A bosszú ösvénye – 20. Bukás

Jessica gondolatai ismét egy távoli világban jártak, ami csakis az övé volt. A felhők, a csodálatosan tiszta levegő, de még a gyönyörűen és ízlésesen berendezett kert is az ő birtokában állt, de egy nap minden bámulatos teremtmény elveszti a szépségét. A mellette csordogáló patak egyre sötétebb lett, amint Linda közelebb jött hozzá. Jessica rettegve kezdte el rázni a fejét, miközben a kezével az ellensége felé hadonászott. Ebből a világból eddig mindenkit sikerült elküldenie, egyedül az életét megkeserítő nőnek volt szabad bejárása időtlen idők óta. Jessica csak akkor félt, mikor Linda közeledett felé. De ő mindig közeledett felé, és egy ideje már nem csak ő, hanem mások is
Egyre többen jelentek meg mögötte, és tépett újságpapírokat dobáltak felé. Egyesek magas, kartonpapírból kivágott táblával a kezükben ordítoztak különféle negatív jelzőket Jessicára, ő pedig remegni kezdett. A világa kezdett összezsugorodni, a kezdetben tökéletesen tiszta patak éjfeketévé változott, a fák levelei kihullottak, elszáradt körülötte a föld. Hangos repedések keletkeztek mellette, melyek elnyomták a felé tartó emberek ordítását. A kék ég beborult, és megközelíthetetlen gyorsasággal tartott felé. A talaj hirtelen eltűnt a lába alatt, és Jessica sikoltva esett hanyatt a semmibe. A való világ száguldva közeledett felé…

Aztán felébredt, és a jól ismert fekete autóban találta magát. Jobb keze felől Tom Wiles kortyolgatta a vörösborát, miközben halvány mosollyal, és emelt fővel pásztázta az utat. Jessica bármit megadott volna, hogy tudja, mire gondol most.
A férfi feszengve vakargatta a térdét, majd ivott egy nagy kortyot a borból, és a szájában tartotta. Ízlelgette, kiélvezte az ivászat minden egyes percét, s mikor elfogyott, immáron teljesen nyugodtan tette le az italtartóba a poharát. Amint Jessica végignézte ezt a jelenetsort, ő is megkívánt egy kortyot belőle, talán jót tett volna valamelyest a gyomrának. Rosszul érezte magát, főleg amióta Linda váratlan látogatást tett nála. A lábába szinte percenként erőteljesen belenyilallt a fájdalom, és amikor kinézett az ablakon, egyre jobban félt.

A magas, égbe nyúló épületek ijesztő puskagolyóként száguldottak el mellettük. Miközben ezt bámulta, Jessicát elkapta a hányinger, és a hangok, melyek oly’ sok ideje az elméjét kínozzák, felerősödtek, s hirtelen minden hatalmas zaj csak egy szőlőszem volt az élet terebélyes tengerében.
– Jessica! – ébresztette fel Tom Wiles hangja. A fejében zümmögő zaj hirtelen eltűnt, és mielőtt bólintott volna, önkéntelenül is elmosolyodott. – Hamarosan a helyszínen vagyunk. Megkérném rá, hogy viselkedjen kulturáltan, és figyeljen minden szóra, amit mondok.

Jessica nem mert ellenszegülni a főnöke szavának. Még mindig élénken élt benne az emlék, amikor erőteljes szidást kapott Tomtól. Megfenyegette, hogy még egy ballépésnél elveszi az életét, és azóta Jessica semmilyen téren nem mert ellenkezni. Egy nap, mikor még azt hitte, hogy Lindáék üldözése csupán számára fontos, szemtanúja volt egy ember kivégzésének. Két maffiózó fogta le a számára idegen férfit az egyik széles terem sarkában. Rajtuk kívül csak egy fegyveres, öltönyös férfi volt jelen, Tommal a jobb oldalán. Jessica hallotta, amint a férfi kegyelemért könyörög, de a főnökét ez korántsem hatotta meg. Az ő utasítására kapott a kezeibe és lábaiba egy-egy golyót, és miután Tom úgy látta, eleget szenvedett, fejen lőtték az ellenséget.
Jessica testén hűvös borzongás futott végig, amint erre gondolt.

– Megérkeztünk – közölte Tom, majd kinyitotta a kocsiajtót.
Egy magas, középszerű épület előtt álltak meg, mely a városnegyed babonásabb emberei szerint el van átkozva. A széles, elhagyatott színház ápolatlan környezete egy kissé elkedvtelenítette Jessicát. Belegondolt, hogy néhány évvel ezelőtt talán itt született meg egy tehetség, itt lett úrrá néhány emberen a hatalomvágy, és itt kezdődött a karrierjük. A színház számára a második otthont jelentette, és akármennyire is reménytelennek tűnt a helyzet, az igényesen felépített helyiség mindig biztonságos menedéket nyújtott számára.

Habár nem teljesen értette, miért pont ezt a helyet választotta Tom Wiles a könyv kinyitásához, de a Paul által adott válasz részben kielégítette a kíváncsiságát:
– Ezt az elhagyatott színházat már 10 éve bezárták, mert nem volt biztonságos. Hosszú ideig üresen állt ezen a lakatlan területen, aztán egyik napról a másikra érkezett egy lebontási parancs, de Tom pontosan ekkor lépett közbe. Megvette ezt a helyet, és az óta sem csinált vele semmit. Hogy miért? Talán réges-régen még fiatalkorában mindig ide járt színházba, vagy csupán szereti a régi dolgokat…

Az utóbbi magyarázat ésszerűnek tűnt Jessica számára. Már akkor feltűnt neki Tom régimódi berendezési ízlése és öltözködési mániája, mikor először belépett az irodájába. Legszívesebben ő maga átrendezte volna az egészet, talán így belenyerte volna magát a férfi szeretetkörébe. Bár kissé kételkedett abban, hogy létezik-e egyáltalán ilyesmi.
A színházon belül Jessica orrát szúrta a rengeteg por, s útközben beleszaladt pár pókhálóba is. A bejárat után nem sokkal még meg is botlott egy szögben, majd miután hosszú káromkodás után észrevette, hogy Tom Wiles egy percet sem vár rá, a férfi után eredt. Ez a hely nem biztonságos, gondolta magában. Egy színháznak biztonságosnak kellene lennie, de Tom Wiles ezt is elrontotta. Bezzeg, ha én vezetném ezt a helyet…

A nézőtérre beérve Jessicának egyből feltűnt a színpadon álló James Willer sápadt, és fáradt arckifejezése. Talán egy kevés ingerültség is kivehető volt, amin a nő teljesen meglepődött. Sohasem látta még James-t mérgesnek, de a férfi ökölbe szorított keze, és a gyors, szaggatott lélegzetvétele nem lehet másnak a jele.
Tom meglepődve nézett fel, majd gyanakvóan összehúzta a szemöldökét.
– Mit jelentsen ez, James? – kérdezte, s hangja olyan fagyos volt, hogy Jessicát egy pillanatra kirázta a hideg.
– A könyv – bökte ki végül, de nem nézett a férfi szemébe. – Ellopták.

Tom Wiles szórakozottan elmosolyodott.
– Csupán egy másolatot loptak el. – Arca ismét komollyá vált. – Szándékosan adtam utasításba Jessicának, hogy a hamis címet adja meg Lindának, ahol a másolatot tároljuk.
Jessica még manapság is könnyen meglepődik azon, milyen modern a 21. századi technológia. Sosem gondolta volna, hogy lehallgató-készülékek beszerelésével Lindáék összes mozdulatát előre fogják tudni. Azonban elég nagy árat fizetett ezért. A golyó mély helye, ahol meglőtték, még most is élénken lüktetett a fájdalomtól.

– Tévedés – mondta James, és Jessica közben azon gondolkodott, vajon mindig is ilyen szűkszavú volt? – Valóban készítettünk egy másolatot, de Linda nem azt lopta el. – James felemelte a könyvet, majd a bal kezében lévő öngyújtóval meggyújtotta annak lapjait. Jessica lenyűgözve nézte, amint gyönyörű, hosszú lángok törnek fel belőle. A termet szempillantás alatt orrcsavaró füst töltötte be, és Tom Wiles köhögni kezdett. Jessica nem tudta eldönteni, vajon az idegességtől, vagy csak a szagtól.
– James – kezdte a vezér, és mindkét kezét olyan erősen szorította ökölbe, hogy az erek erőteljesen dudorodtak ki a bőrén. – Azt akarja mondani, hogy Linda az igazi könyvet szerezte meg?
James bólintott.

S egyik pillanatról a másikra Tom Wiles arckifejezése megváltozott. Vérengző vadállatként tekintgetett szerte-szét az összes emberére, és az árnyéka egyenesen Jessicára vetődött. A nap halvány visszfénye ijesztően villant az ablakon keresztül a férfire. Jessica félni kezdett, és a hangok a fejében hirtelen felerősödtek, és ez nem csupán suttogás volt, hanem szabálytalan ordítozás. Képzeletében lángoló fejű emberek szaladgáltak ide-oda egy összeomló város központjában. Megint érezte, hogy elveszíti a lába alól a talajt…
Aztán a következő pillanatban Tom ostorcsapáshoz hasonlító hangja ismételten felébresztette. Jessica érezte, hogy felkavarodik a gyomra, és tudta, hogy hamarosan hányni fog.
– Az a mocskos, vén rohadék elárult minket – sziszegte Tom Wiles, majd amikor meghallotta, hogy Jessica az egyik szék mellé hány, mérgesen odafordult. – Hagynom kellene, hogy a saját hányásodba fulladj meg!
Ez nem segített rajta, így a félelem csak még mélyebbre hatolt. Soha nem látta még ilyennek Tom Wilest, csak egyszer, de akkor is csupán fél perc erejéig.

– Sokszor rúgta már fel a tervünket, Jessica – mondta immáron nyugodt hangnemben Tom, s közben az egyik maffiózóhoz sétált, és kivette a hónaljtokjából a fegyverét. – Túl sokszor… Lehet, hogy nem is tud róla, de valóban elég sokszor.
Jessica úgy érezte, mintha egy nagyon távoli hang beszélne hozzá, hiszen mindez eltörpült a fejében keletkezett zűrzavar mellett. Egy fehér, arctalan ember sétált felé a képzeletében, és a kezét felé nyújtotta.
– És talán ez a sok is kevés ahhoz képest, mennyiszer idegeskedtem maga miatt – folytatta Tom, s egyre közelebb jött Jessicához. – Ezek után bátran kimondhatom, hogy nincs szükség a további agymenéseire. A katonáknak szokták mondani a filmekben, hogy jól szolgálták a hazájukat. Maga azonban semmit nem tett azért, hogy bármi jó is történjen ezen a világon…

Jessica a hangos, fülsüketítő sikolyok miatt nem hallotta már Tom szavait, és a látása is halványulni kezdett. A főnöke, és az idegen, arctalan ember között váltakozott a kép, melyet még halványan látott. Tom Wiles hosszú, halk monológ után a pisztolyt Jessica fejéhez szorította, de ő ekkor már nem érzett semmit. Miután a férfi meghúzta a ravaszt, a látása nem váltakozott többé, és csupán az arctalan idegent figyelhette. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha elmosolyodott volna, mielőtt megfogta Jessica kezét, és magával húzta őt a fénybe…