Útvesztő – 17. Vissza-visszatérés

A főtéren elbúcsúztam mindenkitől, akitől szerettem volna, majd Courtneyval kettesben Keithék háza felé indultunk. Furcsa volt visszatérni ide. A ház nyugalmat árasztott magából, amire nagy szükségem is volt. Kellett pár perc, amíg egyedül lehettem. A pakolással nem volt sok gond, mivel a házikómban bennégett minden. Pár perc múlva beültünk a kocsiba és elindultunk Sunset Valley felé.

Számos ismerős épület előtt haladtunk el. Újra láthattam a parkot és a tó menti kilátót, a könyvtárat, az edzőtermet és a mosószalont. Még a nagyobb szeméttelep mellett is elmentünk. Úgy éreztem, mintha a várostól is búcsúznék. Számos új élménnyel gazdagodtam, amit sosem fogok elfelejteni. Eszembe jutott a mocsár, benne a kis házikómmal. Örültem, hogy már korábban eljöttem onnan, így nem hiányzott már annyira a hangulata.

A hazafelé vezető út nagyon hosszúnak tűnt. Courtneyval azóta nem szóltunk egymáshoz, hogy beszálltunk a kocsiba. Nem tudom, hogy ő hogyan élte meg ezt a néhány napot. Csak pár napra látogatott meg, de izgalomból így is jutott neki bőven. Én Cindy cselekedetein gondolkodtam el. Nem értettem, hogy mi volt az indoka. Úgy tűnt, hogy boldog életet élt. Gyönyörű háza és jó lakótársa volt. Nagyszerű lakóközösséggel volt körülvéve és sokat utazgatott. Talán ez nem volt elég neki. Bármi is volt az indoka, saját életét tette tönkre vele.

Szép lassan megérkeztünk végre Sunset Valleyba. Különleges hangulatot kelt a hazatérés. Kétfajta érzés kavarog ilyenkor benned. Egyrészről mindenhol az újat keresed. Figyeled, hogy mi változott meg és hamar rájössz, hogy már nem minden a régi. Másrészről, ahogy látod az ismerős épületeket, embereket, hallod a hangokat és érzed a szagokat, tudatosul benned, hogy semmi változás nem történt. Ilyenkor eszedbe jutnak a hellyel kapcsolatos emlékek és érzések, melyekre ha nem lennél itt, talán sohasem emlékeztél volna.

Egyenesen a házamhoz mentünk. Megkértem Courtneyt, hogy maradjon nálam egy kis ideig. Amint beléptem az ajtón, megrohamoztam a kanapémat, hogy elterüljek rajta. Fáradt voltam. Úgy éreztem, hogy két hét eseményeit kell kipihennem. Barátnőm mellém ült, majd belekezdett valamibe.

– Figyelj, emlékszel még arra az estére, amikor tűz keletkezett a mocsárbeli házadban?
– Igen, emlékszem. Azóta sem derült ki, hogy ki okozta. Nagy valószínűséggel Cindy…
– Én voltam! – vágott közbe Courtney.
– Tessék? Hogy történt?
– Épp készülődtünk valahova. Reggel még tüzet gyújtottam a kandallóban. Sietni kellett, így kapkodva eloltottam a lángokat. Utólag kiderült, hogy nem sikerült teljesen. Szerintem újra fellobbant a tűz, amiből este pár szikra kipattanhatott. Ez azt jelenti, hogy miattam égett le a házad. Nagyon sajnálom.
– De hisz’ elmondhattad volna. Tudod, hogy nem haragszom rád. Szerettem a házikómat, de nem jelentett számomra annyit, hogy megszakítsam miatta a barátságunkat. A véletlen műve volt. De most tereljük másra a témát! Nem akarok olyan dologról beszélni, ami már nem aktuális.

– Most mihez akarsz kezdeni? – kérdezte barátnőm.
– Összességében szerintem a két hét alatt jó munkát végeztem. Az elején még készítettem pár cikket, később viszont már nem nagyon. Azon gondolkodtam, hogy írni fogok a nyomozásomról. Ez lenne a fő téma. Azután megkeresem a főnökömet és elviszem neki a…

– Nem, félreértettél. Én úgy értettem, hogy mi lesz veled és Keithszel. Rendesen elbúcsúztatok egyáltalán? – folytatta Courtney.
– Mondtam neki, hogy elmegyek. Elköszöntem tőle szóban. Szerintem tartani fogom vele a kapcsolatot. Azon gondolkoztam, hogy egy év múlva meglátogatom őt. Megnézem, mi történt vele.

– Nem, nem! Ez így nem mehet tovább! – förmedt rám barátnőm. – Két választásod van: vagy elfelejted őt, és soha többé nem gondolsz rá, vagy most rögtön visszamész Twinbrookba, hogy mindent megbeszélhessetek. Ez most egy fontos pillanat lehet számodra. Nem engedem, hogy elgyáváskodd!

Hogy mit válaszoltam rá? Sajnos arra már nem emlékszem pontosan. De azt biztosan tudom, hogy az volt életem addigi legjobb döntése!

Egy szép nyári délután volt. A twinbrooki nagy tó partján egy magas, fehér épület állt. A szél fújt egy kicsit, így a fák koronáinak halk susogása hallatszott mindenhol. Csend honolt az épület belsejében is, mindössze két nő beszélgetett csak.

– Mit gondolsz? Nem túl egyszerű a ruhám? – kérdeztem.
– Szerintem gyönyörű. Te is az vagy benne. Már megnyugodhatsz, minden el van intézve. Nem kell sokat várni és máris elkezdődik a ceremónia.

– Mondd csak… nem izgulsz egy kicsit sem? Tudod, a legtöbb menyasszony ilyenkor pánikba esik, és legszívesebben lemondaná az egészet. Benned nincs semmilyen félelem? – kérdezősködött barátnőm.

– Egyáltalán nincs. Jöhet tűzeső vagy szélvihar, potyoghatnak lámák az égből, én akkor is hozzámegyek Keithhez. Most már semmi sem szegheti a kedvem.

Hangok hallatszódtak kívülről, majd kopogtattak az ajtón.
– Kik ezek? Már megjöttek a vendégek? Ilyen korán? – aggodalmaskodtam.
– Azt mondtad, teljesen nyugodt vagy – válaszolta nevetve Courtney, majd ajtót nyitott.
– Mi csak a menyasszonnyal szeretnénk egy pár szót beszélni, ha nem gond – monda a két vendég, azzal Sarah és Margaret lépett be a szobába. Köszöntöttem őket, majd mindannyian leültünk a kanapéra. Örültem a társaságuknak és hogy tudtunk beszélgetni egy keveset.

Az idő hihetetlenül gyorsan telt és az esküvő villámgyorsan közeledett. Amikor megérkezett az összes vendég, hozzákezdtünk a szertartáshoz. Már sötétedett. Rengetegen jöttek el, sokakat nem is ismertem. A legfontosabb, hogy a legjobb barátaim itt voltak. Az első sorban foglalt helyet Margaret és Sarah. A rendőrkapitány, Mark is megjelent, ő volt Keith tanúja. Legjobb barátnőm volt az én tanúm, végig ott állt mellettem. Keith pedig… vele egy közös életet kezdtünk.

Az emberek mind minket néztek és éljeneztek. Örültem, hogy így végződött. A munkámat már egy éve feladtam, hogy Twinbrookba költözhessek. Keithszel azóta is együtt vagyunk. Talán mindig is erre vágytam: családra!
Innentől már nem mesélek, ez nem az én történetem. Ez a mi történetünk.