A bosszú ösvénye – 14. Hullócsillag

– Szia! – jelent meg a semmiből Chris, de ez csak Lindának tűnt így.
Túlságosan el volt foglalva sajgó fejével ahhoz, hogy Chrisszel törődjön. A visszaköszönés után rádöbbent, hogy már nincs egyedül.
– Uram Isten, Chris! – ugrott fel a kanapéról, majd megölelte a férjét.
– Valami baj van? – kérdezte aggódó tekintettel, miközben Lindával együtt leültek.
– Mi?
Linda a homlokát masszírozta. Annyira fájt a feje, hogy egyszerűen nem bírta felfogni, mi történik körülötte. Chris aggódó pillantását sem tudta díjazni. Utálta, hogyha sajnálják. Inkább csendben elszenvedi az összes bánatát, csak ne nézzenek rá olyan arckifejezéssel, mintha a halálán lenne! Ez megmaradt a régi, úgymond “fekete” Lindából.
– Vettél be gyógyszert? – kérdezte Chris. Szemlátomást tudta, mi a probléma.
– Erre már nincs gyógyszer! – állt fel hirtelen Linda, két kezét ökölbe szorítva.

– A fejfájásra? Egy tabletta az egész…
– Ez nem egy egyszerű fejfájás! – vágott közbe a feleség, majd óvatosan körbenézett, mintha abban a hiszemben lenne, hogy figyeli őket valaki.
– Hogy érted ezt? – érdeklődött Chris.
– Már milliószor fájt a fejem, és ez a fejfájás nem olyan, mint a többi! A stressz miatt van. Tudod, egyáltalán nem mindennapi, hogy maffiózók elől menekülünk, és egyáltalán nem biztos, hogy ebben a pillanatban nem vagyunk egy mesterlövész célkeresztjében! – mondta, majd nagyot nyelt. – Nick 18 éves, és száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem normális az ő korában, hogy menekülnie kell az öltönyösök elől, valamint az sem, hogy – bár nem tudom hogyan, de – valahogy örökölte a varázstudásom!
– Linda! Még meghallja…
– Nem érdekel, mit hall meg! – szólt közbe. – Ideje megtudnia, hogy milyen erővel bír! Egy olyannal, amit nem képes kordában tartani, és nem is fog, kivéve, ha nem küldjük el a Mesterhez.
Chris a fejét fogta, de nem fejfájás miatt.

– Honnan tudod, hogy ott biztonságban van? – vetette fel, bár tudta, hogy hülyeséget kérdez.
– Jelenleg csak a Mester tudja megóvni őt minden bajtól, és csak tőle tanulhatja meg, hogy tartsa kordában az erejét. Ha ez nem fog menni, ki tudja, mik történhetnek!
– Még mindig nem értem, hogy történhetett ez – esett mély gondolkodásba Chris. –  Miért örökölte a varázserődet? Azt mondtad, a túlvilágiaktól kaptad!
– Ha tudtam volna, hogy ez öröklődik, akkor biztos, hogy inkább lepuffantom ott helybe az öregapó Briant, minthogy segítséget kérjek a szellemektől! – szorította ökölbe a kezét Linda, de rájött, hogy fölöslegesen húzza fel magát.
– Nem érdemes a múlton rágódni! Inkább felejtsük el. Lényeg a lényeg: örökölte, és ha megtanulja kordában tartani, akkor nem lesz gond.
– Igazad van. Nem kéne ennyit idegeskednem – látta be Linda.
És most tényleg egyetértett férjével. Hogyha egy kicsit kordában tudná tartani a mérgét, akkor talán képes lenne átgondolni a helyzetet. Csak most vette észre, hogy a dolgok ismétlődnek. Amikor Norvenil kőpohara után kutattak, akkor is maffiózók üldözték, de ez most teljesen más, mert azok az öltönyösök nem az életükre törtek – kezdetben. Csupán megvárták, míg Chris és Linda elvégzik helyettük a piszkos munkát, vagyis megtalálják mindhárom követ. Amikor pedig már ott tartanak, hogy ezek elpusztítása következik, akkor egyszerűen elveszik tőlük, és világuralomra törnek. Ezt gondolták a maffiózók, de ez közel sem volt így.

– Gond nélkül kiengedtek a kórházból? – kérdezte rövid csend után Linda.
– Igen. Szerencse, hogy hazajöttem, mert ott egyáltalán nem voltam biztonságban.
És ekkor eszébe jutott, hogy mikre is derült fény, amikor Paul úgymond “kimentette” a kórházból. Nem tudta, hogy elmondja-e, vagy sem. Linda így is torkig volt minden gonddal, hát hogyha még ezt elmondja neki, még jobban ki lesz akadva, mint saját maga. De azt talán még annyira sem akarta, hogy felesége azért haragudjon rá, mert nem mondta el neki. Szinte már látta is, hogy fog kezdődni a vita. “Nem kell engem kímélni!” – mondaná Linda.
– Paul Debney… – kezdett bele, de a további szavakat hiába kereste, egyszerűen nem bírt mást kinyögni.
– Ki? – értetlenkedett Linda.
– Így hívják azt a maffiózót, aki Jessica parancsára meg akarta ölni Nicket.
– Nagyszerű – szisszent fel, majd a plafont kezdte el bámulni. – Legalább tudjuk a nevét. Egyéb hasonló információ?
– Ettől már csak rosszabb van, úgyhogy készülj fel.
Linda nagyot nyelt.

– Kérlek, ne szólj bele, bármilyen dühítő is. Én is rettenetesen felhúztam magam ezen, de…
– Oké, csak mondd már! Nem bírok várni! Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet! Mindig csalódnom kell… – keseredett el Linda, amitől Chris csak még idegesebb lett, de végül belekezdett a mondandójába.
– Paul Debney eljött értem a kórházba, és elvitt a PER céghez, ahol találkoztam apámmal – Linda meglepődve nézett a plafonról Chrisre, aki ügyet sem vetve rá folytatta. – Sajnos kiderültek rossz hírek. Apa a PER vezérének, Tom Wilesnak dolgozik, aki a Végtelen tudás könyve után kutat. Túl hiszékeny. Azt hiszi, hogy visszahozhatja anyát, de tudja jól, hogy ez lehetetlen. A PER kihasználja… és nem látja a fától az erdőt.
Linda sóhajtott.
– Ez borzalmas – húzta össze a szemöldökét Linda, és aggódó pillantást vetett Chrisre. –  Hadd ne mondjak most véleményt az apádról. Nincs hozzá jogom, úgy érzem. És nem hinném, hogy jót tenne neked a véleménynyilvánításom.
– Igen, az kissé erős szokott lenni – erőltetett egy apró mosolyt az arcára Chris, ami lassan hervadozott is lefele.

Lindának pedig ötlete sem volt, hogy most mit mondjon, de végül mégis megszólalt.
– Egyébként mi ez a… Végtelenség könyve? – kérdezte Linda, és ahogy lenni szokott, félreértette.
– Végtelen tudás könyve. Még a középkorban egy perui törzs készítette az egyik Istenük számára. Úgy szólt a Legenda, hogyha gyanús jelek árulkodnak arról, hogy az Istenük lejön a Földre, az a sok év alatt felhalmozódott bűneik miatt van, ezért készíteniük kell egy ajándékot. Egyik este vízért ment az egyik vadember, amikor a patak elkezdett fényleni. Azonnal visszament, és jelentette a törzsnek. Elkezdték készíteni a Végtelen tudás könyvét az Istennek, aki nem jött el napok, hetek és évek elteltével sem. A könyv viszont túl erősnek ítéltetett, hogy halandó kezébe jusson, így építettek egy földalatti templomot, ahol elhelyezték a könyvet, hogy senki se férhessen hozzá.
– De akkor miért fénylett a patak? – kérdezte érdeklődve Linda.
– Máig nem derült ki. Egyesek azt mondják, hogy az ember, aki látta a vizet fényleni, bolond volt. Mások szerint az Istenük valóban lejött a Földre, de nem fogadta el az ajándékot. Egy biztos: a könyv az olvasóját óriási hatalommal ruházza fel. Nem tudni, hogy pontosan mivel, csak azt, hogy ez a történelem legerősebb fegyvere.

– És apád honnan tudja, hogy embereket lehet teremteni vele?
– Nem tudja, hanem bízik benne. Ez maradt már csak neki. Halálosan szerelmes volt, és az én hibám, hogy anya meghalt…
– Ki is mondta, hogy nem érdemes a múlton rágódni? – kérdezte Linda.
– Igazad van – törölte le a szomorúságot az arcáról. – Jut eszembe, Nick hol van?
– Mielőtt jöttél, körülbelül 20 perce rohant be az ideiglenes szobájába. Elmondtam neki az egész történetet.
– Mindent?
– Mindent. És most minket okol, amiért üldöz a PER. És tulajdonképpen igaza van, de most már nem tudunk mit csinálni. Úgy gondoltam, hagyni kéne, holnapra elfelejti az egészet. Jaj, a fejem! – jutott eszébe ismét kongó homloka.
– Feküdj le, édesem – ment közelebb hozzá Chris, és megsimogatta Linda arcát.
– Persze, hogy aztán álmomban öljenek meg, ugye? – idegeskedett a feleség.
– Majd én őrzöm a te álmodat. Amúgy sem vagyok képes aludni… – látta be Chris.
– Na jó, akkor lehet, hogy… – próbálta befejezni a mondatát, de az ásítás elnyelte a végét. – Ideje aludni…

Azzal felállt, és Chrisszel kézen fogva elindultak fel a lépcsőn, majd be a régi-régi hálószobába, mely tele volt pókhálókkal. Linda még meg akart szólalni, mielőtt lefekszik, de az ágynak pusztán a gondolata annyira izgató volt, hogy ahogy lerakta a fejét, álomra is szenderedett.
Chris pedig az ágy mellé tolt egy széket, miközben körbenézett a szobában. Hihetetlen, mennyi mindent éltek át ebben a házban! Mintha tegnap történt volna, hogy abban az ágyban aludt, ahol most Linda. Mosolyogva emlékezett vissza minderre, aztán eszébe jutott az apja, és a Végtelen tudás könyve. Előbb kell megtalálnia, minthogy a PER kezére jusson. Vajon Lindának volt régen számítógépe?
Felállt, és elkezdett a házban járkálni, kompjúter után kutatva. Arra gondolt, majd utoljára nyit be Nickhez, inkább körbenézi az egész házat, de végül az előbbi módszerhez kellett folyamodnia. Óvatosan kinyitotta Nick ideiglenes szobájának ajtaját, és mielőtt még meglátta gyermeke arcát, védekezésképpen megszólalt.
– Szia Nick, én vagyok…
De ahogy az ajtó kinyílt, egyre tágabb lett a látókör, így Chris meglátta gyermekét az ágyon feküdve, betakarózva, és egyből megbánta, hogy mondott egyáltalán valamit. De biztos, hogy alszik? Mi van, ha megölték?

Közelebb osont, szép óvatosan, nehogy felébressze, ha mégis alszik. Mikor megbizonyosodott róla, hogy fia még él, fellélegzett. Semmiben sem lehet biztos. Főleg abban nem, hogy egy ember, kinek szemei csukva vannak, él-e még.
Mikor az ajtó iránya felé fordult, észrevette az íróasztalon lévő számítógépet. Már csak ez hiányzott! Hogy vigye ki anélkül, hogy Nick felébredne? Talán sikerül, hogyha óvatosan csinálja.
Halkan, nesztelenül húzgálta ki a zsinórokat a gépből, majd megfogta azt, és egy másik szobába vitte. Bedugta, majd lehajolt a géphez.
– Könyörgöm, indulj el! – húzta össze a száját, majd megnyomta a bekapcsoló gombot.
A kompjúter erre egy puffanó hanggal válaszolt.
– Azt hiszem, ebből egész estés meló lesz…

***

– Ne… ne! Csak Dorothyt ne!!! – kiáltott fel álmából Nick, és erre a rémületre fel is ébredt.
Ijedten emelte fel a fejét, testét pedig két kezével támasztotta. Az első rémálma. Eddig még sosem volt rossz ábrándja, most először, hogy meghalt valaki a fejében. Azt mondják, hogy ha az álmodban meghalt egy ember, az hosszú életű lesz. De Dorothy hova éljen tovább? Még be sem töltötte a 18-at, mikor meghalt. Ezt nevezik hosszú életnek?
Talán jobb lenne, ha senki sem álmodna éjszaka. Az álom a valóság egy része, de a valóság nem része az álomnak. Mert az utóbbiban korlátlan lehetőségek vannak: bármi megtörténhet, egyszerűen bármi. Az, hogy Nick álmában Dorothy meghalt, nem feltétlenül rossz, hiszen viszont látta egy képzelgés erejéig. Vajon miért álmodunk? Miért kell mindig átélni ugyanazt a szenvedést? Miért kell átélni megint az örömöt? Miért kell olyan dolgokat csinálnunk ott, amit nem tudunk a valóságban? Miért álmodunk? Honnan tudjuk, hogy most nem álmodunk?
Nick visszafeküdt az ágyába. Próbált ismételten elaludni, de egyszerűen nem bírt. Annyi minden történt az elmúlt hetekben, hogy is bírná álomra hajtani a fejét?

Megpróbált felállni. Testének súlyát a lábaira helyezte, és csak ekkor jött rá, milyen gyenge is valójában. Kirázta a hideg, ahogy előrehaladt egy lépést.
Mi volt ez? – kérdezte magától, majd ránézett a nyitott ablakra.
Közelebb sétált hozzá (időközben sikerült járásra kényszerítenie magát). Ahogy felnézett a gyönyörű, végtelen kék égre, még jobban filozofálni kezdett. Milyen nagy is a horizont. Az pedig úgy nézett le rá, mint egy apró hangyára. Talán azért, mert jelentéktelen. Vagy éppen azért, mert fontos.
Hiszen miért nézne le rá az a hatalmas kékség onnan fentről?
De ez is csak a képzeletének szüleménye.
Ez viszont nem, gondolta.
A horizonton megjelent egy hullócsillag. Nick szemével követte az egyre lejjebb zuhanó pontocskát. Kívánnia kéne valamit? Nem hisz az ilyen dolgokban, de most mégis úgy gondolta, talán ez a hullócsillag segíthetne neki.
Ez hülyeség, rázta a fejét.
De még mielőtt ezt gondolta, már kívánt is valamit.

Amikor eltűnt a szeme elől, még néhány percig ott állt az ablak előtt, és a nézte a semmit. Csak gondolkozott, gondolkozott és gondolkozott. A “miért-kérdésekre” próbált felelni, de nem tudott. Végül idegesen beletúrt a hajába, és az ágya mellé lépett. Mérge egy szempillantás alatt szertefoszlott, ahogy beletemette magát a puha takaróba.
De nem csak az tűnt el.
Mert abban a pillanatban minden gondját elfelejtette.