Abyss – Út a mélybe – 13. Enyém egy rész valaki másból

Mikor tulajdon lánya száműzte, elvesztette bizalmát a szeretetben. Ő uralta a világ alatti világot, az Abyss fekete mélységeit, míg ezt a hatalmat ki nem tépte a kezéből az, akiben a legjobban hitt, aki a mindenségnél is többet jelentett számára. És ő még mindig szerette a lányát. Második, csecsemő gyermekét a lehető legtávolabb vitte az Abysstól, hogy biztonságban nőhessen fel, boldogan. Hogy ne kelljen száműzöttként élnie. Hogy egy napon majd visszakövetelhesse anyja birodalmát…
De ez azzal is járt, hogy nem találkozhatott vele. Nem lehetett része az életének, mert azzal mindent elronthatott volna a végén. Ő inkább hosszútávra tervezett… De néha úgy érezte, nem kellene így lennie. Nem kellene ragaszkodnia ahhoz, amit eltervezett, inkább egy új jövőt kellene építenie magának. Mert nagyon szerette a lányát. Mindkét lányát. 
Végül mindig meggyőzte magát, hogy jó lesz ez így. Bár egyikükkel sem lehet, így nem is csalódik újra csodájukban. Mert Dáiríne úgy érezte, soha többé nem fog már bízni a szeretetben.Audrey lesétált a hídról, és tétován elindult a magas kövek szürke labirintusában. Tanácstalanul nézett körbe: a Halál vajon megvárta őt? Nem volt ideje ezen tűnődni, mert hirtelen valaki megszólította:
– Hát itt vagy – hallotta a férfi hangját.

– Nem hittem, hogy megvársz – sóhajtott megkönnyebbülten.
– Én sem – felelt a Halál.
– Mi történt? – kérdezte a lány. – Valaki lelökött a hídról… de… azt mondtad, csak egy ember lehet…
– Csak egy lehetséges magyarázatot találtam: a Hasadék egykori őrzője volt.
– De miért?
– Azt hiszem, az Abyssban valaki fenyegetve érzi magát miattunk.
– De akkor miért engem támad meg? Úgy értem… tiéd a nagyobb hatalom – mégis tőlem fél?
– Vagy tudja, hogy velem szemben semmi esélye nincsen. Vagy azt hiszi, egyedül utazol az Abyssba.
– Miért hinné azt?
– Talán az árnyék képes a kommunikációra bizonyos személyekkel, és az visz hírt az Abyssba, de csak téged érzékel, mivel az én jelenlétem mondhatni állandó a világ minden pontján.

– De… most már van új őre a Hasadéknak.
– Igen. De egy új őrző nem jelenti azt, hogy a régi nem térhet vissza – legalábbis azt hiszem, de mondtam már, túlléptünk az én világom határán.
– Szóval lehet, hogy az árnyék engem követ?
– Talán. De ha így van, nem tudunk vele mit tenni.
– Akkor lehet, hogy jobban járnál, ha itt maradnék…
– Nem. Gyere – mondta a Halál, és elindult a sziklás ösvényen. Audrey gondolataiba merülve követte.
Meglepetésként érte Jarek hirtelen felbukkanása, és képtelen volt kiverni a fejéből egyetlen mondatot: “Ne kérd, hogy hazudjak neked.”
Azt sem tudta elfelejteni hogy az árnyék talán követi őt… ez a gondolat rémülettel töltötte el. És miért akarna az egykori őrző ártani neki? Biztosan nem saját akaratából, ahogy a Halál is mondta. Az Abyss őre küldte rá?
Talán egy világ ura akarja feltartóztatni őt – és úgy tűnt, többé a Halál sem képes megvédeni… Úgy érezte, védtelen, csak megy előre a sötétben, megbízik valakiben, aki az ő egykori világában az élet végét testesíti meg… A Halál kézen fogva vezeti, de ő nem látja, hová is mennek…Teljesen megfeledkezett a külvilágról, és hirtelen meglepetésként érte, mikor újra megváltozott körülötte a táj. A föld a lába alatt koromfekete hideg kő volt, ami fölé fehér lombú fák borultak, minden apró levelük mozdulatlan hópehelyként lebeget vékony ágaikon.

– A Fehér Erdő, azt hiszem. Ezeket a helyeket már nem én teremtettem – szólalt meg a Halál.
– Akkor ki? – kérdezte Audrey, de valahogy sejtette, hogy nem fog választ kapni. Érezte, hogy valamit titkolnak előle – sok mindent megadott volna érte, hogy megtudja, mit. Talán köze van a dolognak az anyjához – de nem tudta, mi.
Elindultak csendben egyenesen előre, lépteik nyomán csak ritkán rebbentek meg apró zajok. Valahogy az egész hely elhagyatottnak tűnt, mintha semmi köze nem volna semmilyen létező lényhez, mintha csak önmaga kedvéért jött volna létre.
Ahogy haladtak, Audrey egyszer csak megpillantott valamit a fák fehér takarásában. Egy kis tisztás volt az, zavaros vizű, fekete tavacskákkal – és egy magas házzal.
Mikor a közelébe értek, a lány jobban szemügyre vehette. Falai mintha fémből készültek volna, de oldalán hatalmas lyuk tátongott, ő pedig elindult arrafelé. A Halál nem szólt, nem is próbálta megállítani. Audrey elképzelni sem tudta, mi üthetett ilyen sebet a házon: talán az idő, talán más, szörnyűségesebb hatalmak.

Kissé megijesztette a ház, mégis odasétált, és megállt, mikor a közelébe ért. A nyíláson át benézett.
Odabent csak egy asztal állt, mellette két székkel, amik közül az egyik felborítva feküdt a földön. Az ablakot finoman lobogó függöny takarta, de nem olyan fátyol, amilyet a világon túli templomban látott. Ez nehezebbnek tűnt és átlátszóságát sötét tónusok törték meg, mintha az idő és az elhagyatottság festették volna össze szürke piszkukkal.
Az asztalon egy üvegvázában halványlila virágokat látott, virágzó de élettelen árnyékokat, mellette pedig egy darab foltos papír hevert. A sarokban magas, kopottas tükör állt, vakon küldve vissza a világnak saját fehér sötétségét. Minden mozdulatlan volt, mintha a ház lakója nagyon régóta nem járt volna itt, és mégis mintha csak egy perce ment volna el.

Félénken belépett a viskóba, és elfogta egy különös érzés: mintha már járt volna itt. Vagy talán inkább mintha ez az építmény emlékeztetné őt valamire, de nem tudta, mire.
Ekkor vette észre, hogy a Halál ott áll mögötte, keresztbe tett karral a falnak támaszkodva.
– Mi ez a hely? – kérdezte tőle.
– Nem tudom biztosan, de vannak sejtéseim.
– És…?
– Halottam egyszer valakit, aki a Száműzetés Erdejeként emlegette ezt a helyet.
– Száműzetés?
– Azt hiszem. Többet nem tudok.
A lány közelebb sétált az asztalhoz, és hirtelen saját tükörképén akadt meg a szeme. Halála óta nem nézett tükörbe, de arca semmit sem változott.

Éppen olyan volt, amilyennek utoljára látta magát, a piszok, a könnyek, a bánat nyomtalanul tűnt el róla. Sejtette hogy most már örökké ugyanilyen marad.
A kis kerek asztalhoz lépett, és jobban megnézte a piszkos papírdarabot. Azon egy rövidke vers állt:

Egy lány született réges-rég
A mélységhez kötötte életét
Elűzte vigyázó szellemét
S nyakában hordja a végzetét

 Alatta pedig két szó… két név – és az egyik az övé volt: Audrey – Cymone
A lány nem tudta mire vélni ezt – megfordult a fejében, hogy rengeteg más Audrey is lehet a világon, de tudta, érezte, hogy ez itt őrá utal.

Meglepetten kezébe vette a papírt – és abban a pillanatban elöntötték az érzések. Valaki más érzései. Szomorúság, rettegés, fájdalom és szeretet sötét összessége, és Audrey hirtelen azt is elfelejtette, hol van és ki ő.

*

Csendben állt, és nézte, ahogyan a lány felfedezi a kis kunyhót. Csak egy dolgot kívánt: ne kérdezzen többet. Mert olyan sejtései is voltak, amiket nem osztott meg Audreyval. Nézte, ahogyan a társa odalép az asztalhoz. Valahogy érezte, hogy baj lesz. A következő pillanatban a lány kezébe vette az ott heverő papírdarabot, hirtelen elsápadt és úgy tűnt, mindjárt elájul.
Ő olyan gyorsan termett mellette, ahogyan csak tudott, márpedig gyorsaságban nem volt párja.

*

A Halál karjaiban tért magához. Megnyugtatta társának közelsége, de még mindig rettegett.
– Mi történt? – kérdezte reszkető hangon.
– Nem egészen tudom – felelte a férfi, és ő ettől cseppet se érezte jobban magát. sőt, csak még inkább megijesztette.

Még abban sem volt biztos, mit érzett egyáltalán. Mintha egy bepillantás lett volna valaki másnak az emlékeibe… Valaki másnak, aki szörnyű dolgokat élhetett át. Eszébe jutott az is, amit a Halál mondott: a Száműzetés Erdeje… szóval ez a valaki száműzött…
Ami leginkább nyugtalanította, az a papíron látott két név volt: Audrey és Cymone. Soha életében egyetlen Cymone-t sem ismert, és elképzelni sem tudta, hogy kerül a neve az övé mellé, ebben a különös házban, ahol úgy hitte, láthatott egy részt valaki másból. Valaki másból, aki nagyon szeretett valakit… azt viszont elképzelni sem tudta, hogy kit.
Bár valahogy úgy sejtette, kettejük közül az egyiket – őt vagy Cymone-t.
Talán az anyja volna? Nem tartotta kizártnak.
– Mi történt? – szakította félbe elmélkedésében a Halál, aki éppen ugyanazt a kérdést tette fel, mint ő maga alig néhány perce – minden bizonnyal szándékosan.

– Azt hiszem… – kezdte a lány zavartan – éreztem valaki más érzéseit. Lehetséges ez?
– Lehetséges – felelte a Halál.
– És… mit jelent?
– Nem tudom. Amit éreztél, azt jelenti. Nem átlagos dolog az ilyesmi. Én kifejezetten utálom.
– Mit? Miért?
– Az üzenetküldésnek ezt a formáját. Réges-régen nem is használja senki, akit ismerek.
– Mi a baj vele?
– Láthattad. Pontosabban érezhetted. Te megúsztad, mert én itt voltam veled, de ha egyedül vagy, és ilyesmi történik…

– Mi lett volna? – kérdezte a lány rémülten.
– Azt hihetnéd, a saját érzéseidet érezted. Legrosszabb esetben teljesen összezavarodsz és elveszíted azt, aki voltál.
– Ez… ijesztően hangzik.
– Az is.
– Szóval azt mondod, ez egy üzenet?
– Az.
– Nekem?
– Talán.
– Lehet, hogy… – egyszerre butaságnak érezte, amit mondani akar, de mégis kimondta – lehet, hogy az anyámtól?
– Lehet.
– Te sem tudsz semmit róla?
– Nem.
Audrey elgondolkodott. Nem tudta, mekkora hatalma van a Halálnak ebben a világban, de úgy tűnt, hogy nagy. Egyszer korábban azt mondta neki, ismer mindent és mindenkit a saját birodalmában. Akkor az ő anyját hogyne ismerné? Talán nem is ehhez a világhoz tartozik? Azt nem tudta, a Halál tudása kiterjed-e az élők világára is. Meglehet, hogy nem, és akkor az anyja életben van – be kellett vallania magának, ennek valahogy nem örült.

– Mindenkit ismersz? – kérdezte.
– Az én világomban igen. Más világokban nem – hangzott a válasz.
– Szerinted az én igazi anyám… életben van?
A Halál egy hosszú pillanatig nem felelt, és Audrey már kezdte azt hinni, nem is fog, mikor végül megszólalt:
– Nem halott – felelte.
– Hogy érted ezt?
A férfi ezúttal valóban nem válaszolt, és hosszú percekig ültek csendben, mozdulatlanul.
Audrey nem is akart felállni, nem akart még tovább menni, mert a Halál karjaiban biztonságban érezte magát. Mintha valaki a fülébe súgta volna, hogy a sorsa jó kezekben van.
De teljesen megnyugodni nem hagyta az, amit korábban érzett – valaki más kusza érzései.
– Tovább kell mennünk – szólalt meg a Halál.

– Még ne – kérte a lány halkan.
– Muszáj – felelte a férfi.
– Már közel járunk a világ végéhez? – kérdezte Audrey.
– Nagyon közel. Innen azt hiszem, tudom is, hová fogunk jutni – válaszolt a Halál. – De nem hiszem, hogy tetszeni fog. Túlságosan hasonlít az egykori világodra.