A bosszú ösvénye – 23. A bosszú ösvénye

Nem, ilyen nem létezhet. Ez egyszerűen nem történhet meg, gondolta kétségbeesett reménnyel Linda, miközben pánikkal teli arckifejezéssel Chris kezét szorította, mintha ez lenne az egyetlen kapaszkodórúd, ami még életben tarthatja. A palástolhatatlan rettegés szinte fojtogatta, a gondolat, hogy a férje ezentúl csupán egy halovány emlék, őt magát is majdnem megölte. Rémisztően üresnek és jelentéktelennek érezte magát. Az összes maradék erejéből önmagát hibáztatta, az újabb kudarcát, hogy a szerelmét, aki a fia mellett a legfontosabb volt a számára, nem tudta megmenteni. Tehetetlenül leborult a mellkasára, és szomorúan tapasztalta, hogy a szív, ami annyi kalandon végigkísérte, s még a legkísértetiesebb helyekre is követte, nem dobogott többé.

Hirtelen mintha csak a természet is átérezné a fájdalmát, eleredt az eső. Egytagú zenekarként dobolt a talajon, közben Linda arcáról kövér esőcseppek gördültek alá. Az ég rettenetesen nagy haragja villámcsapásként sújtott le egész New Yorkra. A rémisztően hideg szél végigsöpört a csatatéren, minek hatására a perzselő tűz elaludt, és ezzel együtt a remény utolsó fűszála is végleg megadta magát.

Hátranézett, és meglepetten tapasztalta, hogy Nick továbbra is ugyanott áll, ahol eddig. A rémület az arcára fagyott, és az egész testét megdermesztette. Ő sem számított erre, ez nyilvánvaló. Senki sem tudhatta, hogy egy pisztoly ilyen gyorsan eldörren, és hasonló gyorsasággal képes végezni egy ember életével. Ekkor azonban oldalra tekintett, s észrevette, amint Tom csontig hatoló kárörömmel az arcán nézte végig a jelenetet. Lindát hirtelen emésztő gyűlölet vette a hatalmába, majd még abban a pillanatban felállt, és előrántotta a fegyverét.
– Te szemétláda! – ordította, miközben a fegyverét Tomra szegezte, és rémisztő gyorsasággal közeledett felé.

Ekkor azonban kemény és érdes kéz szorítását érezte a vállán, amint valaki erőteljesen megragadja, és félbeszakítja a hirtelen felgyorsuló menetét. A váratlan fájdalomtól elejtette a fegyvert, ami egy halk puffanás kíséretében a földre hullott. Jéghideg pisztolycső érintését érezte a nyakánál. Próbált megszólalni, de a hangja túlságosan rekedt volt az ijedtségtől. Annyi mindent mondott volna, annyi mindent hozzá akart vágni Tomhoz, ám amikor látta a maffiózó fegyvertelen tenyerét, akkor tudatosult benne igazán a gondolat, hogy nem ő ölte meg a férjét. De akkor ki volt az?
Mikor az idegen kezek megrángatták, majd a nyakához nyomták a pisztolyt, még azt hitte, hogy csak Tom egyik jelentéktelen embere kapta el… Azonban kisvártatva émelyítő cigarettaszag és szúrós izzadtság keserű keveréke kapta el az orrát. Jessicának sohasem volt ilyen szaga, őt leginkább az erőteljes női parfümillatról ismerte fel. Rajta kívül már csak egy ember van, aki a halálukat akarja, és amint Linda őrá gondolt, maró gyűlölet fogta el. A belsejéből feltörekvő bosszú régóta nem volt ilyen erős, mint most.

– Paul Debney! – ordította, miközben minden erejével szabadulni próbált, de a kezek túlságosan masszívak voltak. A börtön, mely körülfogta, áthatolhatatlan rácsok sorozatának tűnt, ahonnan bármennyire is próbálkozott, esélytelen volt a szabadulás. Ütött, rúgott, harapott, még a fejével is küzdött, de mindhiába, az ellenség túl erős volt.
– Befejeznéd végre? – üvöltötte a fülébe Paul. A hangja korbácsként csattant a dobhártyáján.

– Miért?! Miért ölted meg?! – bömbölte Linda, és a makacs könnyek ismételten döfködni kezdték a szemét.
– Annak a rohadéknak még normális kinézete sem volt, amikor a börtönbe juttatott, ahol hosszú éveken keresztül sínylődtem, és meg mered kérdezni, hogy miért öltem meg?! – Pault hirtelen elkapta az indulat. Megfordította Lindát, és a pisztoly végével erősen arcon vágta.

Érezte a hideg talaj nedvességét, amikor földet ért. A fájdalom erőteljesen lüktetett a arcában, ahol a fegyver eltalálta. A pániknak köszönhetően köhögni kezdett, majd kiköpött a szájából egy adagnyi vért. Hosszú másodpercek teltek el, amíg ott feküdt négykézláb a földön, és a körülötte lévő területet szép lassan vörös folyadék árasztotta el, csakúgy, mint az árvíz a folyót körülvevő falvakat.
Linda kezdett észhez térni. A gyűlölet, a heves indulatok, a halálvágy érzése mind-mind hirtelen eltűnt, és talán pont erre az erőteljes ütésre volt szüksége ahhoz, hogy ismételten felvilágosodjon. Reménnyel telt tekintettel felnézett a fiára, aki továbbra is mozdulatlanul őt nézte. Kifejezéstelen volt az arca, de valahogy mégis a szemében fel-felcsillant egy halovány reményszikra, mint ahogyan a lemenő Nap időnként vakítóan megvilágítja a tengert, hogy még egy csipetnyit adományozzon neki a szépségéből.

Az eső most még erősebben esett, szúrta a szemét, és dobolt a talajon. Linda remegni kezdett – hogy a hideg miatt, vagy csupán a rettegéstől, maga sem tudta. Hűvös szél simított végig a vizes haján, és amint felnézett a rá fegyvert szegező Paulra, jeges marok szorítását érezte a gyomrán. Gyűlölettel telve pillantott a férfira, és elszántan várta a halált. Igen, most ölje meg, most, amíg még uralkodni tud magán, következzen be gyorsan, mielőtt még teljesen elveszti a fejét, mielőtt kínkeserves ordítások közepette rohan el innen, a vérrel áztatott szeméttelepről…

Halk, zavart mozgolódást hallott, de nem mert az irányába fordulni. Talán Nick végre megmozdult, a segítségemre siet, és egy suhintással megöli Pault, mielőtt elintézné Tomot… Igen, ennek így kell történnie.Linda oldalra pillantott, ám Nick helyett egy öltönyös maffiózó állt fel a szemétkupacból. A hajnali világítás halvány fénye lágyan vetült Tom durva arcvonásaira. A férfi leporolta a nadrágját, miközben Nickre nézett, és kárörvendően elmosolyodott.
– Valóban ennyit ér az előbb említett tűz hatalma, Nick Willer? – kérdezte maró gúnnyal. A hangneme olyannyira felidegesítette Lindát, hogy legszívesebben ő maga végzett volna a maffiózóval. – Az édesapád váratlan halála talán elvette a hangodat?

Lindának erősen bele kellett karmolnia a földbe, hogy nyugton maradjon, és ne szólaljon meg. Nick lassan, egészen lassan Tomra fordította a tekintetét, miközben továbbra is érzelemmentes arckifejezéssel táplálta a remény utolsó fénysugarát. Idegen szemmel úgy tűnt, mintha Nick a szemén keresztül egészen Tom lelkéig belátna, és ez által ízelítőt kapna a rothadó enyészet egy egészen parányi részéből.
– Bűnhődni fog, Tom – válaszolta könnyedséggel Nick. Tom meglepett arckifejezését elnézve ezzel egy jó darabig megfékezte ellenfelét. – Eddig is így volt, ezentúl is így lesz. Apa megölésével csak növelted a felrótt bűneid számát. – Nick szúrós tekintettel Paulra nézett, zöld szeme rezzenéstelenül meredt rá, akár a marni készülő kígyóé. – Ez magára is vonatkozik.
Paul tekintete megtelt haraggal.

– Egy pillanatig se hidd azt, hogy félek tőled – fintorodott el gúnyosan. – A Könyv felnyitása semmit sem jelent, minden hit ellenére a tudás nem egyenlő a hatalommal. Tudod, miben hiszek, Nick Willer? Ebben, itt! – nyöszörögte, és rántott egyet a fegyverén. – Gyorsan veszi el az életeket, ha én úgy kívánom. Az ember, aki ezt birtokolja, az rendelkezik az igazi hatalommal. Mit ér ilyenkor a te áhítatos kifogyhatatlan tudásod?

– Elég szánalomra méltó, hogy ilyen aljas beszéddel próbálja leplezni a tudatlanságát, Paul – felelte jeges nyugalommal Nick. – Ha valóban annyira megbízik a maga kis találmányában, gondolkodott-e már azon, mennyire igazságos fegyverrel hátba lőni a fegyvertelen ellenséget? Embert ölni számtalan módon lehet, a legtisztább mód talán a pusztakezes harc… Tiszta küzdelem, és egyedül az erő, valamint a szellemi képességek számítanak. Ez a legbecsületesebb küzdelem.

– Becsület?! – üvöltötte Paul. Ujjai vörösen izzottak, amint a pisztolyát erőteljesen szorította. Az egész testét uralma alá vette a méreg, és a becsületről talán eszébe jutott egy fiatal, tinédzser fiú, aki mostanra már életét vesztette. – Ha annyira sokat tudsz a becsületről, add át Tomnak a könyvet, és miután felnyitotta, küzdj meg vele. Csak ti ketten, és a becsület.
Az éj sötétje a tetőpontjára ért, és az egyedüli erőteljes világítást a telihold fénye adta, amint sápadt arcát New York szeméttelepére vetette. Linda szótlanul követte az eseményeket, és titkon remélte, hogy a fiának van annyi esze, hogy nem megy bele ebbe az aljas, előre kitervelt küzdelembe. Az égbolt is beleremegett a fájdalmába, a nyugalommal palástolt rettegésbe, mintha ő maga is teljes terebélyességében félne a bekövetkező eseménytől.

– Add át a Könyvet, Nick Willer, ha nem akarod, hogy édesanyád hasonló módon végezze, mint a szánalomra méltó apád – bökte ki végül Tom. Hangjából teljesen eltűnt a félelem, helyére az olthatatlan hatalomvágy került.
– Ha nem adom át, megölitek anyát, ha átadom, akkor is – vázolta fel a helyzetet Nick. – Egyértelműen hangzik a szánalmas fenyegetése, Tom. Még csak eszembe sem jutott, hogy van választási lehetőségem, de legyen csak. Megkapja a Könyvet, de csakis akkor nyissa fel, ha készen áll rá. Figyelmeztetem: a saját elmém által feltörtem a Könyvön lévő zárat, ezentúl bárki elolvashatja a tartalmát… De ez veszélyes játékszer. Nem adja át minden jött-mentnek a tudását.

Megőrültél? Linda ordítani szeretett volna, de nem tudott. Némán kellett néznie, ahogy a fia a kezébe veszi a Könyvet, a fegyvert, mely legalább annyi jót tehet a világban, mint amennyire elronthatja azt. Az utolsó mentsvár, az egyetlen dolog, ami még megmentheti őket, azonnal odaveszett, amint a Könyv Tom kezébe érkezett. A férfi szeme kapzsi módon csillogott, akár egy akaratos gyereké, aki végre megkapja az igényeinek megfelelő egyetlen játékot. Linda lassú mozdulatokkal megrázta a fejét, miután tudatosult benne, hogy elérkezett mindennek a vége…

– Túlságosan átlátszóak a fenyegetéseid, én már régóta nem dőlök be ilyen olcsó trükköknek – sziszegte türelmetlenül Tom, és közben végig a Könyv fedőlapját simogatta, szelíden és óvatosan, akár egy magányos öregasszony a macskáját.
Linda becsukta a szemét. Egyszerűen képtelen volt végignézni a gonosz győzelmének első és legfontosabb lépését, nem volt hajlandó a világ elpusztulásának döntő előzményét végigkísérni. Elfordult, és mielőtt Tom felnyitotta a könyvet, Chrisre gondolt, az emberre, akit szeretett, és aki áldozatául esett egy elkeseredett harcnak, a bosszú ösvényének.

Halk nyögés kísérte végig a Könyv feltárásának folyamatát, mintha milliónyi ember egyszerre engedné ki a levegőt a tüdejéből. Vakító fény töltötte be a szeméttelepet. Egy másodperc erejéig a jéghideg levegő tűzforróvá változott, és az eső, mely eddig oly’ bőszen zengte a háború dalát, most abbamaradt, hogy átengedje magát az enyészetnek. Mennydörgés rázta meg a földet, az ég leszakadni készült, és Linda úgy érezte, mintha valami különös, megmagyarázhatatlan erő elkezdené felfalni a gyomrát. A területet betöltötte a halál és a rothadás szaga. A keletkező félelmet szinte tapintani lehetett a levegőben.
Ennek ellenére erőt vett magán, nagyot lélegzett, és a jelenség felé fordult. A fény mintha kezdett volna halványulni, ismételten utat engedett a sötétségnek. A hatalmas, monumentális történés jelenléte még mindig erőteljesen égett Linda retinájában, de kisvártatva kitisztult a kép, és amit először megpillantott, az a Végtelen Tudás Könyve, amint a borítójára rajzolt pentagramma szabályosságát világos vér csúfítja el.  Tom Wiles megcsonkított holtteste vörös folyadékban feküdt, két üveges szeme rémisztően meredt Lindára, keze a mellette heverő pisztolyán pihent. Gyilkolni akarását a saját világos vére mosta tisztára.

A döbbenet jelenléte eloszlott a levegőben. Linda minden erejével próbálkozott, de egyszerűen képtelen volt elhinni, amit látott. Vége… Nincs több szenvedés, nincs több halál, nincs több kín. A győzelem édes íze elfeledtette vele a vérző arcát, és a csontig hatoló hideget. Diadalmas csend ereszkedett le az egykori csatatérre, miközben Nick árnyéka lágyan, és óvatosan Tom holttestére vetült, mintha ezzel is csupán a fölényes győzelmet érzékeltetné. Linda ekkor vette észre, hogy perceken keresztül visszatartotta a lélegzetét, ám most végre levegőt vehetett, és érezhette a friss esőillatot. A diadal finom illatát.

Paul döbbent tekintettel bámulta az egykori főnöke porhüvelyét. A meglepődöttségtől egy pillanatra elfelejtette, hogy mi is történik körülötte, és a fegyver, amit eddig oly’ bőszen szorongatott, amiben jobban bízott, mint saját magában, a földön landolt, egy halk puffanás kíséretében.
– Ostoba kölyök. – Csak ennyit mondott, majd Paul Debney megfordult, és eltűnt a végeláthatatlan sötétség félelmetes tengerében.

Linda felállt, és utána akart rohanni, de ekkor – mintha a gondolataiban olvasott volna – Nick közbeszólt.
– Hagyd menekülni. A mai napon éppen elegen haltak meg – mondta, majd közelebb sétált Lindához. A szél lágyan simogatta az arcukat, mikor átölelték egymást.
– Annyira… büszke vagyok rád – nyugtázta Linda, miközben érezte, hogy megint sírni fog. – De mégis… Hogyan sikerült végezned vele? A nagy fényességtől alig láttam valamit.
– Nem én voltam – jelentette ki. – A Könyv végezte el helyettem, ennek így kellett történnie. Talán csak pár másodpercnek tűnt, amíg abban a mágikus, harmonikus világban jártam, de én úgy éreztem, mintha órák, sőt, napok teltek volna el. Ahhoz, hogy a határtalan tudás elraktározódjon a fejemben, meg kellett értenem az Igazságot.
– Az Igazságot? – kérdezett vissza Linda.

– Nem tudnám elmagyarázni, hogy egészen pontosan mit is takar, és ha tudnám, se szabadna elárulnom. Mindennek a titka, mindennek az eredete. Megértettem, mi miért történt, hogyan állítják be mindezt az emberiségnek, és hogy mindez mit is takar, vagyis az Igazságot. Tom túlságosan elfogult volt, és ez a fajta tudás nem szállhatott ilyen egyszerűen a fejébe. Feltételezem: harcolt ellene, egész egyszerűen nem engedte magába. Uralni próbálta a Könyvet, és nem pedig elfogadni, amit ő felajánl neki. A saját jelleme, az akaratossága okozta a halálát.
– Hát tényleg igaz, hogy ez a világ legerősebb fegyvere – szögezte le Linda. – Képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg véget ért az örökös szenvedés. Egyedül attól félek, hogy idővel Paul és Jessica együttes erővel térnek vissza, és kezdődhet elölről minden…

– Jessica meghalt – felelte Nick. Linda döbbent tekintete pár másodpercre megállította a gondolatmenetét. – Tom ölte meg, még mielőtt ideértünk. Túlságosan feldühítette őt, és a PER vezérével ugyebár senki sem szórakozhat.
Lindának egy pillanatra elállt a lélegzete. Felbőszített oroszlánként támadt rá a felismerés, hogy a nő, aki megkeserítette az életüket, kilehelte a lelkét. Az ő színdarabja ezek szerint véget ért, soha többé nem fog emberek közé menni. A színpadon találta meg a végső nyughelyét, mielőtt a függöny utoljára eltakarta az élők elől.
– Paul pedig nem fog visszatérni – folytatta Nick. – Szerintem egy életre elég volt neki az ilyesféle kalandból, a hátralévő életét egyedül fogja leélni. Nem fog bosszút állni, hiszen már megölte azt, akit akart…

Egy érzelmes, hosszú pillanatig mindkettejüknek könnybe lábadt a szeme. Nagyjából ugyanazt a fájdalmat élhették át. Lindának eszébe jutott az első alkalom, amikor látta Christ. Gyökeres gyűlölet övezte a fiút, amikor csak találkoztak, de amint közelebbről megismerte, az érzelmek felváltották egymást, és a szerelem, amit iránta érzett, heves, forró vulkánként tört fel benne. Mintha csak tegnap történt volna, olyan közelinek érezte, amikor megoldották a kő rejtélyét. Boldogan hullottak egymás karjaiba, mikor megtudták Nick közeledtét… És kilenc hónap múlva megszületett a csoda, a legnagyobb ajándék, amit Linda valaha is kapott.
Kínkeserves könnyek törtek fel a szeméből, majd óvatosan a homlokát Nick vállára helyezte, és ott sírta ki magát. A könnyekben benne volt minden fájdalma, amit csak egy ember érezhetett. Fájt neki Chris halála, a fia szenvedése, fájt neki a feszültség, amit mindeddig átérzett, fájt neki a Mester árulása…

– A Mesterrel mi lesz? – tette fel a kérdést, amikor kezdte érezni, hogy elfogytak a könnyei. Mikor felnézett, döbbenten tapasztalta, hogy Nick, noha továbbra is szomorú tekintettel figyelt, nem sírt. Egyetlen könnycseppet sem ejtett, és ez teljes mértékben meglepte Lindát. A fiának, aki annyit kesergett Dorothy haláláért, az édesapja elvesztése ennyire nem jelentene semmit?
– Végig a mi oldalunkon állt – felelte Nick, mire Linda meglepetten összeráncolta a homlokát.
– Segített nekik elrabolni téged – válaszolta. – Én ezt nem úgy nevezném, hogy “a mi oldalunkon állt”.

– Valóban segített, de mindeközben elkészítette a Könyv tökéletes másolatát, és amikor alkalma nyílt, kicserélte az eredetivel. Tom, és az egész PER abban a hiszemben volt egészen a mai napig, hogy az ő birtokukban áll a valódi Könyv. Át akartak verni titeket, de a duplacsavar által önmagukat sikerült becsapniuk.
Linda szerette volna megkérdezni, honnan tud minderről, aztán eszébe jutott, hogy valószínűleg a Végtelen Tudás Könyve ruházta fel ezekkel az információkkal. A Mester viszont kellemes csalódás volt számára, és teljesen minimális mértékben hibáztatta magát, amiért őrá gyanakodott. Hálálkodni szeretett volna neki, végtére is neki köszönhetik a győzelmüket. Meg akarta osztani a Mesterrel minden bánatát és fájdalmát, mint régen, amikor még fiatal volt.

– Utazzunk el innen, Nick – javasolta kétségbeesetten Linda. – El akarom felejteni New Yorkot, az összes szenvedésünket, a PER-t, Jessicát, a Végtelen Tudás Könyvét… Költözzünk el Európába, Angliába, vagy akárhová, csak menjünk el innen minél előbb.
– Én innen már csak egy helyre megyek – válaszolta Nick, és a hangjában legalább annyi bánat volt, amennyi fájdalmat az utóbbi hónapban átélt.
– Hova? – hangzott a döbbent kérdés, mire Nick lassan, egészen lassan az égre emelte a tekintetét. A kövér esőcseppek lágyan gördültek alá a férfias arcvonásain. Linda óvatosan rázni kezdte a fejét. – Nem értem, Nick.

– Elvégeztem a dolgomat, amit a Könyv rám bízott – válaszolta, és a szeme szélében apránként gyűltek össze a könnycseppek. Linda látta rajta, hogy nem az eső okozza. – Megkaptam a végtelen tudást, és ez által képes voltam legyőzni az egyik legnagyobb veszélyt, ami a világot fenyegette. Jessica Hummer meghalt… James Willer meghalt… Tom Wiles meghalt… Apa meghalt… Ideje utánuk mennem.
Az igazságtalanság szinte fojtogatta. Nem értette, miért kell Nicknek is meghalnia, nem értette, miért nem élhet tovább ezzel a tudással. Az egyetlen élő ember, akit még mindig szeret, az egyetlen gyermeke, az egyetlen fiú, aki képes volt ennyi szenvedést átélni, aki képes volt legyőzni Tom Wilest, és elsajátítani a Végtelen Tudás Könyve által megtermelt hatalmat. Hát ezért nem sírt, mert tudta, hogy hamarosan ugyanarra a helyre kerülnek az apjával… Linda úgy érezte, mintha forró kést forgatnának a szívében.
– Nem kell utánuk menned… Ezt nem gondolhatod komolyan, kisfiam – nyöszörögte Linda, és ezen a hajnalon sokadszorra is megragadta a sírás érzése.

– Egyetlen élő embernek sem szabadna ekkora tudással rendelkeznie, amit a Könyv adott nekem. Elvégeztem a feladatomat, ez volt az én létjogosultságom, hogy pontot tegyek az összes természetfeletti hatalom végére… Ám talán még ettől is fontosabb, amit most fogok véghezvinni. El kell vennem ebből a világból az összes létező mágiát, és el kell pusztítanom a Végtelen Tudás Könyvét… Ehhez azonban olyan kimeríthetetlen tudás szükséges, ami egyedül csak nekem van a világon. Olyan dolog, hogy mágia, ezentúl csakis a mesékben létezhet.
Linda úgy érezte, mintha egy hosszú, hegyes tűt forgatnának a lelkében. Ez nem történhet meg. Nem veszíthetek el még egy embert…
–  Ne hagyj itt engem te is! – fakadt ki Linda, és kínkeserves, szívszaggató sírásba kezdett. – Nem tudnék a családom nélkül élni! Szükségem van rád, Nick, kérlek, maradj itt velem! Most az egyszer ne érdekeljen semmilyen kötelesség.

– Ne nehezítsd meg a dolgomat, kérlek… – suttogta Nick, és erősen magához szorította édesanyját. – Ennek így kell történnie. Örökre véget kell vetnünk a bosszú ösvényének.
Akár rúghatott volna egy hatalmasat is belé, ilyen kínkeserves lelki fájdalom közepette meg sem érezné. Gondolatai egy Nick és Chris nélküli világban jártak, a valóságos földi pokolban, amit csak el tudott képzelni. Az egykori házukban járt, végigsétált a nyikorgó padlózaton, a konyhába bekanyarodva a nappalin keresztül fel a lépcsőn, az üres hálószobába, ahol oly’ sok időt együtt töltöttek Chrisszel. Minden emlék, minden egyes történés, ami ott és akkor történt, már a múlté, és hamarosan Nick szobájába is félve fog benyitni, hogy ismételten szembesülnie kelljen a ténnyel: meghaltak a családtagjai, egyedül ő maradt életben.

Nick engedett a szorításból, és már nem ölelték egymást. Arrébb lépett, felvette a vérben áztatott Végtelen Tudás Könyvét, és elhátrált Lindától. Bánatosan pillantgatott az édesanyjára, és a kezében lévő tárgyat erőteljesen magához szorította. Az eső zuhogása hirtelen mintha kétszeres sebességre kapcsolt volna, miközben Linda zokogva és erőtlenül nézte a fiát… A saját gyermekét, aki mindennél többet jelentett a számára.
– Kö… – kezdte Nick, de a sírás beléfojtotta a szót. – Köszönök mindent.

Az ujjai megfeszültek az erőfeszítéstől, ahogy magához szorította a Könyvet. Vakító fény töltötte be a teret, a vihar a tetőpontjára ért, miközben pulzáló villám csapott egyenesen Nick testébe. Linda a fényességtől szinte megvakult, és minden porcikájában érezte, hogy fogy belőle a mágikus energia. Egyre gyengébb lett, a hatalma, az ereje kisvártatva teljesen elhagyta őt, minek következtében öntudatlan bábúként omlott össze a földre. Elzsibbadtak a végtagjai, mintha valamiféle mágnes szívná ki belőle az életenergiát.

A fényesség nemsokára a viharral együtt alábbhagyott, és Lindába visszatért az erő, azonban határozottan érezte, hogy nincs benne több mágikus energia. Nick Willer létjogosultsága valóban az volt, hogy elvegye a pusztítóan gonosz és zsarnok mágiát a világból, hogy megmentse mindenkinek az életét, akiét csak tudja, hogy Tom Wiles ördögi terve soha ne következhessen be… És miután elvégezte a feladatát, elhagyva ezt a világot talán végre egy ettől sokkal jobb helyre térhetett.
Nick teste és elméje megszűnt létezni. Por és hamu maradt utána, amit Végtelen Tudás Könyvének összetépett oldalai fedtek be.

Szél fújt a sikátorokon keresztül a szeméttelepre. A hold halovány fénye lágyan vetette sápadt sugarát New York városára. Az egykori csatatéren megszűnt a kivilágítás, eltűntek a fények, és Linda magára maradt a sötétségben.