Üldözöttek hazája 2. – 4. Szomorú igazság

​Az első pár nap eseménytelenül telt. Az erdő közeli területeinek már minden négyzetcentiméterét ismerték, így mindig a legmegfelelőbb útvonalat választották. Napközben talpon voltak, és rövid pihenőkkel ugyan, de folyamatosan haladtak. Éjszakánként pedig olyan helyre húzódtak, amiről tudták, hogy biztonságos. Rejtett tisztások, sziklákkal körbeölelt kis tavak. Az elmúlt évek alatt már megismerték ezeket a helyeket, és legalább az út eleje biztonságban telt.

​Az éjjelek alatt felváltva őrködtek. Az egyik éjszakán, amikor Matthias, Jamal és Aimes is odakint volt, egyedül Albine üldögélt még ébren a tűz mellett. Azon gondolkodott, vajon milyen messzire kell menniük. Hány napig lehetnek még viszonylag biztonságban, és mikor kerülnek olyan területre, amiről már semmit sem tudnak? Ráadásul, ha a kancellárok tudnak a menekülttábor helyéről – még ha eddigi próbálkozásaik, hogy bevegyék sikertelen is volt –, akkor nyilván tele van a környék felderítőkkel és katonákkal.

​Gondolataiból egy hirtelen megzörrenő bokor szakította ki. Azonnal odakapta a fejét, és a mellette heverő fegyverért nyúlt. De a fák közül csak Emerson lépett ki nyugodtan. Albine lassan elvette az ujját a ravaszról, de nem vette le a tekintetét a férfiról, aki ugyanúgy vizsgálta őt, mint ahogy Albine figyelte a kancellárt.
Gyűlölte, hogy nem tudja, mi járhat a fejében. Az egyik percben még bízni próbált benne, a következőben újra kétségek gyötörték, és ez a kettőség azóta benne volt, hogy először megpillantotta az erdőben.
Néhány hosszú másodpercig egymást nézték, aztán Emerson megmozdult, és Albine felé lépett. Albine szótlanul végigkövette a tekintetével a férfit, aki a tűzhöz sétált, majd letelepedett mellé a fűbe.

​– Messze vagyunk még? – kérdezte hirtelen, miután legalább egy percig csak szótlanul ültek egymás mellett. A kancellár előbb elmosolyodott, majd felé pillantott.
– Igen…
– Tegnap azt mondta, hogy nem.
– Hát ne kérdezze meg minden nap – vont vállat Emerson, miközben újra a tűz felé fordult. – Kérdezze meg inkább azt, ami tényleg érdekli.
Albine néhány pillanatig csak bámulta a férfi arcát. Hát ennyire látszik rajta? Dühösen kifújta a levegőt, keze pedig ökölbe szorult. Utálta a kancellárt, amiért így átlát rajta. Viszont azt is tudta, hogy csak saját magát emésztené fel a kétség, ha nem tudja meg.
– Miért hagyott elszökni? – kérdezte végül, mire Emerson egy gúnyos félmosollyal az arcán hajolt közelebb hozzá.

​– Maga mit gondol?
– Azt gondolom, hogy ez csapda. Hagyott elszöknöm, így rávehetett, hogy kiálljak magáért, és itt maradhasson, hogy aztán könnyen hozzánk csalhassa a katonáit – hadarta Albine a férfi tekintetét fürkészve.
– Tudja, fáj ez a bizalmatlanság.
– Akkor mondjon egy okot…
– Aimes volt az okom – vágta rá a kancellár. – Meglepődött? Igazából, még ha ezt nehezen hiszi is el, de szeretem a fiam, és nem szeretném, ha meggyűlölne, amiért hagytam élete szerelmét meghalni. Mert valami furcsa oknál fogva, a fiam szerint, ez lenne maga. Mondja csak, az érzés legalább kölcsönös? Vagy feleslegesen adta fel az életét?
Albine-nak fogalma sem volt, mit feleljen erre. Azt sem tudta, amit ő érez, mi is pontosan. És nem segített rajta az, hogy Aimes valóban hátra hagyott érte mindent. Ez túl nagy teher volt. A legszívesebben rávágta volna, hogy ő is ugyanúgy érez. De nem akart hazudni.

– Tudja mit? Inkább ne is mondjon semmit – szólt újra a kancellár, majd fel akart kelni a földről, de Albine hangja megállította.
– Aimes küldte oda aznap? – kérdezte hirtelen, mire a férfi lassan visszaereszkedett mellé.
– Ha a fiamon múlik, maga rég halott lenne. Mert túl óvatlan. Még tőlem sem volt képes úgy elbúcsúzni, hogy ne fogjak gyanút, mire készül. Még annak sem nézett utána, mikor van az ellenőrzés a katakombákban. Úgyhogy kénytelen voltam a kezembe venni a dolgokat, és segíteni magának.
– Maga nyitotta ki az ajtót – suttogta Albine maga elé, és szavai inkább tűntek kijelentésnek, mint kérdésnek. – Aztán ott maradt. – Emerson csak egy bólintással felelt. – Miért?
A kancellár először nem akart semmit mondani, de ahogy Albine továbbra is csak elszántan nézte az arcát, mégis meggondolta magát. Lassan, megfontoltan formázta a szavakat.
– Akkor még azt hittem, akkor találkozunk utoljára. Úgyhogy a szemébe akartam nézni. Még egyszer. Utoljára, mielőtt elmegy, és maga után megy a fiam.
– Miért? – hajolt közelebb Albine.
– Hogy az élete végéig tudja, hogy én vagyok az oka annak, hogy életben van…

​Albine először megdöbbent, aztán elkomorodott. Inkább elfordult a férfitől, mert nem volt képes elviselni azt a gúnyos tekintetet, amivel őt méregette. Értetlenül meredt maga elé, és próbálta helyre tenni magából a dolgokat. Valóban erről lenne szó? Addig a pillanatig szentül meg volt győződve arról, hogy pusztán a tartozását rója le, ha megengedi, hogy maradjon. De mi van, ha többről van szó? Ha nem csak pusztán tartozik neki, de az élete is tőle függ?
A szeme sarkából látta, ahogy a kancellár felkel a földről, és a fekhelye felé indul. Mielőtt azonban nagyon eltávolodott volna tőle, felpattant és utána szólt.
– Aimes tud erről?
– Utólag megtudta. Úgy hozták a körülmények – vont vállat Emerson, majd úgy tűnt, mintha mondani akarna még valamit, de aztán csak elhúzta a száját. Albine csak egy bólintással felelt, aztán a férfi magára hagyta.

Lassan visszaült a földre, aztán eldőlt a fűben, és összekuporodott a tűz mellett. Percekig csak bámulta a táncoló lángokat, aztán elfordult. Maga sem tudta, hogy miért, de hiába kapott válaszokat, nem érezte jobban magát. A tartozása még súlyosabb teherként nyomta a vállát. Mert ha Emerson csak ezt az egy dolgot akarta igazán, akkor ezt kétségtelenül elérte.

Fogalma sem volt, mikor nyomta el végül az álom, de mikor felébredt, mindene sajgott. Kinyújtóztatta végtagjait, aztán körbenézett a többieken. Már pakolásztak, és a nyomok eltüntetésén fáradoztak. Amikor Kieran észrevette, hogy a lánya felébredt, küldött felé egy halvány mosolyt, amitől Albine szíve elszorult. El sem tudta képzelni, milyen fárasztó lehet ez az apjának. Látta rajta, hogy napról-napra gyengébb és sápadtabb. Hogy sűrűbben kell pihenőt tartaniuk miatta. Az egyetlen, amire gondolni tudott, hogyha legalább tényleg elérik a menekülttábort, ott majd végre megpihenhet.

​Feltornázta magát a földről, majd elkezdte eltakarítani a tűzrakás nyomait. Már majdnem végzett, és az utolsó simításokon dolgozott, amikor valaki odalépett hozzá. Felnézett az érkezőre, és Aimes kék tekintetével találkozott, ahogy gondterhelten nézett rá.
– Beszélhetnénk?
– Attól függ – vont vállat Albine, miközben kiegyenesedett, és a nadrágjába törölte a kezét. – Miről?
– Arról, ami történt – felelte Aimes halkan, ő pedig megdermedt. – A faházban. Köztünk.
Az elmúlt napokban szándékosan kerülte a férfit. A faházban történtek szinte csak rossz álomnak tűntek, de akármikor Aimes arcára pillantott, újra felszínre törtek azok az érzések.
– Arról nem – rázta meg aztán fejét, majd kikerülte a férfit, és elindult a többiek felé.

Akaratlanul is újra felidézte azt a napot, amikor még a faházban voltak. Akkor érezte magát a legsebezhetőbbnek, és gyűlölte, hogy Rhydian még a halála után is része az életének.
– Én nem ő vagyok…
Aimes halk hangja akadálytalanul fúrta be magát a gondolatai közé, mire megtorpant.
– Tudom – suttogta maga elé, aztán Aimes hozzálépett, és megállt közvetlenül előtte.

 – Nézz rám! – szólt rá a férfi. Albine először nem akart az arcára pillantani, de magán érezte Aimes várakozó tekintetét, így végül lassan felemelte a fejét. – Fogalmam sincs róla, mit érezhetsz. De azt akarom, hogy tudd, hogy mindent meg fogok tenni, hogy elfelejtsd őt.
– Mint például? – vonta fel a szemöldökét, mire Aimes elvigyorodott, aztán közelebb hajolt az arcához.
– Hát először is, Ashmore kisasszony – utánozta Aimes az apját, halk nevetést kiváltva a lányból. – Tudnia kell, hogy teljesen és visszavonhatatlanul magába szerettem.
– Azt hiszed, hogy vicces vagy?
– Azt mondanám, hogy nem – vont vállat a férfi. ­– De mosolyogsz, szóval talán mégis bevált.
– Hülye – lökte vállon viccesen Aimest, majd a férfi hirtelen magához húzta, és gyengéden megcsókolta őt.

​Albine még közelebb húzódva viszonozta a csókot, majd amikor Aimes elvált tőle, a férfi a füléhez hajolt, és belesuttogott.
– Emlékszel még arra, amit a börtönben mondtam? Nem fogom hagyni, hogy valaki még egyszer bántson téged, és ezt magamra is értettem. Nem akarom, hogy azt hidd, hogy bármi olyat akarok tőled, amit te nem akarsz.
– Tudom…
– Helyes – mosolyodott el Aimes, majd végigsimított a karján, aztán megfogta a kezét, és a többiek felé indult. – Na gyere! Lassan indulnunk kell tovább.

​Albine követte Aimest, de ahogy felpillantva találkozott a tekintete Emerson arcával, görcsbe rándult a gyomra. A kancellár egy fának dőlve figyelte őket, karba font kézzel.
– Mindjárt jövök – szólalt meg halkan, miközben kihúzta a kezét Aimes kezéből.
– Minden rendben?
– Persze csak… El kell intéznem valamit – felelte, majd bevetette magát a fák közé, és meg sem állt, amíg tisztességes távolba nem ért a kis tisztástól, ahová letelepedtek éjszakára

​Az egyik pillanatban még úgy érezte, hogy minden rendben van, de akármikor Emersonra pillantott, csak a saját gyengeségét látta benne.
A következő pillanatban a szíve a torkába ugrott, ahogy két bokor között megjelent valaki.
– Bocs, nem akartalak megijeszteni. – Jamal ügyesen kilépett a bokrok közül, majd Albine mellé sétált. – Olyan gyorsan leléptél, hogy csoda, hogy megtaláltalak. Minden oké? – kérdezte, de Albine csak megrázta a fejét, majd nekidőlt a mögötte álló fának, és felnézett az égre. – Emerson, ugye? Hát, én tudtam, hogy ez lesz.
– Kicsit bonyolultabb a helyzet, mint először hittem.
– Tudom, hogy csinált veled valamit, különben nem lennél ilyen, de…

​– Hagyott elmenni – vágott a férfi szavába, mire az csak értetlenül pillantott felé. – Még a fővárosban. Ő nyitotta ki a kaput, amin keresztül megszöktem. Nélküle már halott lennék.
Jamal néhány pillanatig még döbbenten nézte a lányt, majd lassan megvonta a vállát.
– Hát… Így legalább már érthető. Miért nem mondtad el hamarabb?
– Mert utálom ezt, Mal, érted? – Albine dühösen formázta a szavakat. – Utálom, hogy tartozom neki. Utálom, hogy itt van. Utálom, hogy gyengének tűnök mellette. Utálom, hogy fogalmam sincs, mit csináljak. És baromira utálom, hogy miatta kell állandóan mindenkivel veszekednem.
– Azért azt nem mondanám, hogy állandóan meg mindenkivel.
– Matthias leribancozott – vágta rá Albine. – És tudod, mi a legszomorúbb ebben? Hogy rohadtul igaza volt.
– Ugyan már – vont vállat Jamal. – Matthias nem sokszor gondolja végig, miket beszél. Figyelj, vissza kell mennünk, mert indulunk kéne.

​Albine csak egy szótlan bólintással felelt, aztán ellökte magát a fától, és határozott léptekkel indult vissza a kis tisztás felé, Jamallal a nyomában. Néhány méter után azonban megtorpant. A fák és bokrok között, tűz maradékát pillantotta meg. Intett a barátjának, aztán mindketten közelebb mentek, miközben előhúzták az addig nadrágjukba rejtett fegyvert.
– Szerinted katonák hagyták itt? – kérdezte halkan a környező fákat figyelve, de Jamal csak vállat vont.
– Fogalmam sincs – mondta, majd elgondolkodott. – Liya két napja látott hasonlót. Akkor is a közelünkben.
– És ezt miért csak most mondod? – szűrte a fogai között Albine a férfi arcára pillantva.
– Azt mondta, sokszor látott már ilyet, mikor felderítő úton volt Matthiasszal. Általában béna menekültek hagyják maguk után.

​– Hát ezek a béna menekültek, most valószínűleg minket követnek – vágta rá, majd ahogy kimondta ezeket a szavakat, a tűz maradéka mellett megjelent egy szőke hajú lány. – Baromira utálom, mikor követnek – folytatta aztán mérgesen, majd gondolkodás nélkül kilépett a fák közül. Hallotta, hogy Jamal halkan utána szól, de nem foglalkozott vele.

​A szőke lány ijedten pillantott felé, és hátrált néhány lépést, de Albine csak dühösen lépdelt felé, majd rászegezte a pisztolyát.
– Mi a francért követsz minket?
A fiatal lány ijedten nyitotta ki, majd csukta be a száját, de egy hang sem jött ki a torkán. Aztán elnézett Albine válla fölött, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

​– Ne bántsd, vagy különben… – szólalt meg egy ismeretlen hang Albine mögött. Óvatosan hátra pillantott, és egy férfit látott meg maga mögött, ahogy egy kést tartva a kezében, lassan felé közelít.
– Bocs, hogy ezt tőlem kell megtudnod – lépett ki aztán Jamal is a fák közül, pisztolyát az ismeretlen férfire szegezve. – De két fegyver ellen rohadtul röhejesen festesz azzal a késsel…

*

​Emeline összekuporodva feküdt az ágyon, és fáradtan meredt maga elé, mint aki már rég nem ezen a világon van. Az elmúlt napokban nem is csinált semmit, csak a szoba különböző pontjain sírdogált. De már elapadtak a könnyei. Az egyetlen dolog, amit maga előtt látott minden percben, az Julian arca volt. Majd meghasadt a szíve a férfiért, és akármikor egy katona betette a lábát a börtönként szolgáló szobájába, mindig utána érdeklődött.
Teljesen elvesztette az időérzékét. Ablakok híján nem tudta, nappal van-e vagy éjszaka? És még óra sem volt a szobában. Fogalma sem volt mennyi idő telhetett el, amit bezárva töltött. Talán napok voltak? Talán hetek? Egy hónap? Vagy csak néhány végtelenül hosszú óra? Az egyetlen, amibe kapaszkodhatott az volt, hogy nem adhatja fel. Erősnek kell maradnia. Maguk miatt. Julian miatt.
Fogalma sem volt mi lehet a férfival. Néha, amikor félálomba merült azt álmodta, hogy Julian belép az ajtón, és minden megoldódik. Aztán amikor felébredt, egy rövid, szinte alig megélhető pillanat erejéig ugyanazt érezte. Majd újra fájdalom költözött a szívébe, amikor rádöbbent, hogy mindaz nem igaz.

Amikor az egyik nap újra kinyílt a szobájának ajtaja, erőtlenül pillantott az ajtó felé. Előbb csak egy katonát látott meg, aztán még egyet. Köztük pedig egy félholtra vert, szőke férfit, akit a két katona beráncigált a szobába, aztán elengedték, a férfi pedig fáradtan elterült a földön.
– Julian – suttogta tágra nyílt szemmel, majd felpattant az ágyról, és a földön fekvőhöz rohant. Arcát és testét mély sebek borították. Ruhája teli volt vérrel. Emeline óvatosan végigsimított a férfi arcán, amely forrón lángolt a keze alatt a láztól.

– Csak, hogy ne mondja, hogy soha nem kapott tőlem semmit – lépett be a szobába Cortez, majd intett a két katonának, akik azonnal elhagyták a szobát. – Most már megnyugodott? Életben van…
– Beteg, hát nem látja? – vágta rá Emeline, de oda se nézett a kancellárra, csak az ölébe húzta a férfi szinte élettelen testét. – Mit csinált vele?
– Megkínoztattam – sóhajtott fel Cortez, miközben nyugodt léptekkel odasétált az egyik karosszékhez, és kényelembe helyezkedett. Onnan nézett a földön ülő lányra.

​– De hát nem is tud semmit.
Emeline óvatosan magához ölelte Juliant, mire ő halkan nyöszörögni kezdett, és résnyire nyitotta a szemét. Ahogy a két szempár találkozott, Julian szája megremegett, majd könnyek borították be a szemét.
– Félreért, Emeline – szólalt meg újra kancellár. – Nem is akartam kiszedni belőle semmit. Csak élveztem nézni. Miért, talán maga tud valamit? Talán magát kéne megkínoztatnom.
Emeline ijedten pillantott fel Cortezre. A férfi arcán gúnyos vigyor ült, ahogy a párost nézte, Emeline gyomra pedig kínzó görcsbe rándult.
– Én sem tudok semmit – felelte aztán alig hallhatóan.

​– Milyen nagy kár… – lökte fel magát a karosszékből a férfi, majd néhány lépéssel közelebb sétált a földön kuporgó pároshoz. – Tudja, Emeline, ez nem a maga hibája. Ne vegye magára. Nem azért van itt, mert ártott volna nekem. Ha ártott volna nekem, már rég nem élne. A probléma az, hogy szükségem van magára. Méghozzá olyan szomorúnak és kétségbeesettnek kell lennie, amennyire csak lehet. És mint látja, jó úton haladunk. Ha meg a vége az is lesz, hogy kénytelen leszek megölni magát, akkor sem volt bennem rossz szándék maga felé. Remélem, ezt megérti.

​Cortez aztán az ajtóhoz lépett, és kitárta azt, mire a két katona újra benyomult a szobába. Julian felé igyekeztek, és fel akarták rángatni a földről, de Emeline olyan szorosan tartotta, hogy minden próbálkozásuk kudarcba fulladt.
– Hagyják békén! – szólt, és megpróbált olyan határozottnak tűnni, amennyire csak bírt. De az egyik katona lefejtette a férfi testéről a karját, majd arrébb lökte őt. Már kifelé cipelték Juliant, amikor Emeline újra az egyik katonának rontott, és erőtlenül kezdte püfölni a hátát.
A következő pillanatban egy kéz fonódott a torkára, és olyan erőset taszítottak rajta, hogy hátra esett.

​Aztán Cortez fölé tornyosult, majd egyetlen mozdulattal felrántotta őt a földről.
– Tudja, amikor az a hír járta, hogy Emerson fia meghalt, és maga megint szabad lett, tettem az apjának egy ajánlatot. De elutasított – húzta el a száját a férfi, majd közelebb hajolt Emeline arcához. Szája már majdnem elérte a lány száját, amikor megállt. – Milyen jól tette, mert nem bírnám elviselni magát – suttogta, majd ellökte magától a lányt, aztán követte a két katonát vissza a börtönbe. Gondolatait pedig már Julian hangja töltötte be, ahogy fájdalmában ordít…