Tintavér – 31. Barát vagy más?

Kitty

Felvont szemöldökkel figyelte, ahogy a mellette álló Rob átpakolta jóformán az egész szekrényét, mielőtt becsukta volna az ajtót. Ha még lefertőtlenített vagy port törölt volna, akkor Kitty megértette volna, miért volt szükség a nagy pakolászásra, így viszont értetlenül állt a dolog előtt.
– Kerestél valamit? – kérdezte végül. – Megtaláltad?
– Nem kerestem, de egyébként sem találtam semmit – rázta a fejét Rob, de ennek ellenére jól láthatóan megkönnyebbült. – Szerencsére.
– Te egyre furább vagy – kommentálta Kitty, de nem tervezett ennél tovább lovagolni a témán. Helyette kinyitotta a kezében tartott újságot, hogy gyorsan átfussa, minden a helyén volt-e. A hétfők elmaradhatatlan részét képezte az, hogy megnézze a munkájuk gyümölcseként megjelenő iskolai lapot, bosszankodjon a benne maradt hibákon, és keresse a jó fogásokat, szófordulatokat a többiek munkáiban.
Mindig szerette azt találgatni, vajon kik voltak azok, akikből egyszer igazi újságíró lehet, de eddig elég kevesen érték el a küszöbszintet. Még elsőéves korában volt egy akkori végzős fiú, aki egy nagyon érdekes rovatot vezetett, kitűnően fogalmazott és zseniális ötletei voltak. Őt aztán fel is vették egy neves egyetemre, szóval Kitty biztos volt benne, hogy pár éven belül valamelyik nagy lapnak fog írni. Rajta kívül viszont leginkább csak olyanokkal találkozott a szerkesztőségben, akiknek volt ugyan némi érzékük az újságíráshoz, de nem emelkedtek ki igazán a többiek közül. Egész idáig talán Adrian volt az, aki a legtehetségesebbnek bizonyult – de csak az írásban, a szerkesztés továbbra is okozott neki problémákat.
Viszont aztán jött ez az elsős fiú. Eric stílusa még nem volt kiforrott, és csiszolásra szorultak a technikái is, viszont volt a cikkeiben valami, ami magával ragadta az olvasót. Akkor is, ha éppen a gamer csapatról készített riportot egy versenyen való részvételük kapcsán, ami pedig Kitty fantáziáját kevéssé mozgatta meg.
– Ebből a gyerekből egyszer még lesz valami – mutatta is az újságot a barátja felé, aki engedelmesen átvette, hogy belelessen ő is a cikkbe.
– Valami biztos – dünnyögte Rob. – Valami mindenkiből lesz, csak az a kérdés, hogy kukás vagy egyetemi docens. – Kitty nem kommentálta a gondolatmenetet, csak türelmesen kivárta, hogy az osztálytársa olvasson annyit a riportból, hogy aztán értelmesebben hozzá tudjon szólni a témához. – Tényleg nem rossz, olyan friss, vagy én nem tudom.
– Ez a jó szó – biccentett ő is elégedetten. – A többi sokszor eléggé egy kaptafára megy, de Eric kitűnik, és nem azért, mert tapasztalatlan, hanem mert van benne valami. El fogom hozni a legközelebbi írókörre, neki kifejezetten hasznos lesz.
– Neked fizet valaki azért, hogy így promózd a szakkört? – vonta fel a szemöldökét kérdőn Rob, mire ő csak legyintett.
– Sajnálom Bradleyt. Annyira igyekszik, hogy megérdemel egy kis biztatást.
– Aha. Mondjuk ahhoz képest a klubok és szakkörök cikkedben annyira… nem tudom – bizonytalanodott el a barátja, aki ezek szerint időközben tovább is lapozott az újságban. Jól láthatóan zavarba jött, mikor felismerte, hogy az imént valamiféle kritikát fogalmazott meg. – Nem rossz ez, félre ne érts! Tök jó, csak nem erre számítottam.
Kitty homlokráncolva lépett közelebb, hogy Rob válla fölött belekukucskálhasson ő is a cikkébe, mert hirtelen nem tudta elképzelni, melyik része akaszthatta meg ennyire a fiút. Végigfutott a pillantása a sorokon valamilyen ismerős szakaszt keresve, de nem látta a saját fordulatait vagy egyáltalán, a saját véleményét.
– Add csak – vette ki a barátja kezéből a legújabb lapszámot, és az elejétől kezdte el olvasni. A bevezető még megvolt, abban tényleg visszaköszöntek a saját szavai, viszont a cikk további része…
– Ne haragudj, nem úgy értettem, tényleg tetszik!
– Nem, Rob, ez nem az én cikkem – nézett fel ingerülten Kitty. A szöveg maga tényleg nem volt rossz, sem pedig ismeretlen. Csak épp nem ő írta. Nem ezt adta le. Nem erről volt szó.
És hirtelen olyan hévvel lobbant fel benne a harag, hogy egy pillanat alatt hamuvá égethette volna a kezében tartott újságot. Megalázottnak és becsapottnak érezte magát, és senki sem tudta volna meggyőzni arról, hogy félreértés történt, mert pontosan tudta, hogy nem erről volt szó.
– Kitty…?
– Menj csak órára, nekem még van egy kis dolgom – jelentette ki, aztán határozott lépésekkel indult meg a szerkesztőség terme felé. Nem tudta kívülről Adrian órarendjét, de azt már megfigyelte, hogy ilyenkor mindig az újságnál indította a napját, ahogyan azt illett is.
A folyosókon türelmetlenül került ki minden lassan haladó diákot, hogy aztán cseppet sem finoman kitárhassa a szerkesztőség ajtaját. Amikor a pillantása találkozott Adrianével, tudta, hogy a másik tisztában volt azzal, miért jött. És a szeme sem rebbent, megbánásnak a szikrája sem látszott a fiún.
– Tudom, mit tettél, és ne hidd, hogy elfelejtem – tett felé egy fenyegető lépést Kitty. – Eddig segítőkész voltam, de többet nem foglak kihúzni a slamasztikából, szóval tudd, hogy csak magadra számíthatsz! És a sarkadban leszek, szóval ajánlom neked, hogy ne hibázz.
– Nem sok minden fog változni – jegyezte meg gúnyosan Adrian, de nem szakította meg a szemkontaktust. – Nálad nem sok különbség van ellenség és barát között.
– Majd meglátod.

Gil

Az idő mindig olyankor rohan a legsebesebben, amikor az ember megállítaná, hogy a pillanat örökké tartson. Lassan fél órája pihent vállán a lány feje, ami egészen meghitt lett volna, ha közben nem áztatják könnyek a felsőjét. Tudta, hogy Morgannek most igazán szüksége lenne vigaszra, de ez a közelség olyan hatással volt rá, hogy nem tudott tiszta fejjel arra koncentrálni, ami egy barát feladata lett volna. Már régóta nem tudott csupán a barátja lenni.
A bajok kilencedikben kezdődtek, mikor akkori barátnője választás elé állította – vagy ő, vagy Morgan.
Shaylee nehezen fogadta el, hogy mindig csak a második lehet, és Gil még a közös programjaikat is képes volt borítani, amikor Morgannek szüksége volt rá. Az ultimátum vesztese persze Shay lett, mert hát milyen beteg dolog már ilyen döntés elé állítani, akit szeretsz? A lány aztán sértettségében mindenkinek azt híresztelte, szőrös a háta és büdös a szája. Szemét húzás volt, mert egy ilyen pletyka azok előtt is beteszi a kaput, akik nem hiszik el, hiszen mit gondolnának mások? Persze sosem mondta el Morgannek, milyen szerepet játszott a szakításban, túl ciki lett volna. Nem akarta, hogy a lány hibásnak érezze magát, vagy még rosszabb: azt higgye, szerelmes belé. Még csak nem is volt az esete, neki a magabiztos lányok jöttek be, pláne ha még szőkék is… mint Shay. Ezért sem értette magát tavaly, mikor exe bocsánatot kért tőle, és újra össze akart jönni vele, ő pedig elhajtotta. Pedig Shay dögös volt nagyon!
Tizenöt évesen talán még csak helyes csaj volt, mostanra viszont már a bombázó kategóriát súrolta. Sok minden megmozdult benne akkor a szertárban, valami viszont visszatartotta őt – eszébe jutott Morgan. Érezte, még mindig nem tudná őt hátrébb sorolni Shay-nél, a kapcsolatuk túl különleges volt és intim… és rádöbbent, hol foglal helyet a képletben. A barátzónában ragadt, ahonnan nem vezetett út se előre, se hátra.
– Soha többé nem akarok szerelmes lenni – préselte ki magából Morgan, aki hosszú idő után felemelte fejét válláról. Rossz barátnak érezte magát, de nem tudott a lány fájdalmával azonosulni. Ujjongani lett volna kedve, amiért Wes faképnél hagyta, csak nagy nehézségek árán tudott együtt érző képet erőltetni magára. Az ilyeneknek, mint ő, valószínűleg külön szárny van fenntartva a pokolban.
– Egy pasi még nem a világ vége. Alig ismerted – próbálta vigasztalni, de a másik olyan megvető szemeket meresztett rá, hogy kedve lett volna elsüllyedni. Gil szeretett volna már túllenni az egészen, és újra visszatérni a gondtalan mindennapokhoz, de úgy tűnt, ez a szerelemnek csúfolt kémiai reakció erősebb volt, mint amit Morgan valaha is Cam iránt érzett. Ha az rajongás volt, akkor ez megvadult hormonok násztánca láncos bőrbikiniben. Sóhajtva engedte el a képet, hogy ismét a helyzetre tudjon koncentrálni.
– Te nála százszor jobbat érdemelsz – bizonygatta, hogy jóvá tegye korábbi botlását. Szavai pont annyit értek, mint halottnak a csók. Nem az számít, mit mondanak az embernek, hanem az, ki mondja, ő pedig nem tartozott abba a kategóriába, akinek a véleménye releváns lett volna Morgan számára ebben a témában. Pont annyira tartotta őt potenciális partnernek, mint egy darab fát. Amikor pasikról beszélt, minden gesztusa és szava arról árulkodott, hogy ő ezen a pályán legfeljebb a füvet nyírhatja. Olyan jelzőket használt Gilre, mint „aranyos” és „cuki”, mintha egy kölyökkutyára. Valójában épp így is érezte magát, rohant Morgan nyomában, és az tette boldoggá, ha a kedvére tehet. Totál szánalmas. A legrosszabb viszont az volt, mikor azt mondta…
– Jó barát vagy – fejezte be a lány a gondolatmenetet, amin ő tényleg már csak kínlódva felröhögött. Morgan meglepetten pillantott rá, de nem firtatta a dolgot.
Gil biztos volt benne, hogy tudja. Nem lehetett annyira vak, hogy ne lássa, mennyire rohadtul odavan érte. Mintha ezek a „jó barát” és „szuper barát” jelzők csak azért röpködtek volna, hogy figyelmeztessék őt, ne reméljen többet. Arra jó volt, hogy mindig készenlétben álljon, és lehozza a csillagokat, de Morgan szíve – és minden más testrésze is – zárva volt előtte. Többször vallotta be neki halálkomolyan, mit érez, a lány azonban csak kiröhögte, és elütötte a dolgot azzal, hogy hülyéskedik. Vagy inkább csak nem akarta őt komolyan venni?
Sosem volt képes azonban haragudni rá. Ahogy ott ült mellette, megzuhanva, most is inkább csak magát hibáztatta, amiért elkérte azt a cetlit attól a tahótól, aki aztán jól megvezette. Nem hitte volna, hogy Morgan tényleg felhívja őt, sosem volt kezdeményező típus. Cammel sem lépett soha a tettek mezejére, pedig két évig kerülgették egymást a gimi folyosóján. Azt hitte, azzal, hogy elérhetőbbé teszi számára West, elmúlik a varázs is.
– Sosem találok hozzá hasonlót – tört felszínre valószínűleg egy újabb emlékfoszlány Morganben abból a „csodálatos” pár napból, ameddig a felhők között lebeghetett. – Annyira tökéletes volt minden! Sosem fogok így érezni senki iránt – zokogta párnájába a lány bánatát Gil nagy szerencséjére, ugyanis így nem vette észre arckifejezése lassú változását.
Olyan nagyon fájt ott belül, hogy szeretett volna kiabálni vele, térjen már észhez. Mégis mit tett az a pasas, amitől szentté lett avatva? Körüludvaroltatta magát, aztán meg lepattintotta a csajt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Klasszikus baromarc, csak tetszetős a csomagolása. Morgan pedig úgy gyászolta, mintha a szíve szakadt volna meg, pedig az a tuskó nem tett semmit, csak levegőt vett. Ezzel szemben ő minden pillanatában ott állt mellette, mégis úgy érezte, a lány bármikor ejtené őt, ha figyelemre méltatná egy olyan pasi, akikért általában meg szokott veszni.
Most már biztosan tudta, hogy rossz barát. A féltékenység akkor a legocsmányabb, mikor az ember saját lelkébe fészkeli be magát. Erről a gondolatról pedig sovány vigasz jutott eszébe: Cassy. No, nem azért, mert ha nincs ló, jó Cassy, hanem azért, mert érezte Morgan ellene irányuló ellenszenvét. Mégis miért érezne így, ha nem féltene tőle semmit? Talán a barátzónából is van kiút, hallott már efféle fantasy történeteket.
Halk pittyegés rángatta vissza ábrándjai közül, és szórakozottan kezdett kutatni telefonja után, de aztán rájött, nem ő volt az üzenet címzettje. Morgan szemeit törölgetve olvasta az SMS-t.
– Sajnálom a múltkorit, idióta voltam. – Gil itt már legrosszabb rémálmát látta valóra válni. – Nincs kedved meginni velem ma este valamit? – A mobil csak nem akart szublimálni a lány kezéből, hiába szuggerálta.
A sokk pár pillanatra mindkettőjüket megbénította, noha más okból. Morgan pattant fel elsőként, lázasan kezdett szaladgálni a szobában, hogy partiképes szerelést kerítsen a randi második felvonására.
– Ugye nem akarsz vele tényleg találkozni? – szegezte neki a kérdést Gil, de tudta a választ, épp ezért hangszíne is élesebbre sikerült a kelleténél.
– Nem is ismered őt! – reagált hevesen a lány, miközben épp a pólóját rángatta le magáról. – Úgy csinálsz, mintha valami szemét lenne! Pedig biztos csak a hülye exe miatt zavarodott össze… – fűzte hozzá, miközben melltartóban kapkodta magára cipőit, egyik kezével pedig már félig egy csajos top pántjai között kereste a kiutat. Gil megrökönyödve nézte a jelenetet, aztán felfogta, hogy Morgan a nagy sietségben egyszerűen elfelejtette, hogy ő férfi. Ez újabb löketet adott dühének.
– Csak úgy füttyent, te pedig rohansz hozzá? – A helyzet annyira abszurd volt, hogy képtelen volt palástolni feldúltságát. – Hogy aztán megint pofára ejtsen? Hol a méltóságod?
Morgan nem számított tőle ilyen szavakra, rosszul estek neki. Gil mindig mellette állt és támogatta, most pedig ellene fordult… a lány olyan szemekkel nézett rá, mint akiben egy világ dőlt össze. Egészen bűntudata lett, ameddig meg nem hallotta válaszát.
– És te mire mész azzal a nagy méltóságoddal? – sziszegte oda neki. – Neked senki sem lehet elég jó! Azt akarod, hogy én is egyedül maradjak? Vagy ez valami hülye rivalizálás, mert féltékeny vagy?
Ez övön aluli volt.
– Én csak nem akarom, hogy bántson – hátrált meg a srác, de elkésett. Meggondolatlanul döntésre kényszerítette a lányt, és ő West választotta.
– Nem kell engem megvédened – jelentette ki Morgan hűvösen. – Tudom, mit csinálok. – És kiviharzott az ajtón, egyedül hagyva őt a szobában.
Gilben a barát és a szerelmes vívódott, és bár egyik fele kitartott a lány mellett, mégis megkeseredett minden emlék kettőjükről a fejében. A falon pózoló izomagyak leereszkedő gúnnyal szemlélték magányát. Addig ismeretlen érzés szorította össze mellkasát, ahogyan eljutott gondolatmenete végére – Morgan csak egy felszínes lány volt, aki sosem lesz képes őt szeretni.