A Sötétség Angyala 2. – 8. Gyermeteg Ideálok

Végül véget ért a nyár a rövid éjszakáival együtt, hála a jó égnek. Szeptember volt, pár nappal az eltűnésem tényleges évfordulja után. Ez különös érzéssel töltött el, mintha utolértem volna önmagamat. Vagy az idő rendes múlását. Nem mintha lenne már olyan. Tekintve például azt, hogy Erik 1995-ben, Kitti pedig 1999-ben született, mégis 18 évesek mindketten, 2018-ban. És, nagyjából senki legnagyobb meglepetésére, Kitti nagyon mókásnak tartja, hogy egyidősek lettek.

Egyébként az elmúlt bő két hónapban meglehetősen gyakori vendég lettem Eriknél, és nem csak azért, hogy etessem a kutyánkat. Egész közeli barátság alakult ki közöttünk, mindig meg tudjuk nevettetni egymást. És ami még fontosabb: megbízunk egymásban. Támaszt nyújtottunk egymásnak nehéz helyzetekben, és többször is adott jó tanácsokat. Talán a barátságunk az egyetlen jó dolog, ami történt velem, amióta Kitti kiengedett abból a dobozból. Meg persze az, hogy örökbefogadtam Kirát.

A kis keverék kutyus rögtön izgatott ugatásba is kezdett, amint megjelentem az Erikkel közös szobájában. Úgyhogy rögtön felkaptam, hogy megdajkálhassam.
– Helló, Szöszi! – köszöntött Erik. Úgy egy hónapja aggatta rám azt a becenevet, egyértelmű jeleként annak, hogy most már jó barátok vagyunk – Gyere csak be, ezt még gyorsan lejátszom.

Ekkor egy meglehetősen trágár kifejezéseket használó gyerek hangja csapta meg a fülemet. Erik fejhallgatójából jött. Általában nem igazán szoktam gondolni a káromkodásról semmit, de egy gyerek szájából mégis olyan sokkolónak tűnt. Főleg a szexualitásra utaló kifejezések.
– Nem, fiam, az én anyám nem pedofil – szólt Erik a mikrofonba teljesen nyugott hangon.
– Mi ez, valami online játék? – kérdeztem.

– Ja – vágta rá, miközben az ujjával eltakarta a mikrofont – Eredetileg egy ilyen teljességgel indie cucc volt, amit pont csak annyian ismertek, hogy legyen egy szobányi ember. Mára viszont utolérte az online játékok általános átka: a magukat túlságosan nagyfiúnak képzelő 12 évesek.
Közben a gyerek is visszaszólt Erik előző megjegyzésére:
– Hű, de nagy szavakat használsz! Mi van, ezzel kompenzálsz, amiért egy munkanélküli szüzike lúzer vagy, aki még mindig a szüleivel él, a pincéjükben?
– Hé! – kiáltott vissza a vámpír – Egy raktárban élek egy kutyával! A többi mondjuk meglepően pontos…

– Minden esetre, már elmúlt nyolc óra – folytatta az órára pillantva – Nincs holnap iskola? Már ágyban kellene lenned!
– Ágyban? – röhögött a gyerek – Úgy érted anyáddal?
– Oké, csak azért is megvédem édesanyám becsületét! – morgolódott Erik halkan, majd ismét a mikrofonba szólt – Hé, kölyök! Látom, az megy, hogy egy képernyő mögé bújva nagyfiú legyél, de vajon fel mered-e vállalni az arcodat?
– Mit csinálsz? – kérdeztem.

– Csak figyelj és tanulj, Szöszi – mosolyodott el.
– Csak ha te is! – szólt közben a kisfiú a fejhallgatón keresztül.
– Ó, persze, hogy én is. Kapcsold be a webkamerádat, és majd utána én is!
– Pszt, Erik, ez egy nagyon rossz ötlet – súgtam.
Volt egy sejtésem, hogy mi lesz ebből, de azért hagytam kibontakozni. Hamarosan, megjelent a teljesen átlagos, meglehetősen durcásan néző 12 éves fiú arca a képernyőn. Erik lebújt az asztal alá, majd – miután kimásztam a képből – bekapcsolta a kameráját.

Majd hirtelen felugrott, és belevicsorgott a kamerába. A kisfiú arcára rémület ült, majd gyorsan elhátrált a gépétől. Erik közben elnevette magát.
– Jól van, menjél csak aludni! De előbb nézd meg, vannak-e szörnyek az ágy alatt!

– Ezt muszáj volt? – kérdeztem a fejemet csóválva.
– Talán nem, de jól esett.
– De… Csak egy gyerek volt!
– Akinek az ősök elfelejtették kimosni a száját szappannal. Biztos csak beültették a gép elé, hogy nevelje az internet. Úgyhogy… meg lett nevelve. Talán legközelebb megtanul kicsivel több tisztelettel lenni mások iránt.

– Oké, ezzel nem vitatkozok – vontam vállat – De te, mi van ha megosztja a felvételt valahol?
– Élete legnagyobb betojását? Ugyan, túl büszke ő ahhoz. Különben is, ki hinné el, hogy valódi?
– Vadászok. De oké, úgy tűnik, te ezt átgondoltad.
– Igaziból már egy ideje szerettem volna ezt kipróbálni – nevetett – Amúgy meguntam ezt a játékot, nem csinálunk valami mást?
– Hát, Kirára ráférne egy sétáltatás.

– Kirára ráférne, hogy megvillanthassa azt a fél-corgi énektudását – mondta Kitti, aki épp akkor sétált be a szobába. Természetesen ő is rendszeresen látogatta unokabátyját.
– Jó, de Kira félig huskey is, azok meg botfülűek – mosolyodtam el.
– Hű, mind a ketten! – kiáltotta el magát Erik – Pedig nincs is születésnapom! Csak… halálozási napom, úgymond. Azt hogyan szokták ünnepelni?
– Gyertyafénnyel és néma csenddel – mondta Kitti komoly hangon.

– Ne már, az unalmas!
– Nevezhetjük újjászületésnapnak is – vontam vállat.
– Na, az már mindjárt jobb. Szóval, Kitti, hol fog Kira fellépni?
– Hát, van ez az új karaoke-bár, és…
– Oda kutyákat beengednek? – szakítottam félbe.
– Csak a cukikat.

– És mi van, ha vámprokból is csak a cukikat engedik be? – kérdezte Erik.
– Majd Kitti legfeljebb kintmarad – viccelődtem.
– Hé, ezt szívd vissza! – szólt rám Kitti.
– Ne bánkódj, még így is megmutathatod az utat.

– Engem ezek szerint be fognak engedni? – értetlenkedett Erik, majd válasz híján követett minket ő is kifelé.

***

Csendes éjszaka volt, alig volt az utcán egy lélek is. Mintha nem is a fővárosban lennénk, bár az is igaz, hogy kiválasztottuk a legelhagyatottabb mellékutcákat. Igaz, hogy megtettünk mindent, hogy eltereljük a figyelmet magunk felől, mégis jobb teljesen elkerülni a halandókat. Mindig is meglesznek azok az apróságok, amik miatt nem tudunk teljesen beilleszkedni, egymás között viszont lehetünk önmagunk.
– Szóval, messze van még az a karaoke cucc? – törtem meg egyszer csak a csendet.

– Már megint ezt kezded? – kérdezte Kitti – Csak néhány saroknyira.
– Kezdtem már kicsit unni a csend hangjait.
– Miért, ha arról kezdenénk el beszélgetni, hogy ki mit evett ebédre, azt nem unnád sokkal jobban? – vágta rá Erik.
– Inkább beszéljünk arról, hogy ki mit fog énekelni.
– Szerintem határozottan a Who-tól a Baba O’Riley a legjobb karaoke szám! – viccelt Erik.
Értelmetlen kis beszélgetésünket azonban hirtelen hangos sikítás szakította meg.

Mindhárman a hang irányába futottunk, megnézni, mi történt. Egy szűk sikátorban találtunk egy testesebb férfit, aki egy fiatal nőt fenyegetett késsel. Nem is egy nőt, valószínűleg még középiskolás lehetett a lány, aki teljesen megfagyott a rémülettől. El se tudom képzelni mit érezhetett szegény abban a pillanatban. Valószínűleg kétségbeesetten kereste a kiutat a reménytelen helyzetből.
– Valamit tennünk kell – súgta Erik.
– Erik, ezek halandók – súgtam vissza – Ez nem a mi csatánk.

Ő azonban meg se hallott. Csak ráugrott a férfira, és a földhöz vágta. A lány láthatóan összezavarodott, de nem tétovázott sokáig. Elfutott, és hamarosan már nyoma se volt. Erik ekkor elengedte a férfit, aki szintén elfutott ijedtében. Talán, a 12 éves fiúhoz hasonlóan, ő is megtanulta a leckét.

– Hűha, Erik, te egy hős vagy! – kiáltotta el magát Kitti, miután már mindkét ember a láthatáron kívül volt.
– Szerintem meg egy idióta – vágtam rá flegmán.
– Most miért? – értetlenkedett Kitti – Bele se akarok gondolni, mi történt volna szegény lánnyal, ha Erik nem lép közbe.
– Hívhattunk volna rendőrt is, azok talán nem szabadítanánk ránk vámpírvadászokat utána.
– Lejla, hol látsz itt egyetlen vadászt is? – akadt ki Erik.

– Még nincsenek, de az, az ember…
– Annyit fogott fel az egészből, hogy valaki lefogta – magyarázott Erik elég hevesen – Igen, jóval erősebb vagyok, mint ő, de az önmagában nem jelent semmit. Szerintem részeg is volt, úgyhogy talán emlékezni se fog a részletekre. Engem minden esetre nem látott. Vagy ez még mindig az a webkamerás trükk miatt van?
– Nem – ismertem be kissé szomorkásan, majd leültem egy közeli padra.

– Ha nem mondod meg, mi a baj, nem tudok segíteni – vonta össze szemöldökét Erik, ahogy leült mellém. Sóhajtottam.
– Néha kicsit emlékeztetsz a régi önmagamra – ismertem be – Amikor még elhittem, hogy lehet béke halhatatlanok és halandók között. Annyi hülye kockázatot vállaltam azért, hogy jót cselekdjek. De persze minden jó tett elnyeri méltó büntetését.
– Most arra gondolsz, amikor véget vetettél az előző vadászakkal való háborúnak?

– Vagy legalább is megpróbáltam – nevettem – Hát, lett végül egy szép kis fegyverszünet.
– Te megtettél minden tőleg telhetőt – vitatkozott a fiú – Jó, nem voltam ott, de úgy hallottam, sok életet megmentettél.
– Ja, és ha nem ugrasz át hozzánk akkor, én is csak egy uncsi halandó lennék egy uncsi élettel – szólt közbe Kitti.
– Nem, Kitti, elvettem az életedet – ráztam meg a fejemet – És persze sose bocsáthatom meg magamnak azt se, ami Janival történt.

Ezzel észrevettem, hogy túlságosan felrángattom a múlt tragikus aspektusait. Csak egy könnyed kis kiruccanást terveztünk, miért kell mindent ennyire búskomorrá tenni? Talán a legnehezebb dolog az életben még mindig az, hogy elfogadjuk, a gyermeteg ideálok rég megbuktak.
– Na, én mennék bulizni – szóltam a többiekhez, ahogy felálltam a padról – Gyertek ti is, mert még bezár!
– Ki az a Jani? – kérdezte Erik, de választ nem kapott.

***

Végül nagy nehezen eljutottunk abba a bárba, és sikerült egy szobát kivenni ott hármunknak. Ott több számot elénekeltünk, de Kirának valahogy nem volt kedve beszállni. Csak kifeküdt a szobában lévő kanapéra. Erik pedig egy idő után annyira elunta magát, hogy elkezdett a külföldi számoknak rossz magyar fordításokat improvizálni. A rímek csak ritkán működtek, de ő legalább élvezte. Végül olyan éjfél körül bezárt a hely, úgyhogy átmentünk inkább hozzánk.

Otthon hatalmas kétségbeesettség fogadott minket. Ahogy beléptünk az ajtón, már tudtuk, hogy valami nincs rendben, de egy kis időbe beletelt, mire valaki észrevett volna minket és elmagyarázta volna mi történt.
– Nekem azt mondta, tízre hazaér, és elmegyünk együtt a manikűröshöz – hallottam Kata hangját – Ő erősködött miatta!
– És nem gondoltál semmit, amikor nem jelent meg a megbeszélt időre? – vágta hozzá Ármin.
– Hogy meggondolta magát?

– Nem, ő nem ilyen! – rázta a fejét az exem.
– Ne aggódj, biztos csak fennakadt a forgalomban valahol – nyugtatta anyám.
– Már egy óra múlt! Félre volt foglalásunk!
– Elárulná végre valaki, hogy mi folyik itt? – szóltam közbe egyszer csak.

Ármin ekkor odalépett hozzám, és elkezdett faggatni.
-Lejla, nem láttad Vivienne-t? – kérdezte.
– Miért láttam volna? – vontam vállat flegmán – Nem tartozik még a top 7 milliárd kedvenc személyem közé sem.
– Ne legyél már ilyen gyerekes, ez fontos!
Gyerekes. Mintha az együtt töltött egy évünk hirtelen nem is jelentene semmit.

– Szerintem párosával menjünk be a városba, és próbáljuk meg megkeresni – javasolta Kata.
– Én itt maradok, hátha visszajön – bólintott Kitti – Telefon azért legyen mindenkinél!
– Nagyszerű! – mondta Ármin – Angi, jössz velem?

– Becsatlakozok én is – javasolta Erik, amit hirtelen árulásnak éreztem.
Hogy mindenki más aggódott azért a libáért, az sem esett jól, de tőlük valamelyest megértettem. De Erikkel egyrészt mindig is gonosz volt az a nő, másrészt meg nem barátok vagyunk? Azt hittem, legalább Erik támogatna abban, hogy visszaszerezzem az exemet.
– Lejla, te nem jössz velem? – jött a második árulása.
– Hát, nem hinném, hogy van túl sok választásom.

Folytatjuk!