A sötétség angyala – 11. Tudnom kell

Némán figyeltem az órát, várva a megfelelő alkalmat. A lakásban már mindenki mélyen aludt. Nem akartam tehát senkit se felébreszteni, de a munkaidejét se akartam senkinek megzavarni. A munkaidejét? Igen, vagy tanítási idejét. Ugyanis az volt a tervem, hogy meglessem a régi életem szereplőit.

Tudni akartam, hogy én is hiányzok-e nekik vagy a feledés homályába merültem. Azért erősen bíztam benne, hogy az előbbi a helyzet. Pontosan 13:00 volt az idő. Éppen ideális. Ilyenkor ugyanis a nagy többség már végez a napi teendőivel, igyekszik haza, de még nincs otthon. Talán elcsíphetek néhány pillanatot barátaim és szeretteim mindennapjaiból. Ideje hát indulni.

Váratlan gondba ütköztem: Ármin kint feküdt a kanapén. Szerencsére mélyen aludt, de nagyon nem akartam felébreszteni. Csak visszatartana, arra pedig semmi szükségem. Tehát óvatosan, lopakodva kellett kijutnom, és lehetőleg gyorsan!

Véletlenül nekimentem valami ősrégi vázának. Majdnem el is dőlt! Hirtelen sokkot kaptam. Ha ez széttörik, a süketeket és a holtakat is felveri! De legfőbbként az élőhalottakat! Elvégre abból van egy pár itthon.

De szerencsére időben elkaptam és felállítottam. Árminra pillantottam. Aludt, mint a tej. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, persze csak halkan. Ezt megúsztam!

A kijutás maradék része már eseménytelen volt. Gyorsan kiértem és éreztem az égető Napot a jeges bőrömön. De eldöntöttem, hogy nem fogok vele foglalkozni. Még sose kaptam napszúrást, úgyhogy itt az ideje! Különben is sokan túlélték már.

Az első állomás a régi otthonom volt. Legnagyobb meglepetésemre a főkapu és maga a lakás ajtaja is nyitva volt. Biztos van otthon valaki! Csak arra kell vigyázni, hogy meg ne lásson.

Bent az első utam apa irodájába vezetett. Nem sűrűn jártam ott, mert apa senkit se engedett be. Az az ő magánterülete. Nata persze rendesen hisztizett is vele, hogy ki kéne már takarítani, de apa hajthatatlan volt. Elég makacs, ha az irodájáról van szó. Még jó, hogy véletlenül rájöttem a kulcs titkos rejtekhelyére, amin azóta se változtatott.

Hát, itt valóban nem takarított senki már legalább egy éve. A szag is borzasztó volt! Megvizsgáltam a szobában található fegyvereket. Tudtam, mire valók. Azokkal akart megszabadulni a vámpíroktól.

Összerezzentem és elfordultam tőlük. Hány ártatlan életnek vetettek ezek véget? Nem is akartam tudni. Közben véletlenül megakadt a szemem egy nyitott füzeten. Ahogy elnéztem, valami fegyver leírása lehetett benne, apa kézírásával. Elég csúnyán írt, de én már hozzá voltam szokva.

Tudtam, hogy az apámnak milyen tervei vannak, mégis megrázott. De azért volt orvostanhallgatóként valamennyire érdekesnek is találtam ezt a szöveget. Sok olyat írt, amit én nem is tudtam. Arra már felfigyeltem, hogy nincs szívverésünk, de hogy saját vérünk se. Sok minden így se volt tiszta, de legalább megértettem a fegyver működését.

Eltettem a füzetet. Le volt benne írva az összes létező fegyver 1982 óta. Pontosabban azóta, hogy apám a pályán van 17 éves kora óta. Kitéptem egy lapot a füzetből és az asztalon hagytam ezzel a szöveggel: “A vámpírok nem gonoszak. Te vagy az!”

Miután elhagytam a szobát és visszatettem a kulcsot a sörös dobozok közé, ahol volt, egy hangra lettem figyelmes. Egyértelműen egy kisgyermek sírása volt. Elindultam hát a hang irányába.

Meglestem Kittit és a féléves kisbabát apáék szobájában. Kitti rengeteget nőtt az elmúlt időben. Mivel augusztusban 13 éves lett, már nem kislány volt, hanem egy tini. Egyébként az én egyik kedvenc ruhám volt rajta.
Kitti: Patrik, ne sírj már! Aludj el, kérlek!

A kisfiú meg a közös féltestvérünk, akit most láttam először. A legszebb kisbaba, akit életemben láttam, még így is, hogy most éppen sírt. Kitti kezdte elveszteni a türelmét. Pedig egy ilyen aranyos kisbabára igazán nem lehet haragudni.
Kitti: Patrik, ne bőgj már!

Oké, Kitti is csak egy gyerek még. Nem kéne rábízni egy bőgő kisbabát.
Lejla: Patrik.

Kicsit hangosan mondtam, de a kisfiú elhallgatott és mosolyogva nézett a hang irányába. Egy kicsit még gőgicsélt is.
Kitti: Te is hallottad? Mi volt az?

Kitti előjött megnézni, honnan jött a hang, de nem látott meg. Egy szempillantás alatt eltűntem, mint Batman. Nem hagyhatom, hogy meglásson és megijedjen szörnyű alakomtól. Pedig én magam is örültem volna egy újbóli találkozásnak.

***

A következő megállóm a színház volt, melynek állandó társulatának Nata is tagja. Natália már 20 éve színészkedett, de csak színpadon. Az is elismerésre méltó és klassz dolog. Főleg nekem, mikor az egyetlen szerepem idáig egy fa volt egy óvodai darabban, még az előző évezredben. Bár Nati mindig is filmes karrierre vágyott.

A színház közelében volt egy magas fa, amire könnyűszerrel felmásztam és elhelyezkedtem a lombok között, ahol már annyira nem is csípett a Nap. Olyan, mint egy darázsfészek!

Nem kellett sokáig várnom, mire történt valami. Apa és Nata kijöttek az épület elé, Nata gyönyörű jelmezben. Biztos jelmezes főpróba volt. Nagyon irigyeltem Natát, amiért ilyen ruhákat hordhatott.
Natália: Oké, Zsolti, mondjad gyorsan. A bosszúálló rendezővel vagyunk, aki nem szereti, ha kimaradozunk a próbákról.
Zsolt: Csak pár percre tartalak fel. Ez fontos!

Natália: Nem várhat estig? Különben is, hol van Patrik? Ugye nem hagytad magára.
Zsolt: Ne aggódj! Kitti vigyáz rá.
Natália: Kitti csak 13 éves! És beteg! Iskolában se volt.
Zsolt: De remekül bánik a gyerekekkel. Nos, akarod hallani, hogy mit intéztem?
Natália: Mondd!

Zsolt: Szóval, beszéltem a főnökkel és a férje bevesz az új filmjébe.
Natália: Várj, Robi bevesz a filmjébe? Jól hallottam?
Zsolt: Igen! Sőt, Lujza még egy főszerepet is kiharcolt neked.

Zsolt: Végre moziban is szerepelhetsz, aztán jön a vörös szőnyeg és az Oscar díj!
Natália: Ez remek hír! Köszönöm!
Tehát én már senkit se érdeklek. Semmi “csak tudnám, hol van most Lejla.” Semmi “Lejla nem halhat meg.” Bár az igazat megvallva már halott vagyok. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mindenkit csak Nata potenciális hollywoodi karrierje érdekel. De azért a Robi és a Lujza nevek még jól jöhetnek a vámpírvadász-vadászatomban.

Miután mindenki elment, én is lemerészkedtem a fáról. Már csak egy személy van hátra. Reméltem, benne nem kell csalódnom, mint apáékban.

Ám amikor a kollégium előtt megláttam őket, még a haldokló reménysugár is szertefoszlott, hogy valakinek még hiányzok. De miért pont Hanna? A kis liba! Úgy tudtam, utálják egymást. Mije van ennek a csajnak, ami nekem nincs?

Vérkeringés, szívverés, pulzus. Meg persze ő nem vért szokott vacsorázni. De miért pont ő? Teljesen mindegy, akárki is lehetett volna, az nem változtat semmin. Jani összetörte a kőszívemet, én pedig égető könnyeimmel elkentem a szempillaspirálomat.

De hát legyenek csak együtt, elvégre János boldogsága sokkal fontosabb, mint az enyém. Tudom, én már senkinek se kellek. Tudom, hogy Ármin harapása egy örökkévalóságra kivont a forgalomból. Ezt elfogadtam. Kénytelen voltam együtt. A dolgomat befejeztem. Ideje visszavonulni, bebújni a takaróm alá, és ott kisírni a szemeimet. Talán nem az a jó megoldás, de a továbblépés évszázadokba is telhet.

***

Hazaérkezésem már nem volt olyan csendes, mint a szökésem. Ármin már arra felébredt, hogy becsuktam az ajtót.
Ármin: Lejla?

Gyorsan észrevette az égési nyomokat rajtam.
Ármin: Lejla! Te mégis hol jártál, és mennyi ideig?
Ármin kiáltására a többiek is előjöttek.
Lejla: Kb. 2-3 óra.

Kata: Legalább volt rajtad napszemüveg?
Lejla: A francba! Azt meg elfelejtettem!
Kata: Te hülyébb vagy, mint aminek látszol.
Lejla: Köszi.

Ármin: Te rémesen nézel ki.
Hozzámért, és erre csak egy au-t hallattam.
Kata: Ne jajgass, magadnak csináltad. És a sminkeddel is mi a fenét műveltél? Így úgy nézel ki, mint Alice Cooper.

Lejla: Oli, te ugye nagy mozirajongó vagy?
Oli: Igen, de ez hogy kapcsolódik akár a csúnya égési sérüléseidhez, akár az Alice Cooper-sminkedhez?
Lejla: Van egy kérdésem a számodra. Mi a teljes neve annak a Robi keresztnevű magyar filmrendezőnek, akinek a feleségét Lujzának hívják?
Oli: Ó, az csak Reinhart Robi lehet. Olyan zsé kategóriás marhaságokat rendez, amiket filmnek nem nagyon neveznék. De hogy jutott ez most eszedbe?

Lejla: Van okom azt gondolni, hogy Reinhart Róbertné Lujza apám főnöke.
Terézia: Akkor kapjuk el!
Lejla: Éppen javasolni akartam.