Végzeten túl – 8. Tanács

Christopher Dialer Dorára nézett.
– Te… te elárultál minket?
A nő nem válaszolt, csak Max-hez lépett.
– Itt van, tessék – mondta hidegen, és várakozva a férfi elé tartott a kezét, fejével pedig Chris felé mutatott.
– Itt van, nesze – szólt Max, és valamit odaadott a nőnek.

Dora szó nélkül távozott. Hátra sem nézett, a két gonosztevő pedig Christopher elé állt.
– Ha te meg mersz ütni engem… – kezdte Max, de nem tudta befejezni, mert Chris teljes erőből lábon rúgta. Hamar verekedés alakult ki a keskeny folyosón.

Amióta itt volt, Christopher egészen belejött a harcba, de kettő ellen nem sok esélye volt Ebben a pillanatban a függönyön keresztül a Szphinxiek csapata rohant a szobába, és jelentős túlerővel elintézték a Keselyűket. Dora is közöttük volt.
– Jól vagy? – kérdezte Christophertől.
– Jól? Érdekel az téged? – szólt vissza a férfi dühösen.
– Igen. érdekel! – jelentette ki a lány.
– Hát, lássuk csak! Ezek itt ketten rám támadtak! Miért is? Óóó, meg van, azért, mert valaki elárult minket!
– Elárult? – lépett oda Cloud. – Ki? Kit?
– Dora. Minket.
Cloud Dorára nézett.
– Igaz ez?
– Nem!

– Dehogynem! Ő hívta ide őket!
– Azt tudjuk.
– Tudjátok? Akkor csak én nem tudtam róla? De hát miért?
– El kellett kapnunk Heide-t. Arra nem számítottunk, hogy Max is itt lesz.
– Miért így?
– Csak így lehet őket elcsalni egyedül a fészküktől.
– Jó, de miért kellett elkapni Heide-t?
– Agatha és Aleida követe mondta.
– És ki…
– Majd később.
A csapat elindult, Maxet otthagyták, de Heide-t magukkal vitték.

Visszatértek a házba.
– Dora, Seraphine és én elvisszük őt a tanács helyére – mondta Michael. – Ti maradatok.
Christopher és Cloud leült az asztalhoz.
– Szóval kik ezek, akikről beszéltek?
– Agatha és Aleida? Emlékszel, azt mondtam, hogy a világunknak nincsenek vezetői, de ők azok, akik a leginkább közel állnak hozzá. Mindenki követi a parancsaikat, de senki nem vezetőként gondol rájuk. Csak akkor lépnek közbe, ha valaki megszegi a törvényeket, amelyeket Az után hoztak.

– De ha törvényeket hoznak, akkor hogy nem vezetők?
– Nem tudom.
– És Heide megszegte ezeket?
– Valószínűleg.
– Ha megkérdezem, hol voltál, mikor Az történt, válaszolsz?
– Nem – jelentette ki a nő határozottan, és félreseperte az arcából szőke haját.
Michael, Dora és Seraphine visszatért.
– Amint lemegy a nap, indulunk – jelentette be Seraphine.
– Amy marad.- szólt közbe Kira.
Az este hamar eljött, hamarabb, mint azt akárki hitte volna. Csendben indultak el, arra, amerre Chris még sosem járt. Hamarosan egy kis zsákutcába érkeztek. A Keselyűk közül néhányan ott ültek már a fal tövében. Hátul, fémrácsok mögött egy szemetes kuka, ami mellett Heide feküdt a földön, és nemtörődöm arccal nézte a csillagokat. Leültek ők is, a lehető legmesszebb az ellenségtől.

– Nem bántanak minket? – kérdezte suttogva Chris a mellette ülő Dorától.
– A tanácshelyen senki nem bánthat senkit, csak Agatha és Aleida.
– Miért olyan hatalmasak ők? Mijük van, hogy így tisztelitek őket?
– Hatalmuk.
Nem folytathatták, mert hirtelen a semmiből két nő jelent meg. Köpenyt és csuklyát viseltek, finoman jártak, mint téli köd a kopár fák között. És Christopher egyszerre megértette, honnan ered a hatalmuk. Úgy érezte, hirtelen az ő jelenlétük tartja egyben a világot.

Egyikük előrelépett.
– Aleida – súgta a fülébe Seraphine. Ekkor a nő megszólalt:
– Mind tudni, miért lenni most itt – kezdte furcsa akcentussal.
– Én nem – szólt közbe Max. – Miért lenni itt? – ismételte a nő kiejtését utánozva.
– Azért lenni itt, mert ez a nő – Heide-re mutatott – megszegni a törvényt.
– És tudhatnám, hogy mégis melyik törvényt? Mert tudtommal létezni, meg Szphinxieket verni, azt szabad.
– Azt a törvényt, miszerint nem bántani ártatlant – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Aleida.

– Szeretnénk megvitatni – folytatta a másik nő, aki nyilván Agatha volt -, mi legyen hát a büntetése.
– Halál – szólt közbe Dora.
– Halál? – kérdezett vissza Aleida. – De érdemelni-e halált, azért, amit tenni?
– Miért, mit tett? – szólt közbe bátortalanul Chris.
– Mondtuk. Ártatlanokat bántott.
– Gyermekeket – súgta oda neki Seraphine.

– És itt ezért halálbüntetés jár?
– Attól függ. Ha meghal, legalább megszabadulunk tőle.
– Na de…
– Csend! Itt most én beszélni! Tehát járni halál azért, amit tenni?
– Nem – jelentette ki Chris. – Nem kell megölni.
– Mi a te neved? – kérdezte Aleida határozottan.
– Christopher.
– És akkor te mit tenni vele, Christopher?
– Száműzhetnétek.
– Száműzni? Én nem tudni, mit jelenteni.
– Mi az, hogy ‘száműzni’? – szólt közbe Agatha.
– Elküldeni. El kell mennie, és nem jöhet vissza.
Aleida arcán látszott, hogy gondolkodik.

– Elküldeni… nem megölni – suttogta csak úgy, magának. Agatha-hoz lépett, súgott valamit a fülébe, majd megfordult, és a többiekre nézett. Felemelte kezeit.

– Agatha és Aleida döntést hozni – jelentette ki. Mind a ketten elindultak a rácsok felé, és beléptek. Heide egészen a kukáig hátrált, és arca, most először, rémületet tükrözött. Aleida megállt vele szemben.
– A döntés, hogy te elmenni. El Botsville-ből. Messze. Soha nem jönni vissza.

Heide hátra sem nézve kirohant a nyitva hagyott kapun, és hamar eltűnt az éjszakában. Mindenki felállt. A Keselyűk sértődötten elvonultak, a Szphinxiek viszont még maradtak egy kicsit. Christopher egy hirtelen ötlettől vezérelve Aleida elé lépett.
– Aleida, kérdezhetek valamit? Hazajutok valaha?
– Ki tudni ezt – felelte a nő barátságos, szelíd hangon.
– Megkérnéd őket – fejével a csapat felé mutatott -, hogy vigyenek el a Kutatási laborhoz?