A Sötétség Angyala 2. – 19. A bomba

A „bomba” szó hallatán teljesen ledermedtem. Hogyan harcolhatok valami olyan ellen, amiről azt se tudom hol van? Engem viszont messziről is el tud pusztítani. Szerencsére Erik azonban megőrizte a lélekjelenlétét. Valakinek muszáj volt. Ő rögtön rohant is a szobában lévő számítógéphez
– Megpróbálom hatástalanítani ezt a dolgot, te addig foglald le azt a nőt! – kiáltott még felém.

Foglaljam le. Mi sem egyszerűbb! Rögtön neki is ugrottam a nőnek, és a padlón civódtunk egy örökkévalóságnak tűnő ideig, amíg Erik dolgozott. Meglehetősen utáltam verekedni, de ahhoz képest sajnos elég gyakran kellett. Emiatt szerencsére talán jobb is voltam benne, mint ez az elkényeztetett úrilány, aki szereti mással végeztetni a piszkos munkát. Gyorsan a földhöz is vágtam.

Ekkor megakadt a szemem egy ismerős szerszámon, amit rögtön fel is kaptam: egy vámpírfogból készült kés. Nagyjából az egyetlen természetes anyag amivel halálos sebet lehet ejteni egyvámpíron. Egy pillanatig gondolkoztam is azon, hogy használjam-e. Elvégre már nem voltam ártatlan, egy párszor már öltem. Halandókat. Egyszer se volt választásom a dologban, és talán nem is kellene annyira rosszul érezni magam. Elvégre, akkor se éreztem soha bűntudatot, amikor emberként hamburgert ettem. Persze, marha az épp sose voltam.

Most viszont egy másik vámpírrol volt szó, és igenis volt választásom! Akármit is tett ez a nő, semmi se indokolta, hogy tényleg ártsak neki. Ez különböztet meg őtőle, illetve a vadászoktól. Így inkább felhúztam a padlóról, és nekilöktem az ajtónak.
– Most nyisd ki szépen, és fuss! – mondtam neki fenyegetően. – Látni se akarlak többé!
Viv csendben bólogatott, majd engedelmeskedett. Úgy tűnik, csak akkor olyan nagylány, ha a háttérből tud manipulálni másokat.

– Hűha, nem tudtam, hogy ilyen ijesztő is tudsz lenni – nevetett Erik. – Én is mindjárt végzek és most… Franc esne beléd, te szar!
– Mi a baj? – kérdeztem, ahogy közelebb rohantam hozzá.
– A bomba… Már majdnem hatástalanítva van, de találtam benne egy afféle hiba-biztosítást.
– Miféle hiba-biztosítást? – kérdeztem kissé pánikolva.
– Van elrejtve ebben a számítógépben egy kisebb bomba, ami akkor robban, ha a nagyot hatástalanítom – mondta Erik egy mély sóhajtás után.

– És azt nem tudod hatástalanítani, vagy kikerülni, vagy valami? – pánikoltam tovább.
– Biztos van rá valami mód, de nincs elég idő, hogy rájöjjek. Nézd, hatástalanítani fogom ezt a dolgot most. Kérlek, menj el az emelet túlsó végébe, vagy valami, mert ilyen közelről ez egy vámpírra nézve is halálos lesz.
– És ha nem hatástalanítod?
– Akkor mind meghalunk, beleértve az allatunk lévő bevásárlközpontban tartózkodó ártatlan embereket. És azt nem fogom hagyni!

– De, hagyd őket! – kiáltottam, ahogy felrángattam a páromat a székből és magamhoz húztam. – Mi ketten még elmenekülhetünk innen! Annyi idő még van, hogy elérjünk egy metrót vagy villamost, nem?
– És engem pont fel is engednének ezzel a fejjel – rázta meg a fejét Erik. – Nem, Szöszi, mindketten tudjuk, hogy így kell ennek történnie.

– Csak tudd, hogy az együtt töltött időnk volt életem legboldogabb időszaka, amit nem cserélnék el semmiért sem – mondta végül halkan…

…majd egyszer, valószínűleg utoljára megcsókolt.
Utána pedig teljes erőből ellökött magától. A szobán kívül landoltam.

Pár pillanatba beletelt, mire össze tudtam szedni magam a padlóról. Akkor épp egy hangos robbanást hallottam. Túl késő volt. Ezzel elbuktam. Nem tudtam megmenteni az egyetlent, akit mindennél jobban meg akartam menteni, meg akartam tartani. Csak ennyi járt a fejemben, és az, hogy legalább a testét meg akartam találni.

Végül a számítógéptől nem messze meg is találtam. Hála az égnek még élt, bár eléggé gyengélkedett.
– Oké, talán egy páriát nem öl meg rögtön – köhécselte. – Azt leszámítva, hogy most már mindenki biztonságban van, ez egy nagyon rossz ötlet volt.
– Tarts ki, csak azért is meg foglak menteni! – mondtam ellentmondást nem tűrően, ahogy a segítségére siettem.

Felsegítettem az ágyra, de innentől kezdve tanácstalan voltam. Még sose kellett ellátnom egy robbanásban sérült vámpírt, de ezt nem akartam annyiban hagyni.
– Várj meg itt, mindjárt hozok segítséget! – utasítottam.
– Én szívesen megvárnálak, de…
Próbált szembesíteni a valósággal, amit én nem akartam elfogadni.

Alig tettem azonban pár lépést, amikor megjelent az ajtóban az apám. Valamelyest megkönnyebbültem, hogy nem lett baja a csatában.
– Ha magyarázatot követelsz, nem hinném, hogy meg tudom adni – mondtam.
– Tudom, és talán nem is várom – sóhajtott. – Az elnök nem hitt nekem, és joggal. Ha tudtam volna, hogy végig manipulál az a… mindegy!
– Hát igen, akkor nem lett volna sikeres. De most hadd menjek!

– Erik hatástalanított egy bombát, amit Vivienne állított – kezdtem gyors magyarázásba. – Ezzel mindenkit megmentett, itt is és a Szalonban is. De közben volt egy csapda is, ahol megsérült, és… segítséget kell találnom neki!
– Akkor még mindig őt akarod megmenteni, minden fölött?
– Igen!

Apám felkapta a kést, amit az ajtó mellett hagytam, majd fogott egy poharat is. Egy pillanatra el nem tudtam képzelni, mire készül. A miértet akkor se értettem teljesen, amikor megvágta a karját, és a kiömlő vért a pohárba engedte.
– Ha egy vámpír megsérül, általában csak a saját természetes regenerációja segíthet rajta – magyarázta. – Annak a beindításához meg szükség lehet friss, emberi vérre. Ezt add oda neki!

Akkor épp nem gondoltam végig, csak engedelmeskedtem. Erik egy pillanat alatt megitta az összes vért, és rögtön sokkal jobban nézett ki. Ismét a régi önmaga volt! Már régen nem örültem semminek ennyire.
– Hű, Zsolti, te mikor lettél láncdohányos? – szólt oda rögtön az apámnak. – Le kéne szoknod, mert van valami borzasztóan keserű utóíze a vérednek!

– A dohányzás elriasztja a vámpírokat – jegyezte meg halkan a vadász. – Ezt jó lett volna kicsivel hamarabb tudni.
– Te viszont szó szerint a véredet adtad, hogy megments egy vámpírt – vettem észre hirtelen. – Miért?
– Kérlek, ne emlékeztess – sóhajtott. – De tudom, van egy felnőtt lányom, akinek semmi oka nincs, hogy bízzon bennem. Ezt a bizalmat már kijátszottam egy párszor. Tudom, hogy ez önmagában kevés lesz arra, hogy visszanyerjem, de ezt az első lépést meg kell tennem.

– Hát, nem is tudom, mit mondjak – nevettem zavarodottan.
– Csak köszönd meg! – szólt oda Erik. – Mert az én részemről: köszönöm.
– Van mit, kölyök! – szólt vissza apa.
– Akkor, ezek szerint nincs több vámpírvadász? – kérdeztem.
– Hát, a kis barátaid jó nagy rendetlenséget csaptak, az tény – sóhajtott.– Ebből nem kis időbe fog telni, hogy újjá építkezzünk.

– Úgyhogy, talán az én életemben már nem fognak létezni a vámpírvadászok, mint szervezett rend – folytatta. – De a tiédben biztosan. Elvégre semmi se tudja az embereket úgy összehozni, mint egy közös ellenség.
– Igen, vettem észre – sóhajtottam.
– Most viszont megyek, még mielőtt a kis barátaid rámtalálnának.
– Igen, az lesz a legjobb. Sok sikert!
– Neked is!

És azzal az apám el is ment. Nem volt se puszi, se ölelés, de nem is kellett. Már így is jóval többet tett értem, mint bármilyen apró gesztussal lehetséges. Valószínűleg sose leszek képes meghálálni, így csak remélni tudom, hogy tudja, mennyit jelentett ez nekem.

Egy pillanat után Erik is odalépett mellém, és átkarolt. Csupán egy-két perc alatt teljesen felépült sérüléseiből. A vámpírok regenerációja egy lenyűgöző dolog.
– Csatlakozunk a többiekhez? – kérdezte.
-Nézzük meg azt a rendetlenséget! – bólintottam.

Hamarosan össze is futottunk Viktorral, aki a maga elmebetegült módján meglehetősen elégedettnek tűnt:
– A vámpírvadászoknak vége! – jelentette be. – A boszorkánnyal végül magam végeztem. Nem is tudom, hogyan lehetne ez az éjszaka még jobb! Illetve tudom, de azt majd négyszemközt beszélem meg Zsófival.
– Jó-jó, nem kérjük a részleteket! – állította le Erik.
– Akkor Vivienne meghalt? – kérdeztem kissé szomorúan.

Még mindig nem tartozott a kedvenc személyeim közé, de ezt azért nem kívántam. Ténylegesen nem.
– Jaj, ne mondd már, hogy sírni fogsz! – vágta rá Viktor. – Igaz, valamikor egy egész kedves hölgy volt, de az már régen volt.
– Őszintén sajnálom, amit tett veled – mondtam.
– Talán nekem se ártana már túltenni magam rajta, ahelyett, hogy az egész világ elleni bosszúmat tervezgessem. Úgyhogy, a sergemet egy darabig nem fogom bővíteni.

– És mi lesz azokkal, akik már tagok? – kérdezte Erik.
– Hát, a mai éjszaka egész jól bizonyította, hogy milyen jól együtt tudunk működni a minisztériummal – nevetett Viktor. – Az elnök úrral már megbeszéltem, de majd még tisztázzuk a részleteket, hogy mi leszünk az új védelmi egység. Na, mit szólsz, fiam? Biztos nem akarsz belépni? Szükségem lesz egy új kémre.

– És úgy hallottam, te aztán jól értesz a megfigyeléshez, elvégre ide is bejuttattál minket – folytatta. – És persze bónuszok is járnak. Még a száműzetésem előtt volt egy lakásom a belvárosban. A központban, de mégis rejtett helyen. Szerintem ideális lehet egy kém számára.
– Jaj, de le akarsz kenyerezni! – nevetett Erik. – Egy teljes lakás, csak nekem?
– Jó, tőlem beköltöztetheted a csajodat is, mit bánom én!
– A kutyám jöhet?
– Ha ez tesz boldoggá.

– Ez esetben szeretnék csatlakozni! – jelentette be Erik.
– Én előre megyek, amíg megbeszélitek – mondtam neki, majd elindultam a teherlift felé.
Sajnáltam, hogy ez a küzdelem a vadászokkal végül nem érhetett véget vérontás nélkül. De legalább találtunk egy új szövetségest, és Erik is jól van. Talán, ha mindent egybe vetünk, nem volt az egész hiábavaló.

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés