A kő rejtélye – 12. Brian színre lép

– Doktor úr, kérem! Jöjjön segíteni, szükség van magára, de azonnal! – kiáltoztam, miközben a doki épp a tájat nézte.
Ám akkor hirtelen megfordult sejtelmesen, és megvakarta az állát, mintha nem is lenne semmi baj.
– Miért? Szívátültetés? – kérdezte nyugodtan.
– Nem, hane-
– Ha nem szívátültetés, akkor ne is keress! Nem lehet olyan sürgős. – iszonyatos mennyiségű düh árasztotta át a testemet. Ki is adtam magamból (hiszen ismertek).
– Na, idefigyeljen Doktor úr! Azt hiszi, játszhat mások életével, mint egy Isten? A barátom súlyosan megsérült, és maga nélkül nincs esélye az életének! TEHÁT AKKOR MEG FOG HALNI, HA MAGA NEM TOLJA ODA MOST AZONNAL A SEGGÉT, ÉS CSELEKSZIK, DE RÖGTÖN!
„Ha nem jön, azonnal átküldöm a túlvilágra.” – gondoltam magamban, miközben a doki dühösen nézett rám. Szemlátomást nem tetszett neki az ilyen hangnem, de aztán csak ennyit kérdezett:
– Melyik szoba?
Megmondtam a választ, aztán mindketten elindultunk lefele a liften, egészen Chris szobájáig, ahonnan a műtőasztalhoz cipelték.

– Na, lássuk, miből élünk! – mondta a doktor, miközben elővette a szükséges szerszámokat, és elkezdett dolgozni. Órák óta ez ment, és Chris szerveiben dolgozott. Rengeteget reménykedtem, és kértem a túlvilági embereket, hogy ők is tápláljanak erőt Chrisbe.

Ekkor sajnos hirtelen vészhelyzet állt elő, aminek nagyon úgy nézett ki, hogy halál a jelentése. Ekkor én még nem tudtam semmit, de mikor meghallottam a doktor „Jaj!” Kiáltásait, akkor már tudtam, hogy mi a helyzet. Zokogva borultam le a földre, miközben lefutott előttem Chris egész élete, melyben gyűlöltük egymást, és cseppet sem kívántuk a másik társaságát.

– MENNI FOG! NEM HALHAT MEG! – ordított a doktor, és már kilátástalannak látszott a helyzet. Nagy nyögések közepette – na meg persze a hangos sípolás közepette is – ejtettem rengeteg könnycseppet.
„Chris, nem halhatsz meg! Még annyi minden szép előtted áll. Könyörgöm, küzdj az életedért! Gondolj rám, a szüleidre és a kőre! Nem halhatsz meg, nem érted?!” – gondoltam.

A doktor kijött a teremből.
– Sajnálom, de el kell ismernünk a tényeket. Chris Willer megh-
– KI NE EJTSE A SZÁJÁN AZT A SZÓT! – nem hagytam, hogy befejezze a mondatot. – Idefigyeljen! Úgy hallottam, hogy maga a legjobb orvos Törökországban. Akkor tolja vissza a nagy s*ggét Chrishez, és cselekedjen, amíg lehet! Vagy különben olyan szellemet küldök a házába, hogy napokon belül beleőrül! Most pedig húzzon be a terembe! – mutattam az ajtó fele.
A doktor nagyon meg volt szeppenve, így csöndben beszivárgott a terembe.

Pár percig csak a reményből nyertem életerőt, míg egyszer csak a sípolás elhallgatott, és három másodpercenkénti halk kattanást lehetett hallani. Megtörtént a csoda. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy keresztény showba lennék. Először azt hittem, hogy csak képzelődök, de mikor kijött hozzám a doktor, és közölte a hírt, örömöm határtalan volt.

– Sikerült! Ez eddigi pályafutásom csúcsa!
„Tipikus. Totál nem az emberre gondolnak, akit megmentettek, hanem magukra, na meg a pénzre, amit kapnak majd. Pedig az orvosok életcélja általában az, hogy életet mentsenek.” – gondoltam.
– Remek, gratulálok. – fintorogtam, de közben nagyon boldog voltam, hogy sikerült megmenteni Christ.

Sötét és borús éjszaka volt az aznapi. A folyosón sétáltam éppen, mikor már senki sem volt a kórházban, csak néhány ügyeletes, de azok sem azon az emeleten, melyen én tartózkodtam. A titokzatos kavicsról gondolkoztam, ami szempillantás alatt változtatta meg az életünket, de úgy, hogy eddig észre sem vettük. A maffiózók elkaptak, majdnem megöltek, és megölték Clideot. Borzasztó. A legrosszabb, amit egy ember tud tenni, az a gyilkosság, vagy a rablás. Ám míg sétáltam a folyosón, olyannyira elgondolkoztam, hogy észre sem vettem már, hol vagyok. Mint kiderült, aznap este sem voltam egyedül. Valaki a „hátam mögött” jót kacarászott rajtam. Aztán az ismeretlen megmutatta magát.

Az egyik sarok mögött jött elő az ismeretlen, mely totál úgy nézett ki, mint egy Roxforti tanár. Fekete ruházata volt, és egy nagy süvegje. Aztán hirtelen kimondott egy versikét.

Homok, porszem, vasedény
Zárd a ketrecbe, mi nem a tiéd!

Egy kék varázsgömb jelent meg a kezébe, ami szikrázott, majd azt elhajította felém.

Az eredménye egy ketrec volt, amiből elég nehezen jutottam volna ki. Nagyot nevetett a mágus.
– Ennek mi értelme? – emeltem fel az egyik szemöldököm szánalom jelét mutatva.
– Hogy mi az értelme? A kő az értelme. – hangosan felnevetett, mire én ökölbe szorítottam a kezemet.
„Túlvilági energiák, kérlek, segítsetek! Egy mágussal van dolgom! Adjatok misztikus erőt újra!” – kértem az isteneket, mert egyszer sikerült varázsolnom egy gonosz detektív ellen, aki engem gyanúsított gyilkossággal.

Elég fura érzés volt, mikor a varázslat lángja körbevette a kezemet. Felemeltem a jobbost, és a mutató ujjamat megráztam.
– Ejnye. Azt hiszed, hogy ennyit érek, hogy nem tudok varázsolni? Hát, akkor te nem ismered Lindát! – nevettem, bár nem ördögien, mint az ellenségem. Összpontosítottam arra, hogy a ketrec tűnjön el, és ennek hatására a varázslat, mint egy kígyó, rátekeredett a kezemre, és magától jöttek a szavak.

Homok, porszem, vasedény,
Ostoba ketrec tűnj innét!

Úgy érzem ezek belülről jöttek. A ketrec eltűnt a szemeim elől, majd az ismeretlen után szaladtam.

– És most kérlek, magyarázd el nekem, hogy mégis ki vagy te, vagy mi vagy te, hogy a pohárhoz akarsz hozzáférni? Semmi jogod sincs a pohárhoz! Biztos vagyok benne, hogy világuralomra akarsz vele törni, és nem elpusztítani, hogy a mocskos világ megmeneküljön! – csakúgy ömlöttek a szavak belőlem, és nem tudtam türtőztetni magam, vagy megállni.

– Hogy én ki vagyok? Brian a nevem. Meg akarom változtatni a világot. Így is velejéig rohadt a világ. Nem szabad tovább hagynunk, hogy rohadjon. Ezért kell a kő, hogy megváltoztassam, és hogy mindenki engem szolgáljon. Ezért azt ajánlom, hogy add át nekem, különben-
– Megölsz? – fejeztem be a mondatot – Akkor tessék csak, mégis hogyan kezdenéd el?
– Nem megöllek. A barátocskádat ölöm meg. – sunyi mosoly jelent meg az arcán.
A szívem kiesett a helyéről. Christ nem hagyom.
– Na, figyelj ide máguskám! Intézzük el ezt egyszer s mindenkorra! – mondtam.
– Az erkélyen. Szép helyszín egy csatához. – mosolygott a varázsló.

És ott álltunk ketten az erkélyen a halál elé nézve – megint. Mint a riválisok. Érdekes volt az a nap. Chris meghalt, majd feléledt, és most meg szembe kell néznem Chris életéért egy mágussal az életemet kockáztatva. Két ember egymással szemben, karjuk összefonva. Így néztünk ki. Az edzőterem előtt voltunk, így néha szemet szúrt, hogy elég rossz kondícióban vagyok, de a mágiához nem erő kell legfőképpen, hanem ész, és erre is csak most jöttem rá, hogy a túlvilági energiák mágiát adtak nekem. Később arra is rájöttünk, hogy a követ használva is tudunk varázsolni.

Eltelt néhány perc, míg csöndben álltunk, de az ellenfelem megtörte a csendet.
– Ha te nem kezdesz, kezdek én. A víz energiáit hívom! Árazd el a bűnös lelket, és engedj el bennünket!! – kiáltotta, erre kék gömb jelent meg a kezében, és körülötte csillagok voltak. Nekem dobta a gömböt, mire én hátraestem.

Olyan érzés volt mintha megcsapott volna az áram. Felkeltem, és szédültem. Bizonytalanabbul nem is állhattam volna ott, és bármikor eleshettem, ráadásul az erkély is besegíthetett, szerencse, hogy volt ott egy korlát.

– Most én jövök, máguspapa! A tűz erejét hívom. – ennyi elég is volt, és egy gömb jelent meg a kezemben. Brian azonban nyugodtan állt, rezzenéstelen arccal, arra nem is gondolt, hogy tudtam hirtelen varázsolni. Ott állt, és a szemembe nézett gyilkos tekintetével. Majdnem összerezzentem, és en nem vicc, a tűzlabdát is majdnem elejtettem, majd megráztam a fejemet. – Akkor gyerünk!
Eldobtam. Ő viszont egy suhintással kivédte.

Nagyon sokáig harcoltunk. Mind a ketten szenvedtünk már, mivel én is rájöttem a gyengepontra, ami Brian lába volt. Ott sosem védekezett. Aztán egyik áramütése után felsikítottam a fájdalomtól. Mintha 200 volt áram járta volna át a testemet. Borzalmas volt.

– Na, ebből elég volt. – előhúzott egy pisztolyt, és rám szegezte.
– Ez nem fair. Megegyeztünk, nem? – háborodtam fel.
– Tudom, lányom; szerelemben és háborúban mindent szabad. – nevetett fel ördögien.
– Nem adom oda a követ neked! – kiáltottam kétségbeesve, hiszen sarokba voltam szorítva.
– Akkor végzek a barátoddal.