Útvesztő – 10. Állati nyomok

Szóval egy közelgő katasztrófa fenyegeti ezt a szeretnivaló kis városkát, pont akkor, amikor én is itt tartózkodom. Ez alatt a pár nap alatt egészen a szívemhez nőtt Twinbrook, így hozzá akartam járulni, hogy kiderüljön az igazság. Keithszel még mindig úgy gondoljuk, hogy Margaretnek köze van ehhez a bűncselekményhez, csak éppen nem tudjuk bebizonyítani semmivel.

Ma is tartottunk megbeszélést, de már közel sem volt olyan lendületes az együtt töltött feltételezgetésünk. Egyszerűen már nem volt ötletünk, és semmi bizonyítékunk, amin elindulhattunk volna. Mindkettőnket lesújtotta a hír, hogy valószínűleg egy bomba miatt a víz elárasztja majd az egész várost.

Keith délelőttös volt, így munkába indult. Nem akartam egyedül otthon csücsülni, így elhatároztam, hogy elindulok a belvárosba. Nem volt tervem, csak mentem, amerre a lábam diktálta. Az utcán sétáltam, míg elértem a könyvtár épületéhez. Véletlenül tévedtem pont ide, de úgy éreztem, hogy jó helyen járok. Beléptem tehát az épületbe, hátha találok valamilyen érdekes olvasnivalót.

A falak mélybarna színűek voltak, köztük pedig padlótól plafonig érő könyvszekrények magasodtak. Jókora könyvkupacot emeltem le az egyik polcról, és letettem egy közeli asztalra őket. Twinbrook történetéről szóltak. Úgy gondoltam, hogy találok benne valamit. Valamit, ami talán közelebb vezethet a megoldáshoz. Nagyot tévedtem.

Csak ültem a nyitott könyvek felett görnyedve, de már nem olvastam azokat. Gondolataim teljesen más helyen jártak. Már rég óta most gondoltam vissza először ideérkezésem okára. Egyfajta küldetés miatt kerültem ide. Cikkeket kellene írnom Twinbrook minden oldaláról. A nyomozás teljesen kiverte a fejemből ezt a feladatot. Jelenleg semmi kedvem nem volt bármit is írni.

Ekkor gondoltam bele, hogy pont nemsoká vissza fogok menni Sunset Valleyba. Két hétre jöttem ide, aminek már több mint a fele eltelt. És még mennyi mindent akartam megtenni. Ebben a pillanatban felpattantam a könyvek mellől és visszaraktam az összeset a helyére. Most hogy már tisztában voltam, hogy milyen kevés időm van hátra, nem akartam egy percet sem elpazarolni belőle.

Amikor kiléptem a könyvtár ajtaján, egy ismerős arcot pillantottam meg. Sarah Alwin volt az, Margaretnél találkoztam vele. Ő volt a nő, akinek állatmenhelye van.
– Üdv, Noelle vagyok. A jótékonysági esten találkoztunk.
– Igen, emlékszem, jót beszélgettünk.
– És hogy áll a menhely.
– Képzeld, a jótékonyságból befolyt összegből egy kisebb bővítést végeztem. Néhány lóval bővült az állatsereglet, ami azt jelenti, hogy többet is kell foglalkoznom velük. Most épp oda indulok. Lenne kedved segíteni nekem?
– Persze, örömmel.

Ellátogattam hát Sarah farmjára. Teljesen új látvány fogadott, mivel Sunset Valleyban nem látni ilyet. Egy vörös, zsindellyel borított épületet pillantottam meg, melynek az utcafront felőli részén fehér oszlopsor sorakozott. A nyílászárók mind fehérre voltak festve, melyek így jól passzoltak a falak színéhez.

A fő ház mellett egy kisebb pajta állt, ahol az istállók kaptak helyet. Sarah bevezetett engem oda. Két karám volt egymás mellett, benne lovakkal. A pajta belülről is jól nézett ki. Különböző szerszámok és lovaglási kellékek sorakoztak a falakon és a padlón.

Segítettem Sarahnak abban, hogy kitakarítottam az ólakat, a lovaknak enni adtam. Meg is simogattam őket. Nagyon békés állatok és nagyon szeretetreméltóak. Sarah megengedte, hogy felüljek az egyik ló hátára. Először elleneztem, de később csak beleegyeztem. Ki tudja, mikor adódna még lehetőségem rá?

Egy lóra felülni sokkal nehezebb, mint gondoltam. Első próbálkozásra rögtön a földön landoltam, de másodjára egy kis segítséggel végül csak sikerült. Megtudtam, hogy a legszelídebb lovat kaptam ki, de vele se tudtam nagyon bírni. Sarahnak sok önfeledt nevetéssel telt percet okoztam. Nem tudta megállni a kacagást, amíg ott szerencsétlenkedtem.

A farm épülete mögött jókora terület húzódott. Ott különböző ugratópályák foglaltak helyet. A kezdő szintű akadályoknál próbálkoztam, bár a ló nem hallgatott rám. Egy órányi gyakorlás után végül fordult a kocka. Annyira belejöttem a lovaglásba, hogy még ugratni is próbáltam. Sikerült egy-két egyszerűbb mutatványt végrehajtanom, végül leszálltam a lóról. Azt mondják, hogy a csúcson kell abbahagyni.

A ház árnyékában egy padot pillantottam meg. Hullafáradtan elhelyezkedtem rajta. Jól esett végre pihenni egy kicsit. Sarah ült le mellém. El volt ragadtatva a teljesítményemmel. Azt mondta, hogy első próbálkozásra nem sok embernek megy ilyen jól a lovaglás. Én is meg voltam elégedve magammal.

Sarah beszaladt a házba, hogy hozzon nekem valami kis innivalót, addig magamban maradtam. Ekkor egy hófehér kutya közeledett hozzám. Nem volt mocskos, a bundája pedig szépen le volt nyírva. Látszott, hogy foglalkoznak vele. Játszani hívott engem. Nagyon szerethető kis állat volt, így egész jól összebarátkoztunk. Pár perc múlva Sarah is csatlakozott hozzánk.

– Látom összebarátkoztál vele. Nagyon barátságos mindenkivel.
– Régóta van itt a farmodon?
– Nem, pár napja hozta be Miss. Blueberry. Azt mondta, hogy már egy ideje kóbor volt ez a kis jószág.
– Valóban? – kérdeztem. Nagyon ismerős volt ez a név, de fogalmam sem volt róla, hogy honnan. – Pedig nagyon ápoltnak tűnik.
Én is pont ezt gondolom. Egy kóbor állat nem így néz ki több, utcán töltött nap után.

– És mi a neve? – érdeklődtem.
– Még nem neveztem el. Sok nevet kipróbáltam már, de egyikre sem hallgat.
– Fiú vagy lány?
– Fiú.
– Akkor szerintem illene rá… mondjuk az Arnold név. – Eszembe jutott, hogy Margaret kutyáját is így hívták, és őszintén szólva nagyon megtetszett ez a név.

A kutya reagált a névre. Vakkantott egyet és játékosan csóválni kezdte a farkát.
– Noelle, neked istenadta tehetséged van a névadáshoz – lelkendezett Sarah.
Őszintén szólva én is elcsodálkoztam. Ha ez tényleg Margaret kutyája lenne, vajon ő tud róla? Esetleg ő akarta, hogy idekerüljön a házi kedvence?

A nap végére rengeteg állattal találkoztam, de végig csak Arnold járt a fejemben. Már vártam, hogy áthívhassam Keitht és elmeséljem neki felfedezésemet.