Abyss – Út a mélybe – 12. Őrzője régi jó barát

Volt a világon valaki, aki minden reggel az árnyék dübörgő morajára ébredt, ahogyan az viharos tengerként ostromolja a haldokló fehér sziklák falait. Valaki, aki mindig az árnyékkal élt – és nem küzdött ellene. Ablakán kitekintve az Abyss végtelenségét és dühöngő tombolását látta – és szerette látni. Volt, hogy egynek érezte magát vele, de sokszor inkább a gyermekeként tekintett az árnyékra – holott az inkább a felmenője lehetett volna. Mert az árnyék már létezett, mikor az Abysst még az anyja őrizte – a nő, aki kegyetlenül bánt a csapongó sötétséggel. Rabságban szenvedett e csodás erő, míg ő minden hatalmat el nem vett az anyjától, mígnem saját világából is száműzte a nőt, akitől az életét kapta. Nem bánta meg soha. Cymone soha nem bánt semmit.

Mozdulatlanul hevert a hideg falevelek között. Nem érzett fájdalmat – fizikailag nem. De mintha a Hasadék két magas fala mélységes kút peremeként tornyosult volna felé, ő pedig lent volt a mélyben, egyedül.

El sem tudta képzelni, ki lehetett ez a rejtélyes idegen, és miért akarhatta őt lelökni a hídról. Talán a híd őre lett volna? De hisz a Halál azt mondta, nincs őr, és különben is… ha volna is, mi oka lenne bántania őt?
Lassan feltápászkodott, majd a Hasadék meredek falához sietett. Odafent a Halál térdelt, és nézett le rá tekintetében szemrehányással.

*

Na jó… Ez meg mi volt? És egyáltalán hogyan… csak egy lehetséges magyarázat van erre. De akár jól sejtem, akár nem, ez nem változtat azon, ami történt… És most mit csináljak? Menjek tovább nélküle? Hagyjam itt? Megtehetném és lehet, hogy az lenne a legjobb, de valahogy mégsem… nem akarom magára hagyni! Egyelőre talán várhatok egy kicsit, hátha történik valami…csoda. Nem tudok neki segíteni… Ostoba vagyok, nagyon ostoba. Teljesen értelmetlen maradni, nélküle is van esélyem az Abyssban. Meg tudnám oldani az ügyet. Azt hiszem – vagy talán inkább csak remélem. De vele könnyebb lenne, az biztos. Bár – ez, ami most történt, bizonyítja – kockázatot is vállalok. Már csak abban reménykedek, hogy ez magamra és a világomra nézve a lehető legkisebb. Sőt, talán még ki is használhatnám, ha az árnyék figyeli őt… Ha tényleg kapcsolatban áll vele… De akkor is, talán mégis jobb lenne most menni…

De miért érzem úgy, hogy nem szabad itt hagynom? – Nem kellene, hogy érdekeljen, de… Várok. Még várok. Lesz ami lesz.

*

– Segíts már! – kiáltott oda neki Audrey kétségbeesetten, de a Halál csak a fejét rázta.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte a lány, de a férfi nem felelt, továbbra is csak a fejét ingatta.
– Itt fogsz hagyni engem? – kérdezte Audrey sírástól remegő hangon.

Most sem kapott választ.
– Legalább válaszolj már! – kiabált rá dühösen a Halálra.
Az még mindig csak bámult rá. Aztán úgy tűnt, végre megszólal, de, bár mozgott a szája, Audrey semmit sem hallott a Hasadék kaotikus tomboló robaján kívül, amelyről eddig mintha tudomást sem vett volna, most mégis hirtelen és élesen jutott el a tudatáig.
És akkor megértette: ő bármit mond is idelent, azt a Hasadékon kívül senki nem fogja hallani. Hiszen a Halál is mondta…
És ő most itt ragadt, végleg itt ragadt, a Halál itt fogja hagyni.
Nagyon magányosnak érezte magát. Magára hagyottnak, elveszettnek, tehetetlennek. Tett néhány dühödt lépést a magasban elnyúló híd rá vetülő árnyéka felé, de aztán elhagyta minden ereje, és elkeseredetten a földre rogyott.

A Hasadék, amilyen csendes volt odafentről, olyan zúgó zajjal volt tele idelent. Mintha egy folyó medre volna, és a víz szédítő zúgását ezer visszhangként tükrözné minden szikla.
Audrey csak ült mozdulatlanul, tanácstalanul, reménytelenül. Nem lehet – gondolta. – Az nem lehet, hogy mindennek vége! Hogy mindennek újra vége… És azt sem tudja, hogy miért, hogy ki lehetett ez az idegen, mit akart tőle… Miért akarná tönkretenni az ő küldetését?! Erre a gondolatra kis híján elsírta magát.
Ügyetlen mozdulattal megtörölte a szemét, és végignézett a Hasadékon magán.
A barna avarból kis, fehér virágok bújtak elő, amikre csak a híd vetett árnyékot. A szakadék, úgy tűnt, a végtelenbe nyúlik, ködös szürkeségbe veszett a látóhatár szélénél.
A lány belegondolt, hogy amit lát, talán csak illúzió, mint a nagyanyja kertjén kívüli zöld mezők, fák és keskeny földutak, de úgy érezte, nem így van. Elhitte, hogy amit lát, az valóban a végtelen semmi. Nem tudott és nem is akart belegondolni, hogy ez talán az új otthona, a hely, ahonnan nem szabadul többé.

Eszébe jutott, hogy rajta kívül talán mások is vannak itt, és az is megfordult a fejében, hogy talán megkereshetné őket, de valahogy nem mert mozdulni sem. Nem akarta itt hagyni a hidat, az egyetlen kapcsot, amely még elveszített küldetéséhez kötötte őt. És még kevésbé akart találkozni azzal, aki a mélybe lökte őt – bár talán éppen az jelenthetné a megoldást?
A hangok szüntelenül zúgtak körülötte, és Audrey úgy érezte, lassan bármit megadna érte, hogy elhallgassanak. Elege volt belőlük, a gyűlöletes hasadék sikoltásának gyermekeiből.
– Elég már… – motyogta alig hallhatóan, s erőtlen suttogása beleveszett a zajok áradatába.
Megrázta a fejét, mintha csak annyit mondana: nem, ez nem igaz.. Úgy érezte, nem bírja tovább.
– Elég legyen! – üvöltött rá a zajongó semmire dühösen és reményvesztetten.
És a hangok elhallgattak.

Audrey nagyon meglepődött. Nem hitte volna, hogy az ő gyönge emberi lénye valaha is befolyással bírhat erre a világra. Lehajtotta a fejét és gondolataiba mélyedve turkálni kezdett az avarban. Valahol mélyen halvány remény ébredt fel benne – talán tényleg különleges valamiben, talán természetfeletti erővel rendelkezik,  és ennek az erőnek a segítségével… akár még a Hasadékból is kijuthatna? Vagy a hangoknak bárki képes parancsolni?
– Helló, Audrey! – szólalt meg hirtelen egy ismerős hang közvetlenül mellette.
A lány felkapta a fejét.
– Jarek! – kiáltotta el magát meglepetten.
Csakugyan Jarek állt előtte, és halvány mosollyal nézte őt.

– Mit keresel itt? – kérdezte csodálkozva a lány.
– Úgy néz ki, hogy én vagyok a Hangok Hasadékának őrzője – felelte Jarek, és könnyedén leheveredett Audrey mellé a földre.
– Te?
– Olyan hihetetlen?
– Nem, csak… Jaj, Jarek, ha tudnád, mennyire örülök, hogy látlak! – bukott ki a lányból.
– Igen? – nevetett hitetlenkedve a férfi.

– Tudod a Halál azt mondta, a Hasadéknak nincs őrzője…
– Nem volt. Most már van – felelte Jarek fáradt sóhajjal.
– Ha te vagy az őrző, akkor kérlek… kérlek segíts! – szólt a lány halkan.
– Azt akarod, hogy kijuttassalak innen?
– Igen…
– Rendben. Egy feltétellel – válaszolta a férfi.
– Mi az? – kérdezte Audrey mohón.
– Hogy válaszolsz egy kérdésemre – mondta Jarek.
– Már megint? – Audrey fáradtan felsóhajtott – Rendben… Mi a kérdés?
– Hogy hívják az anyámat?
– Ez a kérdés?
– Ez.
– Fogalmam sincs, hogy hívják – rázta meg a fejét a lány.

– Nincs? – kérdezett vissza hitetlenkedve Jarek…
– Tényleg nincs… Nézd, Jarek, én… én találkoztam vele, de…
– Az anyámmal? És milyen volt? – kérdezte a férfi meglepetten és egyszersmind kételkedve.
Audrey nem tudta, mit feleljen. Mondja el, milyennek látta a névtelen asszonyt? Hogy hogy nézett ki? Vagy hogyan beszélt? Mesélje el a történetét? Mondja el, milyen elveszett fantom lélek, milyen gyönge és megtört nő? Úgy érezte, Jarek nem ezt akarja hallani…
– Hasonlít rád – felelte végül. – Nagyon kedves.
Jarek szomorúan lehajtotta a fejét.
– Még sosem láttam őt – mondta végül.
– Sajnálom – válaszolta Audrey. – Ha tudnám az édesanyád nevét, hidd el, elmondanám, esküszöm.
– Tényleg nem tudod? – kérdezte Jarek, hangjában rosszul leplezett csalódottsággal.

– Honnan tudhatnám?
– Együtt vagy a Halállal. Ő az egyetlen, aki tudja.
– Miért mondaná el nekem…?
– Nem tudom. De Dáiríne azt mondta, te vagy az egyetlen, akitől valaha megtudhatom.
– Dáiríne?
Jarek bólintott.
– Ő akarta, hogy a Halállal menjek… – mondta Audrey lassan, gondolataiba merülve. – Azt mondta, másként nem lehetek boldog.
– Azt hiszem, mindkettőnket becsapott – felelte a férfi lassan.
– Hogy érted ezt? – kérdezte a lány meglepetten.
Jarek egy hosszú pillanatig nem szólt, majd végül csak annyit mondott:
– Ne kérd, hogy hazudjak neked.
– Miről hazudnál nekem? – csodálkozott a lány, de Jarek nem felelt.

– Miért kellene hazudnod nekem? – ismételte meg a kérdést a lány.
– Mert valaki megkért rá, hogy bizonyos dolgokat ne mondjak el.
– Ki?
Jarek megint nem adott választ.
– Nem tudod, mi történt velem fent a hídon? Valaki… lelökött, azt hiszem, de nem tudod, ki volt az?
– Nem. És nem is tűnik lehetségesnek. A hídon egyszerre csak egy ember állhat – az őrző az egyetlen kivétel.
Újra elhallgattak, és Audrey azon töprengett, a rejtélyes idegen lehetett-e a híd korábbi őrzője.
– Ki akarok jutni innen – törte meg a csendet végül.
Erre Jarek hirtelen felállt, leseperte nadrágjáról a száraz leveleket, de közben még mindig Audreyt nézte.
A lány is feltápászkodott, és megállt a férfival szemben.
– Most akkor mi lesz? – kérdezte bizonytalanul.
– Amit akarsz – felelt Jarek.
– Figyelj, Jarek… – szólalt meg, de aztán elhallgatott, mert azt sem tudta, mit akar mondani.
Valahogy úgy érzete, nem is kell mondania semmit – egyszerűen átölelte Jareket – mint barát a barátot.

Jarek láthatóan meglepődött.
– Ezzel most… mit akarsz elérni? – kérdezte lassan.
– Én csak… kedvellek. Kérlek… segíts…
Jarek halványan rámosolygott, és mire Audrey észbe kapott, már mindketten a Hasadék fölött átívelő hídon álltak.

– Köszönöm, Jarek – mondta a lány boldogan.
– Nem kell köszönnöd semmit. Ezért vagyok itt – válaszolta a férfi.
– És… lehetne még egy kérdésem?
– Ha akarod… Elvégre eddig mindig csak én kérdeztem – felelte Jarek nevetve.
– A hangok ott lent… miattam hallgattak el?
– Nem. Azt én csináltam. A hangoknak csak a Hasadék őrzője tud parancsolni – mondta fáradtan, mintha csak kényszerből vállalta volna ezt a címet.
– Hát akkor én… Áh mindegy, muszáj mennem. Viszlát, Jarek.
– Remélem, még találkozunk – felelte a férfi vidáman.
A lány búcsúzóul Jarek vállára tette a kezét, és biztatóan rámosolygott.
– Biztos vagyok benne, hogy még látjuk egymást – mondta, és magában azt kívánta, bár így volna.