Üldözöttek hazája 2. – 3. Útra készen

​A következő egy hét alatt, a faházban lakók élete a feje tetejére állt. Azzal, hogy úgy döntöttek, tényleg maguk mögött hagyják a házat, olyan dolgok kerültek előtérbe, amik addig jelentéktelennek tűntek, és a fontos dolgok már nem tűntek annyira lényegesnek.
Rendszerezték a rendelkezésre álló fegyvereket, előkészítették a legszükségesebb eszközöket, és annyi élelmet kezdtek raktározni, amennyit csak tudtak. Mindenkinek volt valami feladata, és a pihenéssel töltött idő is folyamatosan csökkent.
Albine-nak nehéz volt belegondolni, hogy ami addig csak terv volt, az valósággá válik. Sokat beszéltek már a továbbállásról. De hiába töltöttek az erdőben éveket, mielőtt rátaláltak volna erre a helyre, valahogy nehezen váltak meg tőle. Sosem volt igazán az otthonuk, és nem is nevezték annak sosem. És mégis. Búcsút kellett inteniük az egyetlen helynek, ahol hosszú évek után először érezték biztonságban magukat. Akármennyire is próbálta letagadni saját maga előtt is, félt az előttük álló akadályoktól.

Azóta a nap óta ezt érezte, amikor eldöntötték, hogy elindulnak. És aznap, ahogy a faház nappalijában vették szemügyre a fegyvereket Liyával és Matthiasszal, talán még inkább félelemmel töltötte el a helyzet.
– Honnan van egyáltalán ennyi pisztolyunk? – Liya összevont szemöldökkel szemlélte az asztalra kipakolt fegyvereket. Az elmúlt évek alatt összegyűjtött összes fegyver előttük sorakozott, és így egyben látva mindet, súlyosabbnak tűnt az előttük álló akadály. Albine pedig nem tudta, hogy lesz-e elég erejük megbirkózni vele.
– Mindet visszük – szólalt meg végül, ahogy végignézett az asztalon. – A nagy részét táskában. Néhányat kézben. De mindenkinek kell egy fegyver.
– Emerson nem kap – jelentette ki Matthias, miközben oda sem pillantott Albine-ra, csak felemelt egy pisztolyt, és szemügyre vette azt.
– Azt mondtam, hogy mindenkinek, Matthias…

​– Nem gondolhatod komolyan, hogy fegyvert adunk a kezébe – ellenkezett továbbra is a férfi, mire Albine szeme összeszűkült.
– Ha majd ő lesz egyedül ott, amikor rád támadnak, és lelövi, majd megváltozik a véleményed – mondta a férfi tekintetét fürkészve, aki továbbra is elszántan nézte az ő arcát.
– Ha majd álmodban agyon lő, akkor meg a tiéd – vágott vissza Matthias, majd gúnyosan végigmérte az előtte álló Albine-t, aztán újra megállapodott az arcán. – Tudod, jobban kedveltelek, amikor nem voltál valaki ribanca.
Albine megütközve nézett Matthias arcára. A legszívesebben pofon vágta volna. De így is elég feszült volt már a viszonyuk. Úgyhogy nagy nehezen nyugalmat erőltetett magára, és felszegte a fejét.
– Nem vagyok Aimes ribanca.
– Nem is róla beszéltem – vont vállat Matthias, majd újra végigmérte a lányt, aztán visszadobta az addig a kezében tartott fegyvert a többi közé, majd kivágtatott az ajtón.

​Albine dühösen nézett utána, majd akkorát csapott az asztalra, hogy az összes fegyver beleremegett.
– Hagyjad, majd megszokja – hallotta maga mellől Liya nyugodt hangját, de csak megrázta a fejét.
– Rohadtul idegesít, hogy állandóan ellenkezik velem – felelte, mire Liya vállat vont.
– Hát kicsit nehezen veszi be a gyomra ezt az egészet, de szerintem ezért nem hibáztathatod, ugye? – kérdezte aztán, és Albine pontosan tudta, hogy Liyának igaza van. Néha már a saját döntéseiben sem volt biztos, és hiába próbálta győzködni saját magát az ellenkezőjéről, úgy érezte, elárulja a társait. Elárulja saját magát. De akármikor Emerson arcára pillantott, az a szempár nézett vissza rá, amelyet a szökése óta képtelen volt elfelejteni. Az az ember volt, aki visszaadta a szabadságát. És gyűlölte ezért Emersont. Gyűlölte, hogy tartozik neki.

​– Elmondtad neki? – kérdezte végül a fekete hajú lánytól, de csak egy értetlen pillantást kapott válaszul. – Hogy mi van Cormackel?
– Nem – rázta meg a fejét Liya, majd halkan folytatta. – Azt mondtad, hogy ne tegyem. De tudod, ez nem az a fajta dolog, amit sokáig lehet titkolni. Hanem inkább az a fajta, amit minél tovább titkolsz, utána annál rosszabb lesz. Mert ha megtudja, hogy mindvégig tudtál róla, és ugyanúgy védted, akkor már te sem fogod tudni visszatartani Matthiast… Nem titkolhatod örökké.
– Tudom – suttogta Albine, majd lehunyta a szemét. Fájt kimondani a következő szavakat. – De a szavamat adtam neki. Ki leszek, ha már az ígéretem sem tudom megtartani?
– Olyasvalaki, aki hibázik, de ettől nem vagy kevesebb.
– De igen, ha életek múlnak rajta – felelte halkan, mire újra végignézett az előtte sorakozó fegyvereken. – Emerson csak egy kést kap egyelőre, a többieknek viszont készíts elő egy fegyvert! A maradékot meg rakd el, jól fog még jönni. Megoldod?
– Naná – vont vállat Liya, amire Albine csak egy bólintással felelt, aztán egy utolsó pillantást vetett a fegyverekre, majd magára hagyta a fekete hajú lányt.

*

​Albine a nap hátralevő részét az erdőben töltötte. A már ismerős ösvények között sokkal inkább otthon érezte magát, mint a faházban. Soha nem hitte volna, hogy egyszer egy kancellárral fognak osztozkodni rajta. Amióta az ellenségük betette a lábát a házba, már nem érezte ott annyira biztonságban magát, mint régen.

Mikor sötétedés után visszaért a házhoz, azonnal a ház mögötti, összeeszkábált kerti zuhany felé vette az irányt. Vágyott végre egy kis felfrissülésre, még ha a faház csak hideg esővízzel szolgált is, amit nagy fahordókban gyűjtöttek. Kibújt a koszos felsőjéből majd ledobta a földre. Megnyitotta a csapot, és a hideg permet megindult. Már a nadrágja gombját próbálta kikapcsolni, amikor valaki hirtelen megköszörülte mögötte a torkát.

​Azonnal az érkező felé kapta a fejét, és Aimes arcával találta szemben magát. A férfi közelebb lépett hozzá, aztán rá pillantott. Hiába volt rajta a nadrág, és takarta el magát a kezével, úgy érezte, mintha meztelenül állt volna előtte. Feszélyezve érezte magát a tekintetétől, ami fel és alá járkált a félmeztelen testén. De Aimes nem zavartatta magát, csak nézte őt, és mintha észre sem vette volna a helyzetet, még közelebb lépett.
– Tudod, már több mint egy hete itt vagyok – kezdte végül, miután tekintete megállapodott Albine arcán.
– És?
– És – folytatta, közelebb lépve a zuhanyból szüntelen csöpögő víz mellett álldogáló lányhoz. –, több mint egy hét alatt egyszer sem voltunk kettesben.
– Ez nem igaz – rázta meg a fejét Albine. – Ma reggel is beszéltünk, és tegnap velem jöttél körbenézni odakint.

​Albine szavaitól Aimes ajka akaratlanul is mosolyra húzódott, majd lassan megrázta a fejét, ahogy még közelebb lépett a lányhoz.
– Úgy értem, hogy kettesben, Albine. Nem az erdőben, nem vadászva vagy épp felderítés közben. Hanem csak te… És én – mondta, miközben a lány elé ért.
Albine mellkasa nyugtalanul emelkedett és süllyedt. Aimes puszta pillantása is perzselte a bőrét. A mögötte csepegő víz pedig kellemes hideget locsolt a hátára.
– Több mint egy hete itt vagyok, és még egyszer sem csókoltalak meg – mondta aztán Aimes, mire ő csak megvonta a vállát.
– Nem sokról maradsz le…
– Csak fogd be – vágta rá Aimes, majd testével betolta a lányt a hideg vízpermet alá, és az ajkához hajolt.

​A hideg víz egybeolvadt a forró csókkal, ahogy egyre hevesebben érintették a másikat. Albine beletúrt Aimes hajába, és még közelebb vonta őt magához, miközben az ő keze Albine félmeztelen testének minden egyes négyzetcentiméterét bebarangolta.
Albine sosem érzett még így. Olyan közel akart lenni Aimeshez, amennyire az lehetséges volt, és a nyakát érő csókok után halk sóhajok hagyták el a száját. Az egyetlen férfi, aki korábban érintette, az Rhydian volt, de ő…
Szinte villámcsapásként hasított a gondolatai közé a múlt, és amikor Aimes kíváncsi ujjai elkezdtek a nadrágja alá csúszni, görcsbe rándult a gyomra, és hirtelen eltolta magától. Aimes azonnal kilépett a víz alól, és hátrált néhány lépést, onnan nézett a még mindig zuhany alatt álldogáló lányra.

​– Albine… – szólt aztán halkan, közelebb lépve, de ő nem figyelt rá. Albine lassan a földre rogyott, miközben a víz szüntelen csak folyt rá. Testét rázta a zokogás. – Ne haragudj, én csak…
– Menj el! – szipogta.
– Nem foglak itt hagyni – rázta meg a fejét Aimes, majd közelebb lépett, és elzárta a csapot. Óvatosan leguggolt, de amikor át akarta ölelni Albine-t, ő akaratlanul is elhúzódott tőle. – Sajnálom.
– Nem a te hibád – pillantott rá Albine, és tekintetében valami furcsa fájdalom ült. Aimes szíve összeszorult, ahogy őt nézte. Legszívesebben magához szorította volna, hogy megvigasztalja, de tudta, hogy ezzel nem segítene. Abban a percben jobban gyűlölte Rhydiant, mint amikor Albine először mesélt neki róla. Mert akkor csak egy emléknek tűnt. Csak most tudatosult benne, hogy a lány számára Rhydian nem csupán egy rossz emlék. Hanem a múltjának olyan része, amely tagadhatatlan és kitörölhetetlen. – Kérlek, most menj el…
Aimes csak egy szótlan bólintással felelt, majd mielőtt felegyenesedhetett volna, nagyon halkan, szinte alig hallhatóan megszólalt:
– Ha Rhydian még élne… Megkeresném és megölném – szólt elszántan, mielőtt lassan magára hagyta volna Albine-t.

Aimes nem bírt bemenni a faházba. Még a gondolat is szinte fojtogatta, a hűvös levegő pedig legalább kicsit kitisztította a fejét.
Annyira fájt így látnia Albine-t. Mit is gondolt? Hogy majd elfelejti a múltját, és a nyakába veti magát? Segíteni szeretett volna rajta. Jobban, mint bárkin. De fogalma sem volt, hogyan tehetné. A tehetetlenség pedig rosszabb mindennél. Milyen más lenne az élete, ha nem ismeri meg Albine-t? És milyen más lenne az ő élete, ha nem ismeri meg Rhydiant? Dühösen belevágott az egyik fa törzsébe, majd fáradtan nekidőlt.
– Látom, nem csak engem bosszantanak – szólalt meg egy hang mellette, mire ijedten rezzent össze. Addig észre sem vette az apját, aki a sötétben álldogált, nem messze tőle.

​– Mit csinálsz te idekint?
– Biztosan nem kerülte el a figyelmed, de arrafelé nem igazán látnak szívesen – bökött az idősebb férfi a faház felé, mire Aimes csak megvonta a vállát.
– Nem mintha nagyon igyekeznél, hogy ez megváltozzon.
– Mit vársz tőlem? Azt szeretnéd, hogy alázkodjak meg, hazaáruló szökevények előtt?
– Azt szeretném, hogy ne kelljen azon aggódnom, hogy mikor ugrik a torkodnak Jamal, vagy Matthias, vagy akár Albine – tárta szét a karját Aimes, mire a kancellár, csak elmosolyodott, aztán közelebb lépett a fiához.

​– Nos, emiatt fölösleges aggódnod. Remek alkut kötöttem. Nem mellesleg, mind a ketten tudjuk, hogy csinálhatok bármit, az ő szemükben akkor is csak egy kancellár leszek.
– A te szemedben ők meg csak szökevények.
– Mert azok…
– Hát te meg csak egy kancellár vagy.
– Voltam – helyesbített Emerson. – Mielőtt az a lány az ujjai köré csavart téged.
– Albine-nak hívják, nyugodtan kimondhatod a nevét.
– Hidd el, pontosan tudom Rhydian Cortez gyilkosának a nevét. Hallottam már párszor. Az apja nem volt rest napjában legalább kétszer kiejteni a száján.
– Albine nem gyilkos – ellenkezett Aimes. – Szeretem őt, és tudod baromira zavar, ha így beszélsz róla.
– Ha valaki hidegvérrel agyonlő egy védtelen embert, az nálam kimeríti a gyilkos fogalmát, és ezen a tényen nem változtat az, hogy te mit érzel iránta. Azt állítod, hogy szereted, mégis hazudsz neki.
– Azért hazudok neki, mert kényszerítettél…
– Én csak megkértelek rá – vont vállat Emerson a fia tekintetét fürkészve. – Ha igazán szeretnéd, nem tetted volna meg.

​– Ha te igazán szeretnél engem, akkor nem kértél volna meg rá – vágta rá Aimes, majd sarkon fordult, és erőteljes léptekkel visszaindult a faházba.
– Nem tudhatja meg, hogy mi történt – szólt utána a kancellár, de ő csak megvonta a vállát. – Ezt megértetted, ugye?
– Miért? – kérdezte végül megtorpanva. – A hatalmas egód nem bírná elfogadni, ha megtudnák? – nézett végig az apján, aztán lemondóan megrázta a fejét, majd folytatta útját a ház felé. Hallotta, ahogy az apja utána indul, és többször is utána kiált. De nem figyelt oda. Csak ment egyenesen a ház felé. Már a kilincsnél volt a keze, amikor az ajtó nagy lendülettel kinyílt. Jamallal találta szemben magát, aki magasba vont szemöldökkel pislogott hol rá, hol pedig az apjára.

​– Ordibáljatok hangosabban, hátha meghallja valaki – mondta aztán Aimesnek, majd kikerülte, és a faház előtti tűzrakás felé vette az irányt.
– Mondja, magának mindig van valami problémája? – kérdezte Emerson, mire Jamal újra felé fordult. Dühösen meredt a kancellárra. Emerson túlságosan idegesítette. Minden zavarta vele kapcsolatban. Hogy ott volt. Hogy állandóan lenézett mindenkit. Hogy láthatóan sakkban tartotta Albine-t. És fogalma sem volt, hogyan érte el.
– Hát magával csak problémám van – bólintott aztán.
– Na ne mondja. Meglepődtem volna, ha nem ez a válasza.
– Fogja be, vagy…
– Vagy mi? – lépett közelebb a kancellár a férfibe fojtva a szót. – Kitalálhatom? Megöl? Tudja, ha az lenne a célja, hogy féljek magától, akkor hadd legyek én, aki felvilágosítja, hogy nagyon rosszul csinálja. Mert ez az állandó, üres fenyegetőzés, inkább csak nevetséges.

​– Ne legyél már seggfej – szólt közbe Aimes hirtelen, mire Jamal felnevetett.
– Viccesnek találja a helyzetet, Mr. Harris? – fordult lassan a kancellár a fekete férfi felé, akinek arcán még mindig széles vigyor ült.
– Hát mit gondol?
– Azt gondolom, hogy maga felettébb idegesítő.
– Hát engem meg maga idegesít – vont vállat Jamal, mire Emerson felszegte a fejét.
– Akkor üssön meg…
– Mi van? – szaladt magasba Jamal szemöldöke, miközben közelebb lépett az előtte állóhoz.
– Jól hallotta. Nevezzen akárminek, vagy akár üssön meg. Itt és most. Következmények nélkül.
Jamal értetlenül meredt a férfi arcára. Olyan szívesen behúzott volna neki. Hol rá, hol Aimesre pillantott, aki dühösen meredt az apjára. Már ökölbe szorította a kezét, de aztán mégis meggondolta magát, és a kancellár elé sétált.

​– Nem fogom megütni – jelentette ki végül, mire Emerson összevonta a szemöldökét. – Felesleges lenne. Mert ha így folytatja, majd a fia megteszi helyettem.
– Úgy gondolja?
– A fia egy közülünk. Maga nem. És ezt mindannyian tudjuk – mutatott rá Jamal. A kancellár töprengett néhány pillanatig azon, amit a férfi mondott, majd halvány mosoly kúszott az arcára.
– Akkor tisztázzunk néhány dolgot, Mr. Harris – nézett a férfi szemébe a kancellár, majd erőteljes hangon folytatta. – Én tényleg nem vagyok olyan, mint maguk. És soha nem is leszek. Talán én is hazaáruló vagyok. Talán elárultam a barátaimat. De nem azért, mert nem volt más választásom, hanem mert én így akartam. Hiheti azt, hogy egy kegyetlen kancellár vagyok. Hiheti azt is, hogy egyszerűen csak… egy seggfej. De az igazság az, hogy maga téved.  Mert annál sokkal több vagyok. Sokkal rosszabb. És ezt jobb lesz, ha nem felejti el.
Jamal néhány másodpercig még farkasszemet nézett a kancellárral, majd a férfi gúnyos mosolyra húzta a száját, aztán elfordult, és nyugodt léptekkel besétált a házba. Jamal még nézte néhány pillanatig az ajtót, aztán elgondolkodott.
– Mégis be kellett volna vernem a képét – dünnyögte maga elé, majd Aimeshez fordult. – Az apád tényleg egy seggfej – mondta, majd visszasétált a tűzhöz, és letelepedett mellé.

​Aimes legszívesebben követte volna az apját a házba. Semmi kedve nem volt Jamalt hallgatni, de aztán néhány lépés után mégis visszafordult.
– Sajnálom…
– Ugyan mit? – kérdezett vissza a tűznél ülő, és még csak fel sem pillantott.
– Ezt az egészet – vont vállat Aimes. – Az apámmal. Tudom, hogy ez senkinek sem egyszerű.
– Amióta megtaláltunk az erdőben, veled csak a baj van, szóval már megszoktuk – vágta rá Jamal, aztán a szeme sarkából a másikra pillantott. Aimes elkomorodott, aztán csak szótlanul bólintott, de arcán egy pillanatra szomorúság suhant át. És Jamal túlságosan jól ismerte ezt az érzést. – Nézd… Én sem hagytam volna ott a saját apámat. Nem is az a baj, hogy idehoztad. Hanem az, hogy pont róla van szó. Azért ez elég kemény egy kicsit.
– Tudom – lépett közelebb Aimes. – Ha lett volna más választásom, eszembe se jutott volna idehozni.
– Na igen, de ha már itt van, legalább megpróbálhatna nem úgy viselkedni, mint egy egoista barom – mutatott rá Jamal, mire Aimes akaratlanul is elvigyorodott, majd közelebb sétált, és ő is letelepedett a tűz mellé.

​Valahogy akkor olyan másnak látta a helyzetet. Rádöbbent, hogy igaza volt Jamalnak. Ő már közéjük tartozik, és ezen az apja sem változtathat. Talán még örült is ennek. Mert életében először, végre tartozott valahova. És hiába tagadta volna, valahol barátjának tekintette Jamalt. Még ha ez a barátság nem is volt zökkenőmentes.
– Sajnálom, ami Novával történt – szólalt meg végül halkan. Habár nem nézett oda, de a szeme sarkából látta, ahogy Jamal lehajtja a fejét. – Ha tudok valahogy segíteni, akkor…
– Én sem tudom, hogy segítsek – vágott közbe Jamal. – És ez rohadt szar érzés…
Aimes pontosan tudta, miről beszél a férfi. Ugyanezt érezte Albine-nal kapcsolatban. Segíteni szeretett volna rajta, de fogalma sem volt, hogyan tehetné. Hogy segíthetne valakinek, aki eltaszítja, ha közeledni próbál hozzá?

​– Vesztettél el már bárkit is? – Jamal halk hangja szakította ki a gondolatai közül, aztán lassan megrázta a fejét. – Hát pokolian fáj.
– De legalább tudod, hogy szerettek – felelte halkan, mire Jamal először pillantott a mellette ülőre. – Fogalmam sincs milyen érzés. De nem lehet rosszabb annál, mint amikor valaki önként dönt úgy, hogy nem kellesz neki.
– Veled ez történt? – kérdezte a fekete férfi, de Aimes nem felelt. Csak meredt maga elé komoran. – Elcseszett egy élet a miénk.
– Szomorú, hogy ez az egyetlen közös bennünk – felelte aztán halkan Aimes, majd felpillantott az égre. A csillagokkal teli égbolt szürkébbnek tűnt, mint valaha. Tisztán emlékezett az első alkalomra, amikor meglátta a kis tisztás feletti eget. Akkor gyönyörűnek látta. De azóta sok minden történt, és már nem volt képes olyannak látni. Inkább csak még kisebbnek, és jelentéktelenebbnek érezte magát tőle. Mintha az ő élete, már nem is számítana.

*

​Azon a napon, amikor végül elindultak, mindegyikük félve tette meg az első lépést. A faház nyugalmát, és már megszokott biztonságát nehezen hagyták hátra. Szótlanul pakolták el az utolsó csomagokat, és vették fel a táskákat. Albine gyomra görcsbe rándult, amikor meglátta húga kezében a pisztolyt. Habár megtanította lőni pár évvel korábban, mégis olyan idegennek tűnt a kezében a fegyver. A fekete fém csak azt jelezte számára, hogy már nem fogja tudni megvédeni. Akármennyire is szeretné.
Gondosan eltüntették a nyomaikat, aztán mind búcsút vettek a háztól. Talán ez még annál is rosszabb volt, mint mikor először hagyták el az otthonukat. Mert egyszer megtenni szomorú dolog. Másodjára azonban, inkább kétségbeejtő. Mindez csak azt jelentette, hogy hiába teltek el az évek, semmi sem változott. Ugyanúgy menekülnek, és ugyanúgy vadásznak rájuk. Ugyanúgy nem élhetnek boldogan.

Mielőtt teljesen eltűnt volna a ház a szemük elől, Albine még egyszer visszanézett rá. Emlékezetébe véste a látványt, hogy legalább abba kapaszkodhasson. Csak hogy tudja, volt még, amikor nyugodtan élhettek. Mindegy, mi vár rájuk az úton.
Egy utolsó, mély sóhaj után, aztán végleg elfordult, és követte a többieket. Követte Emerson megadott irányát. Egyedül őt avatta be, hogy merre is indulnak. Legalábbis egy pontig. Nem tudta, merre tartanak. Ahogy azt sem, odaérnek-e egyáltalán. Csak határozott léptekkel gyalogolt a fák között, és tekintetét folyamatosan a kancelláron tartotta. Ugyanolyan gyanakvóan vizsgálta minden egyes rezdülését, ahogy valaki a fák sötét homályából, az ő minden lépésüket figyelte…