Végzeten túl – 5. Ahogyan Az történt

– Azt hiszem, tíz éves voltam. De már nem emlékszem biztosan. Aznap Cornelia házában voltunk. Beszélgettünk.

– Cloud akkor még nem volt velünk. Vele csak évekkel később találkoztunk. Egyszer csak belépett Michael édesanyja. Deborah volt a neve, azt hiszem. Közölte a fiával, hogy haza kell menniük. Azt mondta, zuhog az eső és jobb otthon kivárni a végét. De Michael nem akart menni, nem értette, miért kell egy kis vihartól ennyire félni.

– Emlékszem rá, hogy azt mondtam ‘ Miért kell már hazamennie, hiszen ez csak egy kis eső!’. Ő válaszolt, már nem emlékszem mit, de azt lehetett kivenni a szavaiból, hogy tud valamit, amit mi nem. Valami szörnyűt. Szerintem tudta, hogy Az jön. Lehajolt hozzám, és rám nézett. Soha nem felejtem el az arcát. Azt mondta, menjek haza. Hogy mind menünk haza, mert vihar közeleg. Nagy vihar. Bejött Cornelia édesanyja is.
– Ki az a Cornelia? – vágott közbe Chris.
– A legjobb barátnőm… volt.
– Sajnálom. Aztán mi történt?
– Cornelia anyja is azt mondta, menjünk haza. Michael anyja akkor nézett rám utoljára.

– Hirtelen megremegett a föld. Mind elestünk, de gyorsan feltápászkodtunk. Seraphine azt mondta, ha földrengés van, pincébe kell menni. Kira pedig felvetette, hogy menjünk a régi búvóhelyünkre, egy elhagyott ház pincéjébe. Michael hívta az anyját is, de az nem akart menni. Persze akkor ő sem a legjobban magyarázta el a dolgokat, meg a nő is a feltápászkodással volt elfoglalva. Mikor visszautasította, mondván, hogy most nincs időnk játszani, Michael kirohant a házból, mi pedig követtük. A szemközti ház falából jókora darab leomlott, hatalmas lyukat hagyva maga után. Akkor láttam meg, hogy az az én házam volt. Az anyám ott állt. Odarohantam hozzá.

– A föld újra megremegett, én pedig kiáltottam neki, hogy kövessen. Hátra sem néztem, hanem a többiek után futottam. Csak egy kis utcán kellett átrohannunk, és már a régi háznál is voltunk.
Seraphine és Cornelia elém jöttek. Reméltem, hogy anyu jön mögöttem.

– Hátranéztem, de nem volt ott senki. Már nem volt idő visszamenni, gondoltam, így hát követtem a barátaimat a pincébe. Régebben sokat játszottunk ott. Leültem a kanapéra és reméltem, hogy mindenki, akit szeretek, biztonságban van. Cornelia odaült mellém.

– A vihar sokáig tartott. Sokszor éreztük, hogy reng a föld, néha percekig is. Volt itt lent ennivaló meg víz, több hónapra elég. Fogalmam sincs, mennyi ideig voltunk ott. Hetekig, talán hónapokig is. Egy idő után már nem éreztünk több rengést. Cornelia azt mondta, felmegy és körülnéz, hogy elmúlt-e már a vihar. Akkor láttam őt utoljára. A teste soha nem került elő. Nem tudtam meg, mi történt vele. Ő volt a legjobb barátnőm. Mindig vele beszélgettem, megértettük egymást. Az eltűnése után sokáig sírtam.

– Olyan üres lett a terem nélküle. Mindenkit szerettem, de őt legjobban. Teltek a napok, és úgy döntöttünk, nem élhetjük le az életünket itt, akármi is van odafönn. Kimerészkedtünk a pincéből. Az eső már rég nem esett, de felhős volt az ég, nem sütött a nap sem. Minden piszkos volt, néhány ház összedőlt. Én persze rögtön a sajátomhoz mentem. Az anyám ott feküdt a földön. Én csak álltam, nem tudtam, mit kéne tennem, próbáltam magamat győzködni, hogy biztos csak alszik, de a szívem mélyén tudtam, hogy nem ébred föl többet.

Letérdeltem mellé és sírtam. Nem tudom, meddig, de emlékszem, hogy hallottam Michael kiáltását. Akkor álltam fel csak, azért tudtam otthagyni őt, mert tudtam, hogy a többieknek szükségük van rám. Bementem hát utánuk Cornelia régi házába. Mielőtt beléptem, már tudtam. Deborah sem élte túl.

– És nincs vezetékneve? Csak Deborah?
– Volt, de már nem emlékszem mi. Rég elfeledtük a saját vezetéknevünket is.
Kira kilépett a szobából.
– Mi van Amyvel?
– Jól van. Pihennie kell, de rendbe jön.
Christopher felsóhajtott.
– Akkor jó – mondta.

Seraphine és Michael is felálltak.
– Most már csak ki kell vinnünk őt innen.
– El sem hiszem, hogy megúsztunk egy látogatást a Keselyűk fészkében!

– Hé, hová lett az a kislány? Mi is volt a neve…
– Carly?
– Igen, ő. Hol van?
Körbenéztek. A lány csakugyan nem volt sehol.
– Carly! – szólongatta Chris.
– Cssssss! Meghallanak!
– Most már mindegy – mondta Cloud. A hátuk mögött egy egész csapat nő és férfi állt.

Az egyik különösen csapzott és piszkos nő karjába kapaszkodva Carly állt. Christopherre nézett, és némán a  ‘ sajnálom ‘  szót tátogta.
– Nicsak,  nicsak, hát kik vannak itt? Csak nem a Szphinxiek? Fúj! – mondta egy nő, és Chris rájött, hogy ugyan az a nő, mint akivel korábban találkoztak.
– Nos, most mi vagyunk túlerőben. Halljam, mit kerestek itt?
– Semmi közöd hozzá – mondta Michael.
– Vagy úgy. Szóval semmi közöm hozzá? Azt majd meglátjuk! Most velem jöttök!
Chris és a csapat kelletlenül velük tartott. El kellett ismerniük, hogy itt az ellenfél valóban hatalmas túlerőben volt.