Üldözöttek hazája 2. – 9. Fokozódó feszültség

​Aimes zsebre dugott kézzel sétált, lehajtott fejjel, és minden útjába eső kőbe belerúgott, aztán nézte, ahogy arrébb bucskázik az avarban. Annyira nagyon szerette volna elterelni a gondolatait, de a naphosszat tartó gyaloglás kifejezzen nem segített ezen. Mert mégis mi mást lehetne csinálni az órákig tartó szótlan menetelések közepén, mint hagyni, hogy a gondolatok eszeveszettül száguldjanak össze-vissza?
Két nap telt el azóta a nap óta. Két hosszú, majdnem végtelennek tűnő nap. A percek néha szinte csak vánszorogtak, és ha az elmúlt két napban nem szánta már rá saját magát legalább negyvenszer, hogy beszéljen Albine-nal, akkor egyszer sem. De aztán mindig meggondolta magát. Mert mégis mit mondhatna neki? Hogy sajnálja, hogy elmondta az apjának az igazságot? Ha ezt mondaná, hazudna. Mondja azt, hogy megbánta, hogy beavatkozott? Ez is csak hazugság lenne. Tudta, hogy nem az ő dolga, és nincs joga erről beszélni, de közben azzal is tisztában volt, hogyha ő nem mondja el, akkor Albine sosem fogja. De az apjának tudnia kellett. Még akkor is, ha ezt Albine nem érti meg. Most még. Vagy talán sosem fogja.

​– Mi a franc van veletek? – lépett hozzá Jamal. A férfi furán méregette, de ő csak egy értetlen arckifejezéssel válaszolt. Pedig pontosan tudta mire céloz a férfi. – Te meg Albine? Alig beszéltek. Eddig le se lehetett vakarni róla – folytatta, tovább bámulva az arcát, mire megvonta a vállát. – Összevesztetek, mi?
– Miért érdekel ez téged? – torpant meg. – Azt hittem, nem bírod a pofámat.
– Nem is. De az övét annál inkább – vont vállat a fekete férfi. Ő csak égnek emelte a tekintetét, mintha onnan remélne támogatást, majd lassú léptekkel folytatta útját a többiek után. – Szóval? – Jamal nem tágított. Várakozó szemmel méregette, miközben felvette a tempóját.
– Csak hagyjuk, jó?
– Na, látod, pont ezt tanácsoltam neked akkor régen a faházban. És megfogadtad? Hát nem – tárta szét a karját Jamal, mire megforgatta a szemét.
– Tudod, ha annyit törődnél a saját kapcsolatoddal, mint amennyit Albine-nal meg velem, akkor talán nem menne tönkre a tiéd.

​– Mi van? – torpant meg Jamal, majd vállon ragadta őt, és maga felé fordította. – Mi a fenéről beszélsz?
– Pont erről. Hogy még csak le se esik a dolog – felelte gúnyos mosollyal, majd látván a Jamal arcán végigfutó értetlenséget, csak még nevetségesebbnek találta a helyzetet. – Miért nem kérdezed meg Henley-től, hogy miről beszélek?
– Henley-től? – Jamal csak még értetlenebb volt, mint előtte. Mi köze lenne ehhez pont neki?
A szőke lány néhány méterrel előttük sétált, mellette Abellel, és láthatóan nagyon figyeltek arra, hogy senki ne hallja meg, miről beszélnek. De ő nem értette, hogy miért számít, hogy mi van a lánnyal? Igen, sok időt töltött vele. De az esetek nagy részében csak beszélgettek. A gyászról, és a helyzetükről. Ennyi történt, és nem több. Ő nem tehetett arról, hogy a lány egyedül neki nyílt meg.
Újra szólni akart, de mire megtehette volna, Aimes már tovább haladt.

​Dühösen meredt a hátára. Minek szól bele állandóan mindenbe?
– Úgy nézel ki, mint aki készül felrobbanni – szólalt meg aztán valaki mellette. Ahogy maga mellé pillantott, a húga arcát látta meg, aki hatalmas mosollyal az arcán szemlélte őt.
– Ne szólj be – rázta meg a fejét, majd megigazította a hátára vett táskáját, aztán határozott léptekkel tovább indult. De Liya nem tágított. Szorosan mellette haladt, és egy perce sem vette le róla a szemét. – Mit akarsz?
– Nem tudom – vont vállat Liya elgondolkodva. – Mondjuk, beszélhetnénk. Mostanában nem is beszélünk. Hiányzol te hülye – lökte oldalba aztán a lány egy mosollyal az arcán. – Tudod, hiányzik ez. Te meg én. Régen annyi időt töltöttünk együtt. Mostanában meg vagy őrködsz, vagy vele vagy.

​– Vele?
– Henley-vel – legyintett Liya. – A lényeg, hogy hiányzik a nagy, tökfej testvérem. Neked nem hiányzik a csodálatos nővéred?
– A húgom vagy…
– Hát az a hat perc nem sokat számit – vont vállat a lány. – Mondd csak, legalább megéri ennyi időt tölteni vele? Mármint… Miről beszéltek egyáltalán?
– Erről-arról – gondolkodott el. Talán tényleg túl sok időt tölt vele, jutott eszébe, de aztán gondolatban vállat vont. Valakinek foglalkoznia kell a lánnyal. Olyan gyámoltalannak tűnt az első perctől kezdve.
– Rólam is beszéltetek? – szólt újra Liya, mire összevonta a szemöldökét.
– Mi a fenének beszéltünk volna rólad? – kérdezte értetlenül.

– Hát nem tudom, talán feltűnt neki, milyen lenyűgöző teremtés vagyok, és minden vágya, hogy közelebbről megismerjen – húzta vigyorra a száját, de ő csak megforgatta a szemét.
– Aha, hát kétlem, hogy bejönnél neki.
– Ugyan kérlek, ez nyilvánvaló – legyintett Liya. – Mert te jössz be neki.
– Ezt nem hiszem el, itt komolyan senkinek nincs jobb dolga, mint azt elemezgetni, hogy mit csinálok? – robbant ki belőle. – Minek kombinálsz még te is? Tudod jól, hogy nincs köztünk semmi.
– Hát ezt tudom én, meg tudod te is, de kétlem, hogy ezt ő is tudja – mutatott rá a lány. – Figyelj, tőlem aztán azt csinálsz és azzal, akivel akarsz, és ezt most a legkomolyabban mondom. De azért ne felejtsd el, hogy van az életedben valaki más is.
– Mégis miről beszélsz?

​– Basszus, Jamal, most komolyan rágjam a szádba? – vágta csípőre a kezét Liya, miközben megforgatta a szemét. – Pontosan tudod, miről beszélek. Ne legyél idióta!
Liya egy jelentőségteljes pillantást vetett felé, majd fejével a néhány méterrel mögöttük sétáló Nova felé bökött. Aztán hátra sietett, és csatlakozott a csoport végén sétáló Albine-hoz. Nehezen ismerte be, de valahol igaza volt a húgának. Még annak a rohadt Aimesnek is igaza volt. Ezt meg aztán még nehezebben ismerte be.

*

​Az éjszaka nehéz esőfelhőkkel érkezett. Habár nem esett, mégis esőillat lengte be azt a környéket, ahol éjszakára menedéket találtak. Az első néhány órás őrséget Aimes és Liya vállalták magukra, akik némi felszereléssel felpakolva kimentek az erdőbe, hogy szemmel tartsák a közeledőket, és álnyomokat hagyjanak elterelés céljából.
Albine feszülten járkált fel-alá. Napok óta rossz érzése volt, de nem tudta az okát. Közben pedig végtelenül dühös volt. Aimesre, meg az apjára, még az útjába kerülő faágakra is, amiket hatalmas rúgással lökött arrébb.
– Mit ártott az neked? – horkant fel mellette Matthias, mire megállt két lépés között. Kifújta a levegőt, mintha így megszabadulna a dühétől, aztán a férfihoz fordult.

​– Mondtál valamit?
– Igen, ülj le a seggedre, és maradj nyugton – szólt rá a férfi, majd újra a kezében tartott fegyverének szentelte a figyelmét.
– Ne foglalkozz vele – hallotta meg maga mellől Abel hangját. Az utóbbi pár napban az idegen férfi számos alkalommal bebizonyította, hogy lehet rá számítani. Jó felderítő volt, szívesen segített nekik, és egy alkalommal még egy kövér nyulat is fogott. Arról nem is beszélve, hogy jól kijött mindenkivel.
– Hol van Henley? – pillantott aztán a férfire, mire az csak megvonta a vállát. – Várj, kitalálom! Üldögél valahol és depresszióba süllyed?
– Ő nem…

​– Azt mondtad, hogy többre képes, mint hisszük – folytatta. – Jó lenne, ha megmutatná. Mert egyelőre csak még egy ember, akivel foglalkoznunk kell.
– Ó, hidd el, előbb-utóbb megmutatja mire is képes.
– Helyes – bólintott. – Megtennéd, hogy segítesz Matthiasnak a fegyverekkel?
– Csak ha nagyon muszáj – pillantott Abel a földön ülő férfi felé. Ő pedig csak értetlenül meredt rá. – Nem igazán kedvel – vallotta be aztán a férfi, mire vállat vont.
– Engem meg ez nem igazán érdekel – felelte komolyan. – Sok a fegyver, amit ellenőrizni kell, ő meg egyedül van. Úgyhogy menj! Vagy kérjem meg a lányt? Biztos sokat ért hozzá…
Abel tekintete megremegett egy pillanatra, majd újra Matthiasra nézett. Végül vállat vont, aztán beleegyezően bólintott egyet, majd megindult felé. Albine egy röpke pillanatra megsajnálta őt. Nem Abel volt az egyetlen, akit a volt katona nem kedvelt. Matthias több ember iránt érzett ellenszenvet, mint akik iránt nem. De ő már rég hozzászokott ehhez. Előbb vagy utóbb, más is hozzá fog.

​Aztán elfordult, és a megrakott tűzhöz tévedt a tekintete. Az apja, Diyana és Emerson ült mellette, és halkan beszélgettek. Vagyis csak látszólag. Mert a volt kancellár, egyenesen őt nézte. Arcát megvilágította a tűz arany fénye, és tisztán látta rajta, ahogy agyában egymást kergetik a különféle gondolatok.
Azóta a nap óta, egy szót sem váltottak egymással. Nem mintha különösképpen hiányzott volna neki a férfi állandó kioktatása és a gúnyos megjegyzései. Pláne nem az a bosszantó stílus. De közben idegesítette is a dolog. Mert ezek szerint, akár akarta akár nem, valami tényleg megváltozott.
Mikor aztán meglátta, hogy a kancellár felemelkedik a helyéről, gondolkodás nélkül sarkon fordult. Esze ágában sem volt megtörni a köztük lévő napok óta tartó hallgatást. Mégis mit mondhatna neki? Ezért inkább méretes léptekkel besietett az erdőbe. Előtte még odavetette Matthiasnak, hogy figyeljen a többiekre, de aztán egy szempillantás alatt hátra hagyta a tisztást, hátha elég gyorsan el tud tűnni a kancellár elől.

​Aztán meghallotta. Hiába sietett, a férfi hangos léptekkel követte őt, így inkább megállt. Pont olyan volt, mint a fia. Nem tud nyugton lenni, ráadásul még fel is veri az egész környéket a csörtetésével. Tipikus.
– Beszélnünk kell – kezdte azonnal Emerson, ahogy a közelébe ért.
– Mégis miről akar beszélni? Arról, hogy még mindig cél nélkül menetelünk valahova, és nem hajlandó elárulni, hogy mégis hova a francba vezet minket? Vagy arról, hogy miért nem tanul meg végre úgy járni az erdőben, hogy ne vegyék észre? Vagy talán arról, hogy a fia egy kibírhatatlan seggfej, és ezt valószínűleg magától örökölte? Választhat…
– Mondja, miért ilyen rosszindulatú?
– Mert az olyanok, mint maga, ezt hozzák ki belőlem – vágta rá, majd faképnél hagyta a férfit. De alig tett meg néhány lépést, mikor az halkan utána szólt.
– Albine, várjon…

​Szíven ütötték a kancellár szavai. Döbbenten fordult vissza hozzá, és remélte, hogy nem jól hallott.
– Albine? – kérdezett vissza dühösen. – Hol van a gúnyos Ashmore kisasszony? Meg a kioktató hangnem? Meg az a fölényeskedő stílus? Meg a…
– Nézze – vágott közbe Emerson közelebb lépve.
– Nem, maga nézze – csattant fel, a férfibe fojtva a szót. – Ha azt hiszi, hogy ezentúl másmilyen lesz a viszonyunk, akkor téved. Nekem nincs szükségem a szánakozására, meg arra, hogy úgy kezeljen, mint valakit, akit sajnálni kell.
– Miért hiszi azt, hogy sajnálom magát… Ashmore kisasszony? – tette hozzá gúnyosan a kancellár, mire ökölbe szorult a keze. – Tudja, azért mert tudom, hogy mi történt magával talán máshogy látom ezt az egész helyzetet, de ha azt hiszi, hogy ezért kevesebbre tartom, akkor téved… Ki tud erről az egészről? – folytatta a férfi, de ő hallgatásba burkolózott. – Ugyan már, tudnom kell, kinek nem beszélhetek róla.

​– Mi lenne, ha senkinek nem beszélne róla?
– Az apja tudja? – kérdezett vissza a férfi.
– Mit? Hogy azért volt pénzünk a kezelésére, mert egy kancellár fia megerőszakolt, aztán meg fizetett érte, én meg cserébe agyonlőttem? Nem, erről nem tud…
– Tudja, egyenesen megdöbbentő, hogy maga tart engem gúnyosnak…
– Nézze, nem tudom, mit akar tőlem. De mi nem vagyunk… – Albine kereste a szavakat. Társak? Barátok? Fogalma sem volt, hogy mégis minek nevezze a férfit. Végül csak kihúzta magát. – Ne csináljunk úgy, mintha most megváltozott volna valami. Én nem véletlenül nem beszélek erről a dologról, és magával sem akarok erről beszélni sem most, sem máskor. Mert ehhez semmi köze. Nincs köze az életemhez.

​– Én vagyok az egyetlen, akinek köze van hozzá – lépett közelebb Emerson. – Ezt mindig elfelejti.
– Nem felejtettem el, de tudja ebben a pillanatban, szívesebben lennék abban a rohadt cellában, ahonnan kijuttatott, mint itt magával.
– Higgye el, ez az érzés kölcsönös – húzta el a száját a férfi, Albine pedig legszívesebben behúzott volna egyet neki. De aztán kiengedte az ökölbe szorított kezét, majd sarkon fordult, és lassú léptekkel visszaindult a tisztásra. Mielőtt azonban teljesen maga mögött hagyhatta volna a férfit, az halkan utána szólt.

​– Miért ölte meg?
Váratlanul érte a kérdés, és hirtelen nem is tudta mit feleljen. Vagy, hogy egyáltalán feleljen-e bármit is. De a kancellár kérdése ott lógott a levegőben.
– Mert megérdemelte – vetette oda.
– Ezt nem kétlem, de azt igen, hogy pusztán ezért ölte volna meg.
– Azért öltem meg, mert meg akartam ölni – vont vállat.
– Ez nem jó indok az ölésre – rázta meg a fejét lassan a kancellár, de mindez Albine számára túlontúl álszenten hangzott a részéről.
– Mert maga már csak tudja, ugye? Miért érdekli ez egyáltalán ennyire? – tárta ki a karját, mire Emerson csak szomorú mosolyra húzta a száját.
– Csak szeretném tudni, hogy miért.

​– Mert nem volt más választásom, ez miért nem elég jó válasz magának? – fakadt ki, de a férfi nem tágított.
– Miért tette?
– Mert féltem tőle – robbantak ki belőle a szavak, és a következő pillanatban már meg is bánta a kirohanását. Könny szökött a szemébe, de gyorsan letörölte azt. – Ezt akarta hallani? – lépett közelebb a férfihez dühösen. – Hogy féltem? Én… Nem akartam megölni – vallotta be aztán, ahogy lehajtotta a fejét. Nem bírt ránézni a kancellárra. – Csak azt akartam, hogy tudja, hogy már nem félek tőle, de ez nem igaz, mert ugyanúgy féltem, mint azelőtt. De nem félhetek. Nem tehetem… Most elégedett?
– Albine…
– Tudja, ma is ugyanúgy megtenném, ha ez kell ahhoz, hogy elég bátor legyek így élni és hogy elég bátor legyek ahhoz, hogy megvédjem azokat, akikkel törődök – tette még hozzá, majd utoljára a férfi arcára pillantott. Emerson kifürkészhetetlen szemmel vizsgálta az arcát. Fogalma sem volt, mit mondhatna még neki. Úgyhogy kihúzta magát, és mintha az elmúlt pár perc meg sem történt volna, otthagyta a férfit a fák között.

​Mikor visszatért a tisztásra, mindent ugyanúgy talált. Nem is értette, hogy lehet minden ennyire állandó, miközben ő maga folyton változik. Csak a világuk nem. Az ugyanolyan szörnyű volt, mint bármikor.
– Segíthetek valamiben? – szólalt meg aztán valaki mellette, de először nem ismerte fel a hang tulajdonosát. Meglepetten fordult oda, és meglepetése csak még nagyobbra nőtt, mikor Henley-t látta meg maga mellett.
– Te tudsz beszélni? – bukott ki belőle, mire a lány megvonta a vállát. – Mégis mi történt?
– Sokat beszéltem Jamallal, és igaza van. Részt kell vennem a dolgokban. Biztos szükségetek van még egy hasznos emberre.

​– Hát, igaza volt – bólintott aztán. – Értesz egyáltalán valamihez?
– Néhány dologhoz – gondolkodott el Henley. – Például segíthetnék őrködni.
– Nem hiszem, hogy az neked való feladat lenne – felelte, mire a lány halkan elnevette magát. – Szerinted ez vicces?
– Nem, csak… Igazad van. Valószínűleg nem menne. Fegyverek meg minden. De adhatnál valami egyszerűbb feladatot.
– Tudod, az remek lenne, ha most mennél és inkább aludnál, mert holnap tovább megyünk – intett aztán a fejével a lány fekhelye felé, mire Henley előbb elmosolyodott, aztán bólintott egyet, majd lassan elsétált. Albine gyanakvóan nézett utána. Volt valami a lányban, ami nem hagyta nyugodni. És nem ő volt az egyetlen, aki ezt érezte.

Nova ugyanolyan tekintettel méregette a lányt, mint ő. Kicsit messzebb ült a tűztől, szinte mozdulatlanul, már percek óta. Először sem kedvelte, de amióta állandóan Jamal mellett volt, mint egy simogatásra váró kiskutya, azóta még kevésbé szívlelte, hogy köztük van. Nem akarta elveszíteni a férfit, akit szeretett, de fogalma sem volt, mit tehetne. És a tehetetlenség rosszabb volt mindennél. Aztán, ahogy elnézte Jamalt, aki Matthias és Abel mellett álldogált, valahogy kedve lett volna jól beszólni neki, amiért ilyen módon semmibe veszi őt. De aztán ettől is csak elszomorodott. Aztán a férfi, mintha csak megérezte volna, hogy őt nézi, felé fordult. Ő meg azonnal elkapta a tekintetét, mintha rosszat tett volna. Mikor aztán lopva felpillantott, Jamal már felé közelített. Az elmúlt pár napban mit meg nem adott volna, ha végre beszélhet vele, akkor mégis inkább arra vágyott, bár ne is nézett volna rá.

​– Szia – szólt Jamal, ahogy mellé ért, ő azonban egy pillantásra sem méltatta a férfit. – Minden rendben van? Nem vagy éhes?
– Miért? Eszedbe jutottam?
– Most mi bajod van?
– Feltűnt, hogy valami nincs rendben? Megdöbbentő – forgatta meg a szemét, ahogy felpattant a földről, és durcás léptekkel elsétált.

​Jamal azonnal utána indult, megfogta a kezét, és maga felé fordította, de ő egyetlen mozdulattal kirántotta a karját a férfi kezéből. – Csak hagyj békén, jó?
– Tőlem – vont vállat aztán Jamal. – Ha ezt akarod.
– Nem, nem ezt akarom, Mal – fakadt ki a lány. – Én csak… Annyira bosszant, hogy még csak le sem esik, hogy mi a baj.
– Tudom, hogy mi a baj – lépett közelebb hozzá a férfi, de elhúzódott tőle. – Ő. De semmi sincs, ami miatt aggódnod kéne. Csak beszélgetünk. Tudom, hogy túl sok időt töltök vele, de nem tehetek arról, hogy egyedül nekem nyílt meg. Elmesélte, mi minden történt vele. Azt a sok szörnyűséget. Mindent, amit átélt.
– És mi van azzal, amit én éltem át? – kérdezte halkan Nova. Könny szökött a szemébe, Jamal szíve pedig elszorult. – Mi van azzal, ami velünk történt? Tudod, most már szinte alig beszélünk. Azt mondtad, hogy segíteni akarsz, de így nem segítesz. Azt érzem, hogy teljesen egyedül vagyok.
– Ez nem igaz, Nova…

​– Talán nem, de attól még azt érzem. Még csak nem is próbálkozol. Mert jobban érdekel, hogy mi van egy idegennel, mint velem. Most meg elveszítelek, mert ő legalább nem okozott csalódást neked.
– Te komolyan ezt hiszed?
– Nem tudom – vont vállat. – Talán. Tudod, egy ideje már nem is próbálsz közeledni hozzám.
– Jó, tudod mit? Igazad van – tárta szét a karját dühösen a férfi. – Nem akarok. Ezt akartad hallani? Mert legutóbb mikor megtettem, majdnem belehaltál… Tudod, miért töltök vele annyi időt? Mert rajta talán tudok segíteni. De fogalmam sincs, hogy hozzuk helyre ezt – mutatott magukra Jamal, majd közelebb lépett hozzá, és maga felé fordított a fejét. – Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy fájdalmat okozzak, de azt hiszem ez az egyetlen, amit teszek veled.
– Tudod, az se segít, hogy állandóan mással vagy…
– Más lenne a helyzet, ha nem ő lenne az, hanem mondjuk Abel? – kérdezte Jamal, mire ő előbb meghökkent, aztán dühösen eltolta magától a férfit.
– Tudod, néha akkora egy szemét vagy – mondta aztán, és Jamal újra szólni akart valamit, de csak leintette. – Hagyj békén! – mondta, majd kikerülte őt, és dühös léptekkel elsétált tőle.

​Az az éjszaka csöndesen telt el. Senki nem szólt igazán senkihez, inkább mindenki aludt, vagy saját magával volt elfoglalva. A feszültség pedig szinte tapintható volt. Reggel is kimérten, és csöndben készültek a tovább indulásra.
Albine a fegyvereket vette sorra Liyával és Matthiasszal. Szomorú volt, hogy több fegyverük volt, mint élelmük. De abban nem tudtak egyetérteni, hogy melyik lenne a jobb.
– Vadászunk kell valamit – mondta Matthias maga elé meredve, Liya pedig bólintott. – Mondd csak, meddig megyünk még? – fordult aztán Albine-hoz.
– Honnan kéne tudnom?
– A te haverod, talán beavatott…
– Hidd el, hogy nem bírom őt jobban, mint te, de legalább ő se kedvel engem igazán – húzta el a száját Albine, lopva a kancellárra sandítva. – Úgyhogy én se tudok semmit.
– Hát, akkor alapítsunk klubot és örüljünk annak, hogy senki sem tud rohadtul semmit se – vágta rá Liya, majd bevágott egy újabb kést a táskába. – Na, induljunk!

​Albine bólintott, aztán elfordult, de az egyik fa alatt egy gazda nélküli táskára tévedt a tekintete.
– Az kié? ­– intett a táska felé, Liya pedig követte a tekintetét.
– Azt hiszem Abelé – vont vállat, miközben az utolsó pár fegyvert tette a helyére. Albine néhány pillanatig szemezett a táskával, majd megindult felé. Felkapta, és a többi, halomba pakolt táska felé indult. Rárakta a kupac tetejére, de aztán a táska lassan lebuckázott onnan, és a tartalma kiborult a fűre.

​– A rohadt életbe már – bukott ki belőle, majd készült volna összeszedni a dolgokat, de amikor a nap fénye megcsillant valamin, megállt a mozdulat közepén. Egy pisztoly volt az.
– Minden oké? – lépett mellé Jamal, majd ő is lenézett, aztán elkerekedett a szeme. – Kié az a pisztoly?
– Nem akarod tudni – nyögte Albine, miközben a fűbe esett fegyverre szegezte a tekintetét. Lassú mozdulattal hajolt le a fekete fémért, aztán felemelkedett. – Azt mondtátok, hogy nincs fegyveretek – szólt az idő közben hozzájuk lépő Abelhez.

​– Igen – gondolkodott el a szőke férfi, megvakarva a fejét, miközben Henley-re pillantott. – Lehet, mondtam valami ilyet.
– Szóval hazudtatok – jelentette ki Albine közelebb lépve, majd méregette néhány pillanatig a fegyvert, aztán ujját a ravaszra csúsztatta, és a férfire emelte a pisztolyt. – Mi másról hazudtatok még?
Olyan csönd lett a tisztáson, hogy még egy elszaladó mókust is meghallottak volna. Albine szíve hevesen vert, ahogy a fegyverrel Abel mellkasára célzott. De senki nem mozdult. Senki sem szólalt meg.
A következő pillanatban egy követhetetlenül gyors mozdulattal Henley előrelépett, megragadta a pisztolyt, és egy szempillantás alatt kicsavarta azt Albine kezéből, majd a fejére célzott vele.

​– Mit gondolsz?