, de egy éjszakát tán adhatok, ha te cserébe önmagadat adod. De túl nagy áldozat volna embernek, mit te nekem kínálsz – elveszteni azt, aki voltál. Mert tudd, ha nekem adod neved, hivatkozni rád majd sehogyan sem lehet. Megfoghatatlan fantom leszel csupán, elveszve a reménytelenségben. Nincs ember, ki ezt vállalná, bármi legyen is cserébe az ára – válaszolt ő, de én úgy éreztem, éljen a múlt, vesszen a jövő.
– Nem érdekel, ha elvesztem nevem, nem érdekel, ha elvesztem eszem, semmi nem számít már, én ezt akkor is megteszem.
– Hát ennyire nem vágynál semmi másra? Semmi másra csak egy éjszakára? Feláldoznád cserébe a saját örökkévalód? Legyen hát, ha valóban ezt akarod. Tudd, ha a nap az égre emelkedik, hideg halott leszel megint, de jövő nélkül, mert azt feláldoztad már…
– Így történt, hogy rávettem a Halált egy alkura, és házam ajtaja előtt találtam magam. Benyitottam csendesen, és egyenest a szobába mentem, hol az én és drága férjem ágya állt.

Picture

– Ő is ott volt, a díványon ülve, kezébe temetve arcát, és én sejtettem, hogy halálhíremet közölték már vele. Ahogy beléptem, felnézett rám, és láttam a hitetlen csodálkozást a szemében.
– Kedves? Maga itt? Puszta látomás csupán, álom, mit bánatomban vélek látni? – szólalt meg, s én úgy gondoltam, túl értékes az idő magyarázkodni, hát az feleltem:
– Álom vagyok, a legszebb álma, mit életében látni fog, mert utoljára érinthet meg úgy, akárha élnék még. Élvezze hát ki az utolsó alkalmat, ne féljen!
Odafutottam hozzá és karjaimba zártam, úgy, hogy tudtam, utoljára tehetem.

Picture

– Finom, szemérmes asszony voltam életemben, de sok mindent megváltoztat a halál. Tudtam, nincs időm, mit elvesztegethetnék, nincs több, csak egy éjszakám. Megcsókoltam, visszacsókolt, azt hitte, álmodik. Azt hitte egész életében – tán holtában is azt hiszi.
Hajnal felé elnyomott az álom, egy hang szólt, az ő hangja: “Itt az idő, el kell menned…!”
Felriadtam, de odakünn még sötétség honolt. Akkor vettem észre, hogy a szoba üres volt: párom sehol, tiszta, vetett ágyon feküdtem. A látóhatár széle mentén halvány fénycsík látszott – a nap első sugarai voltak azok, és hangtalanul, mint az árnyék, megjelent akkor a Halál is.
Tán szégyelltem volna, hogy hálóingben vagyok, de akkor nem számított már semmi. Elé álltam, és csendben vártam, mit fog ezután tenni.

Picture

– Gondolom, tudod, hogy lejárt az időd – szólalt meg ő.
– Tudom – feleltem én. – Csak egy napot adj még! Csak egy utolsó órát kérek!
– Kérni kérhetsz, de nem fogsz kapni egy percet sem. Már az is csoda, hogy ezt megengedtem. Magam sem tudom, miért tettem. De kértél valamit, árat fizetsz cserébe… Többé nincs, ki ismerné neved. Elfelejti, milyen voltál, úgy az anyád, mint kedvesed. Bármit teszel, már nem vonhatod vissza az üzletet.
– Ott hagyott aztán az élettelen szobában állva… kiléptem az ajtón, és erdőbe érkeztem. Ebbe az erdőbe itt. Elvesztette jelentését az idő már, mégis megszületett gyermekem. Nem tudtam felnevelni őt – gyönge, elveszett fantom voltam csupán – az vagyok még ma is. Ezért más gondjaira bíztam a gyermekem.
Audrey gondolataiba mélyedve meredt a nőre. Hát valóban lehetne az ő anyja? Meséjéből úgy tűnt, egész más korban élt… De mint ahogy ő is mondta, az idő itt már nem számít. Lehetséges volna, hogy éppen Catherine Calle-t válassza, mint gyermeke nevelőanyját? Talán, elvégre a sok furcsaság után akár azt is el tudta volna képzelni, hogy ebben a világban az idő múlása semmi kapcsolatban sem áll az élők világával. Ami itt csak egy másodpercnek tűnik, az ott talán száz év is lehet. Nem tudta, mit gondoljon. Nem tudta, örülne-e, ha kiderülne, hogy ez a névtelen asszony hozta őt a világra. De egyvalamit biztosan tudott: megrémítette a gondolat, hogy a Halál talán azért kivételez vele, mert valójában a holtak világában született.

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés